– Mondd csak, Natasa, te tényleg azt hiszed, hogy aki írt egy könyvet, az most már mindenkinek a felettese? – állt Valentyina Petrovna a konyha közepén, kezében a merőkanállal, mint egy főbíró a pálcájával.
– Ugye tudod, hogy nélkülünk még egy betűt sem írtál volna, mi etettünk, fűtöttünk, a fiunkat is neked adtuk!
Natasa letette az asztalra a tányért a borscsal. Nyugodtan. Ismerte ezt a hangot. Vagy hosszú hálaatlansági monológ következett, vagy hirtelen támadás gőg, alkoholizmus és feminizmus miatt – bár Natasa utoljára egy pohár pezsgőt ivott a saját könyvbemutatóján, és azt is más számlájára.
– Csak mondd meg, Oleg – fordult Valentyina Petrovna a fiához, aki úgy tett, mintha valamit keresne a hűtőben –, te egyáltalán férfi vagy mi? A feleségednek van pénze, nekünk meg Marinával nincs se autónk, se jövőnk!
– Mama, hagyjuk már a „jövőt” ebéd közben… – morogta Oleg, miközben elővette az uborkásüveget.
– Az uborka akadjon meg a torkodon, ha az anyádat megbántod! – fenyegette meg, majd újra Nataljára fordult. – És te? Te azt hiszed, hogy egy könyv miatt, amit pár bolond megvett az aluljáróban, most már királynő vagy?
Natasa nem bírta tovább – letette a kanalat, hátradőlt a széken.
– Olvasták egyáltalán, mit írtam, Valentyina Petrovna? Vagy csak a borítóból gondolták, hogy a címe „Hogyan menj férjhez egy idiótához és ne őrülj meg”?
– Én nem olvasok mocskot. Főleg nem szeretőkről, válásokról meg effélékről. Az tisztán rólad szól!
Oleg köhintett. Natasa hirtelen ránézett:
– És te miért hallgatsz? A rokonaid úgy járkálnak a lakásban, mint a Kazanszkij pályaudvaron, az én kajámat eszik, az én dolgozószobámban alszanak, most meg autót akarnak – és te kussolsz?
– Hát… mondtad, hogy megjött a honoráriumod. Neked most megy, Natas, nekik meg egyelőre… nem. Talán csak segíthetnél, és minden megnyugodna.
– És nem gondoltál arra, hogy talán akkor nyugodna meg minden, ha mindenki hazamenne a saját lakásába, és nem az én pénzemen élne?
– Ugyan már, ne kezd… – Oleg zavartan a tarkójához nyúlt, kerülte a tekintetét.
Na ez az én férjem, gondolta Natasa. Hét évvel idősebb nálam, de a jelleme – mint egy iskolásé, aki fél, hogy az anyja a sarokba állítja.
– Natas, ne légy már ilyen fösvény – szólt közbe Marina, a húga, a konyhaajtóban állva, telefon a kezében. – Amúgy most akció van a Kiára. Háromszázezres első részlet. Később visszaadjuk, becs szó.
Natasa felállt. Lassan, érzelem nélkül. Fogta a csészét, kávét töltött, ivott egy kortyot.
– Most jön az, mint a regényben, csak kitalálás nélkül – mondta halkan, végignézve rajtuk. – Nem tartozom nektek semmivel. Se autóval, se borsccsal, se az ordibálásotokkal az én lakásomban. És tudod mit, Oleg? Ha szerinted az anyád és a húgod fontosabbak, mint a feleséged, akkor főzzenek neked ők borscsot, írjanak ők könyvet, és fizessék ők a hitelt.
– Komolyan beszélsz most? – kérdezte rémülten. – Ez most valami autó miatt?!
– Nem, Oleg. Miattad. És azért, mert tíz éve élek egy közös lakásban a rokonaiddal, miközben van egy háromszobásunk a belvárosban. Most pedig van egy bestsellerszerző is a házban, és bocs, de többé nem vagyok köteles úgy élni, mint egy mártír.
– Ne forrósodj fel… – mondta halkan, mintha még mindig reménykedne, hogy ez csak egy jelenet.
– Nem forrósodom. Lehűlök, Oleg. És tudod, mi lesz a nőkkel, akik teljesen lehűlnek? Beadják a válópert. Holnap.
Kiment a konyhából, maga mögött hagyva a csendet és az odaégett borscs szagát.
A hálószobában Natasa elővett egy bőröndöt. Nem azért, mert azonnal el akart menni – csak a hatás kedvéért.
Ha a szavakat nem értik, talán a tetteket majd megértik, gondolta, és miután behúzta a cipzárt, lefeküdt az ágyra.
A polcon ott várt az új jegyzetfüzete. Natasa elővette, és írni kezdett:
Első fejezet. Nem azért mentem el, mert kidobtak. Azért mentem el, mert már nem tudtam hallgatni.
– Ugye nem gondolod komolyan, hogy beadod a válást? – állt az ajtóban Oleg, mint egy sarokba szorított kutya, kezében egy „Pjatyorocska” szatyorral, szemében tanácstalansággal.
Natasa magára kapta a köntösét, és kiment a folyosóra. Szándékosan lassan, némán. Hadd féljen tovább.
– Tudod, Natas… ez csak a hirtelen harag. Mama… hát, neki olyan a természete. De ő már öreg, nehéz neki. Te meg okos vagy, minek csinálsz úgy, mint…
– Mint mi, Oleg? Mint egy nő, aki többé nem akar pályaudvaron élni? Vagy mint egy írónő, aki nem hajlandó megosztani a fürdőt egyszerre a sógornőddel és az anyáddal?
Lehajtotta a szemét.
– Már beszéltem Marinával. Azt mondta, jövő héten elköltözik a barátnőjéhez.
– És anyád?
– Anyának… nehéz. Magas a vérnyomása, a barátnője pedig a harmadik emeleten lakik lift nélkül. Azt akarod, hogy a lépcsőn haljon meg?
Natalja becsapta a mosógép ajtaját, és a szemét forgatta.
– Oleg. Anyádnak azóta „magas a vérnyomása”, mióta nem vagyok hajlandó hetente egyszer májat sütni. Neki nyomás van az agyán, az idegein és az én önbecsülésemen. Most meg már a bankszámlámon is.
Oleg ledobta a szatyrot a komódra, mint egy érvet.
– Te mindig csak a szavakkal, a gúnnyal… Tudod, mit mondott nekem? Azt mondta: „Oleg, ha Natasa kirúg minket, te leszel az utolsó ember, akit megátkozok.” Érted?
Natalja némán nézte. Aztán odalépett, megfogta a kezét és kifordította a tenyerét. Ott volt az eljegyzési gyűrű.
– Ez meg mi? – kérdezte, bár tudta a választ.
– Ma reggel levettem. Gondoltam… ha esetleg meggondolod magad…
– Meggondolom? – Natalja hangja megremegett, de nem a fájdalomtól – a döbbenettől. – Azt hiszed, egy levett gyűrű érv? Hogy most elsírom magam, azt mondom, „felejtsük el az egészet”, és rohanok megint rántottát sütni mindenkinek?
Oleg elfordult a tükör felé.
– Megváltoztál, Natasa. Régen otthonos voltál, csendes, most meg… mintha kicseréltek volna.
– És nem gondoltál arra, hogy csak abbahagytam a megfelelést?
– Persze, most könyved van, honoráriumod, interjúkat adsz, mindenki ír neked… Csak boldog nem lettél.
– És te az lettél? Boldog vagy, amikor anyád a szekrénybe hajigálja a könyveimet? Vagy amikor a húgod a mosogatóban mossa a lábát, „mert úgy gyorsabb”?
Oleg leült a puffra, és mélyet sóhajtott.
– Mindent tönkre akarsz tenni? Tíz év után?
– Nem. Újjá akarom építeni. Nélkületek.
Egy nappal később Natalja elment az anyakönyvi hivatalba. Egyedül. A hátizsákban útlevél, a közjegyző címe és a világos felismerés: a válás nem tragédia, hanem szabadság.
De ekkor Oleg bevetette a „nehéztüzérséget”.
„Ha elmész, bejelentem, hogy a könyved fele az enyém. Hogy segítettem neked, szerkesztő voltam, ötleteket adtam. Akarsz sajtóbotrányt?” – ez az üzenet pontosan két órával a közjegyzői időpont előtt érkezett a levelezésébe.
Natalja a képernyőt bámulta, mintha döglött halat látna.
Szerkesztő? Ötletek? Még a címet is mindig összekeverte: „Hogy is van, a te ‘Szerelem és oxigén’? Vagy ‘Savas vőlegény’?”
Elnevette magát – először halkan, aztán úgy, hogy a kávézóban mindenki felé fordult.
Na ez a szerelem. Ez a támogatás. Ez a férj!
Akkor megnyitott egy új dokumentumot. A címe ez lett:
„Hogyan váljunk el egy élősködőtől, és ne őrüljünk meg”
És írni kezdett:
„Nem kiabált, nem vert, nem ivott. Csak csendben koptatta a személyiségemet, mint víz a követ. Aztán osztalékot követelt.”
Aznap este hazament. Az asztalon egy cetli:
„Ha mégis meggondolnád magad – a nyaralón vagyok. Keddig.”
A konyhában – üresen.
A szekrényben – hely szabadon.
A lelkében – mintha hosszú évek után először csend lett volna. Furcsa, szokatlan csend.
Pár nappal később felhívta az ingatlanost.
– Igen, lakást keresek. Kicsit. De csak olyat, ahol nincsenek „járulékos rokonok”. És legyen jó ablak. Fényre van szükségem. Tudja, írok.
– Szokolova?! Hát ez meglepetés… – szólalt meg mögötte egy hang, annyira ismerős, hogy Natalja hátán végigfutott a hideg.
Megfordult – és majdnem elejtette a bevásárlótáskát.
Előtte állt Igor.
Ő. Az első. A szerelem, a tragédia, a kilencvenes évek, a kollégium a kopott tűzhellyel és a suttogás: „ha akkor nem mentél volna el…”
– Igor?! – Natasa ösztönösen végigsimított a haján, mintha negyvennyolc év semmi sem lenne, és a ráncokat pusztán a tekintetével el lehetne törölni.
A férfi elmosolyodott:
– Szinte semmit sem változtál. Ugyanaz a makacs… Na, mesélj, hogy vagy?
Leültek a legközelebbi kávézóban. Natasa mandulatejes cappuccinót rendelt, mintha attól eltűnnének az Oleggel és az anyósával töltött évek emlékei. Igor pedig úgy nézett rá, mint aki egy régi, elveszettnek hitt fényképalbumot lapozgat.
– Tudod, olvastam a könyvedet. Teljesen véletlenül. A feleségemnek vettem születésnapra, de a vonaton beleolvastam, és azt gondoltam: a francba, hiszen ez a Natasa!
– Hát ez váratlan – mosolygott Natasa, az ablakon át bámulva.
Igor közelebb hajolt, szinte suttogva:
– Figyelj, ha akkor nem mentél volna el… kerestelek. Aztán megnősültem, de te – te voltál életem szerelme.
Nataljában megmozdult valami régi: nosztalgia, egy kis szédülés, az a jól ismert „mi lenne, ha…” érzés.
– Most ugye egyedül vagy? – kérdezte Igor, óvatosan megérintve a kezét. – Talán ez jel. Nem lehet, hogy a sors hozott most össze minket újra?
Natasa elmosolyodott.
– Komolyan beszélsz? Ez valami módszer nálad – „elvált, gyorsan emlékeztessem magamra”?
– Ugyan már, ne viccelj. Csak arra gondoltam… megpróbálhatnánk. Most már felnőttek vagyunk, nincsenek illúziók. Ismerlek téged.
Natasa kissé előrehajolt, és csendesen felelt:
– Engem ismertél. Azt a húszéves lányt, copffal és azzal az álommal, hogy legyen egy szobája csótányok nélkül. De én már más vagyok. És te sem vagy többé az a gitáros lovag. Most egy férfi vagy kopaszodva, a szavaiddal: „megpróbálhatnánk”. Köszönöm, de én már próbáltam. Elég volt.
– Tényleg lemondasz a boldogság esélyéről?
– A boldogság nem esély, hanem döntés. És én már meghoztam a sajátomat.
Csend lett. Igor lehajtotta a fejét, aztán halkan megszólalt:
– Megváltoztál…
– Hála Istennek – bólintott Natasa. – Különben megint belekeverednék valaki életébe, ahol a véleményem csak kellemetlen zaj.
Kiment a kávézóból, mély levegőt vett, és hirtelen érezte, milyen könnyű menni, ha nem cipeled mások elvárásait a hátadon. Se anyós, se férj, se régi szerelmek – senki. Csak ő, a léptei és a friss levegő.
Egy hónappal később Natasa elköltözött. Egy kis garzonba – világos, frissen felújított lakás. Nem voltak hímzett terítős éjjeliszekrények, nem voltak konyhából kiszűrődő kiabálások, sem a háttérben suttogás.
Most különös lelkesedéssel írt. Az új regényének címe ez lett:
„A nő, aki azt mondta: nem.”
Amikor Olegtől már nem jöttek hívások, és Igor sem írt többé, nem érzett ürességet. Mert az üresség akkor volt, amikor mindenkinek mindent meg kellett adnia. Most pedig… szabadság volt.
Egy este, miközben bort töltött magának, elmosolyodott.
– Na most… most vagyok otthon.
