— Nem — felelte határozottan. — Eldöntöttem. Nasztya velünk fog lakni. Alisa majd hozzászokik.
Egy héttel később Nasztya beköltözött. Csendes volt, sápadt, a szeme élettelen. Alig szólalt meg, csak bólintott a kérdésekre.
A telefon fél tizenkettőkor szólalt meg. Darja épp csak elszenderedett férje egyenletes lélegzetét hallgatva, amikor a csengés élesen beléhasított a csendbe. A szíve összeszorult — ilyen késői hívás sosem jelent jót.
— Makszim — finoman megbökte a férjét. — Makszim, ébredj! Telefon.
Makszim felült az ágyban, és felkapta a kagylót. Darja feszülten figyelte az arcát — ami másodpercről másodpercre egyre sápadtabb lett.
— Hogyhogy… mikor? — kérdezte tompán. — Igen… igen… értem. Rögtön megyek.
Lassan letette a kagylót. Ujjai remegtek.
— Mi történt? — suttogta Darja, már sejtve, hogy valami jóvátehetetlen történt.
— Petja és Natasa… — nyelt egyet. — Baleset. Mindketten. Azonnal meghaltak.
Nehéz csend ereszkedett a szobára, csak az óra ketyegése hallatszott. Darja férjére nézett, és képtelen volt elhinni.
Még tegnapelőtt együtt ültek a konyhában, teáztak, Natasa egy új sütemény receptjét mesélte. Petja pedig, Makszim legjobb barátja az egyetem óta, horgásztörténetekkel szórakoztatta őket.
— És Nasztya? — kapott észbe hirtelen Darja. — Istenem, mi van Nasztyával?
— Otthon volt — mondta Makszim, miközben sietve felvette a nadrágját. — Mennem kell, Dása. Fel kell ismerni őket. Meg egyáltalán…
— Megyek veled.
— Nem! — fordult felé élesen. — Alisa egyedül maradna. Nem kell megijeszteni őt az éjszaka közepén.
Darja bólintott. A férjének igaza volt — nem kell egy tizenkét éves lányt belevonni ebbe a tragédiába. Legalábbis egyelőre.
Egész éjjel nem aludt. Fel-alá járkált a lakásban, folyton az órára pillantva. Benézett a hálóba, ahol Alisa aludt — az arca békés volt, tenyerét a pofijára hajtotta, vörös haja szétterült a párnán. Olyan ártatlan volt, olyan védtelen.
Makszim hajnalban tért vissza — megviselten, vörös szemekkel.
— Minden megerősítést nyert — mondta fáradtan, és belehuppant a fotelbe. — Frontális ütközés… egy kamionnal. Esélyük sem volt.
— És mi lesz most Nasztyával? — kérdezte halkan Darja, miközben egy csésze erős kávét tett a férje elé.
— Nem tudom. Csak a nagyanyja maradt, egy faluban, Oryol megyében. Nagyon idős már, alig jár.
Hallgattak. Darja az ablakon át bámulta a szürke, nyirkos hajnalt. Nasztya, Makszim keresztlánya, Alisával egyidős volt. Szőke, csendes kislány, aki mindig kissé félrehúzódva állt.
— Tudod — szólalt meg lassan Makszim —, arra gondoltam… Mi lenne, ha magunkhoz vennénk?
Darja hirtelen felkapta a fejét:
— Komolyan mondod?
— Miért ne? Van hely, van szabad szoba. Én vagyok a keresztapja. Csak nem adom árvaházba a gyereket!
— Makszim, ez… ez nagyon komoly dolog. Át kell gondolni. Megbeszélni Alisával is.
— Mit kell ezen gondolkodni? — csapott az asztalra. — A kislány elveszítette a szüleit! A keresztlányom! Nem tudnék tükörbe nézni, ha magára hagynám!
Darja beharapta az ajkát. Természetesen a férjének igaza volt. De minden olyan hirtelen történt, olyan váratlanul.
— Anya, apa, mi történt? — szólalt meg álmosan Alisa, és ezzel kizökkentette őket. — Miért vagytok fenn ilyen korán?
Összenéztek. Az igazság pillanata előbb jött el, mint várták.
— Kislányom — kezdte Darja —, ülj le. Nagyon rossz híreink vannak.
Alisa némán hallgatta őket, a szeme egyre kerekebb lett. És amikor az apja azt mondta, hogy Nasztya velük fog lakni, hirtelen felpattant:
— Nem! — kiáltotta. — Nem akarom! Menjen inkább a nagymamájához!
— Alisa! — szólt rá Makszim. — Hogy beszélhetsz így?! Egy ekkora tragédia után…
— És nekem mi közöm hozzá?! — villogtak a lány szemei. — Ez nem az én gondom! Nem akarok vele egy házban lakni! Veletek sem akarok osztozni!
Kirohant a konyhából, bevágva maga mögött az ajtót. Darja tehetetlenül nézett a férjére:
— Talán tényleg nem kellene elhamarkodni?
— Nem — felelte határozottan. — Eldöntöttem. Nasztya velünk fog lakni. Alisa majd hozzászokik.
Egy héttel később Nasztya beköltözött. Csendes volt, sápadt, a tekintete üres. Alig beszélt, csak bólintott a kérdésekre.
Darja igyekezett szeretettel körülvenni. Kedvenc ételeit főzte, új, pillangós ágyneműt vásárolt neki.
Alisa látványosan figyelmen kívül hagyta Nasztyát. Bezárkózott a szobájába, ha pedig a folyosón találkoztak, elfordult, és szó nélkül elsétált mellette.
— Ne viselkedj így! — szólt rá az apja. — Legyen benned egy kis lelkiismeret!
— Mit csinálok én? — vágott vissza Alisa. — Egyszerűen csak nem veszek róla tudomást. Jogomban áll! Ez az én otthonom!
A feszültség napról napra nőtt a házban. Darja két lány között ingázott, próbálta elsimítani a konfliktusokat. De minél jobban igyekezett, annál rosszabb lett minden.
Aztán eltűntek a fülbevalók. A kedvenc arany fülbevalók, apró gyémántokkal — Makszim ajándéka volt a tízéves házassági évfordulójukra.
— Ő vitte el! — vágta rá Alisa, amikor Darja észrevette a hiányt. — Láttam, hogy bement a hálószobátokba, amikor nem voltatok otthon!
— Nem igaz! — szólalt meg először Nasztya. — Nem vittem el semmit! Nem vagyok tolvaj!
Sírva fakadt és beszaladt a szobájába. Makszim komoran nézett a lányára:
— Direkt csinálod, ugye? El akarod üldözni innen?
— De én igazat mondok! — toporzékolt Alisa. — Csak színlel! Úgy tesz, mintha szerencsétlen lenne, közben meg…
— Elég! — szakította félbe Darja. — Ne veszekedjünk. Meglesznek azok a fülbevalók. Lehet, én magam tettem el valahová, csak elfelejtettem.
De három nappal később eltűnt egy gyűrű. Darja édesanyjának egyetlen emléke.
— Na és ez is csak úgy „véletlenül” tűnt el? — kérdezte gúnyosan Alisa. — Vagy most is úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna?
Ott állt a nappali közepén, csípőre tett kézzel — pont, mint egy kis fúria. Az ajtóban pedig Nasztya állt, sápadtan, ajkát harapdálva, pislogva, mintha vissza akarná tartani a könnyeit.
Darja egyik lányról a másikra nézett. És először érezte úgy, hogy kezd megérteni valamit.
A fürdőszoba szélén ült, zöld festékes üvegcsét forgatva a kezében. A megoldás hirtelen, véletlenül jutott eszébe — épp Nasztya papírvágásból származó sebét kezelte, amikor megvillant benne a gondolat. Zöld festék. Olyan makacs, mint a hazugság, és olyan feltűnő, mint az igazság.
Megvárta, míg mindenki elalszik, majd elővette az ékszeres dobozt. Minden gyűrűre, minden fülbevalóra apró, alig látható pontot festett.
— Mit csinálok én…? — suttogta a sötétben. — Istenem, hová jutottunk…
Másnap reggel eltűnt egy medál. Az asztalnál csend volt. Nasztya kedvetlenül kanalazta a zabkását, Alisa látványosan az ablak felé fordult. Makszim mogorván itta a kávéját.
— Lányok — próbált Darja nyugodt hangot megütni —, mutassátok meg a kezeteket.
Mindketten meglepetten néztek rá.
— Miért? — ráncolta a homlokát Alisa.
— Csak mutassátok meg.
Nasztya volt az első, aki kinyújtotta tenyerét — tiszta volt, egyetlen folt sem látszott rajta. Alisa azonban habozott.
— Nem fogom! — próbált felállni az asztaltól.
— Ülj le! — dördült meg Makszim hangja. — Azonnal mutasd meg a kezed anyádnak!
Alisa összeszorította az ajkát, és végül kinyújtotta a kezét. Az ujjbegyein apró, zöld pontok virítottak.
Szikrázó csend lett a konyhában. Hallatszott, ahogy az óra ketyeg a falon, ahogy zúg a víz a csövekben, ahogy Makszim nehézkesen lélegzik.
— Te… — a férfi szóhoz sem jutott a dühtől. — Te vádoltad Nasztyát, miközben…
Alisa felugrott, felborítva a széket. A szemében rémület csillogott, és valami más is — talán szégyen?
— Utállak titeket! — kiáltotta. — Mindannyiótokat utállak!
Mielőtt bárki megállíthatta volna, kirohant az előszobába. Becsapódott mögötte a bejárati ajtó.
— Alisa! — Darja utána akart rohanni, de a férje megfogta a vállánál.
— Hadd menjen ki a fejéből a dolog — mondta keményen. — Hadd gondolkodjon el a viselkedésén.
De múltak az órák, és Alisa nem jött vissza. A telefonja nem válaszolt. Estére Darja már nem találta a helyét.
— Fel kell hívni a rendőrséget — mondta remegő hangon. — Már sötétedik…
Ekkor Nasztya, aki egész nap meg sem szólalt, hirtelen felkapta a fejét:
— Azt hiszem, tudom, hol lehet.
— Honnan tudod? — lepődött meg Darja.
— Én… néha láttam. Szeret ülni a régi lugasban a parkban. Ott, a tó mellett.
— Miért nem mondtad korábban? — csattant fel Makszim.
— Nem kérdeztétek — vont vállat Nasztya. — Elmegyek érte. Egyedül. Kérlek.
Darja a férjére nézett. Volt valami Nasztya hangjában — valami új, ismeretlen árnyalat. Magabiztosság? Határozottság?
— Menj — bólintott.
Eltelt egy óra. Majd még egy. Már sötét volt odakint, amikor megszólalt a csengő.
Az ajtóban mindkét lány ott állt — kócosan, kipirultan. Alisa szeme fel volt dagadva a sírástól, de már nem látszott benne düh. Nasztya pedig… Nasztya először mosolygott azóta, hogy ideköltözött.
— Anya — mondta halkan Alisa. — Bocsáss meg. Én… vissza fogok mindent adni.
— Tudom, kicsim — húzta magához Darja. — Tudom.
— Csak én azt hittem… — szipogott Alisa. — Azt hittem, most már őt fogjátok jobban szeretni. Hiszen olyan szerencsétlen. És én meg…
— Hü…lye vagy — mondta hirtelen Nasztya. — Hü…lye vagy, Aliska. Hát lehet a szeretetet ellopni? Az vagy van, vagy nincs.
Darja döbbenten nézett mostohalányára. Honnan ennyi bölcsesség egy tizenkét éves kislányban?
— Beszélgettünk — magyarázta Nasztya, észrevéve a pillantását. — Sokat beszélgettünk. Mindenről.
— És tudod mit? — Alisa hirtelen elmosolyodott a könnyein át. — Ő tök jó fej. A mi Nastyánk! Képzeld, ő is szereti a „Harry Pottert”! És tud sakkozni is! Anya, aludhat velem egy szobában? Léééééégyszi!
Darjának gombóc szorította a torkát. Átölelte mindkét lányt, és magához szorította őket. A lakás mélyéből hangosan orrot fújt Makszim.
Később, mikor az ágyba küldte őket, hallotta a suttogásukat:
— Figyelj, hívhatlak téged húgocskának? — kérdezte Alisa hangja.
— Hívhatsz — felelte Nasztya mosollyal a hangjában. — De egy feltétellel.
— Mivel?
— Megtanítasz karkötőt fonni? Olyan szépeket tudsz csinálni…
Darja halkan behajtotta az ajtót. A konyhában Makszim várt rá — két pohárral.
— Tudod — mondta elgondolkodva, miközben a rubinvörös bort töltötte —, Petya meg Natasja most biztosan örülnek. Ott fenn.
— Szerinted? — vette át a poharat Darja.
— Biztos vagyok benne. Az ő kislányuk most itthon van. Egy családban. És már van egy nővére is.
Az ablakon túl csillagok pislákoltak. Valahol a távolban kutyák ugattak. A gyerekszobában pedig két lány, akik nemrég még idegenek voltak egymásnak, most suttogva beszélgettek lányos titkaikról, lassan valódi testvérekké válva.
