Az ujjai között egy összegyűrt boríték – benne az utolsó fizetése. Ennyi. Kirúgták. Minden előzmény, hála vagy búcsúszavak nélkül. Egyszerűen csak: viszlát.
– Már nem illesz bele a cég szellemiségébe – mondta a főnök, miközben elfordította a tekintetét. – Semmi személyes, pusztán üzleti döntés.
Persze, hogyne. Semmi személyes. És a lakáshitel? A feleség, aki bármelyik nap szülhet? A számlák, amelyek napról napra egyre nőnek, mint egy lavina? Az is „semmi személyes”, ugye?
Igor ment az utcán, nem látva sem a járókelőket, sem a kirakatokat. A fejében gondolatok cikáztak egymás után. „Hogy mondjam el Tánának? Így is ideges, feszült… Ha megtudja, biztosan hamarabb elmegy szülési szabadságra. És aztán? Miből fizetjük a számlákat?”
Megállt, mély levegőt vett. Előhúzta régi telefonját – megrepedt kijelző, megkopott ház. „Talán fel kellene hívni a szüleimet? Nem… ők maguk is alig bírják. Meg hát, a büszkeségem se engedi.”
Hirtelen furcsa hang ütötte meg a fülét. Talán ugatás, talán panaszos nyüszítés. Igor feszülten körbenézett.
A szeméttárolók mellett egy kutya nyüzsgött. Nem csak járkált – aktívan túrta a földet, az orrát egy pontra szegezve. Távolról nézve úgy tűnhetett, hogy csak játszik, de a kapkodó, ideges mozdulatai kétségbeesést sugároztak.
– Hé, te meg mit csinálsz ott? – szólította meg Igor.
A kutya egy pillanatra megmerevedett, ahogy meghallotta a hangot. Majd hirtelen még nagyobb hévvel kezdte kaparni a földet.
A kíváncsiság erősebbnek bizonyult, Igor közelebb lépett. Amit látott, teljesen letaglózta.
A földön egy okostelefon hevert. Nem valami ócska, nyomógombos régiség, hanem egy modern, drága modell. Olyan, amiről Igor csak álmodozott.
– Hát ez nem semmi, haver – füttyentett elismerően. – Hol találtad ezt a kincset?
A kutya, mintha értené a kérdést, hátrébb lépett, hogy helyet adjon Igor közeledésének.
Reszkető kézzel – ki tudja, a hidegtől vagy az izgalomtól – Igor felvette a készüléket. A telefon nehéz volt, elegáns, karcolás nélkül. „Ilyenért akár két hónap fizetést is megérne” – villant át az agyán.
A kutya újra nyüszített, mintha megérezte volna Igor belső vívódását. És abban a pillanatban a döntés magától megszületett.
– Nos, pajtás – mondta, miközben leguggolt, és a kutya szemébe nézett –, próbáljuk meg megkeresni, kié ez a cucc, rendben?
A kutya barátságosan ugatott, farkát csóválta, mintha egyetértene.
– Akkor ezt megbeszéltük – Igor először aznap halványan elmosolyodott. – De gyere, ezt inkább otthon oldjuk meg, jó?
Óvatosan elrejtette a megtalált telefont a kabátja zsebébe, és elindult hazafelé. A kutya pedig habozás nélkül követte.
A küszöbön Tánya várta – kezeit csípőre tette, gömbölyödő hasa még határozottabbá tette a testtartását.
– Hol voltál, Igor? Már kezdtem aggódni!
Nehéz sóhaj szakadt fel belőle. „Itt az idő,” gondolta magában.
– Tánya, kérlek, ne szakíts félbe, jó? Elmesélek mindent. Csak hallgass meg.
Elmondott mindent – az elbocsátástól kezdve a különös leletig. Tánya arca minden mondattal változott: először hitetlenkedett, aztán meglepődött, végül aggódni kezdett…
– Megőrültél?! – tört ki belőle. – Mi van, ha a telefon lopott? Vagy egy bűnözőé? Mire gondoltál egyáltalán?
– Tánya, várj már – próbálta megölelni, de a nő elhúzódott. – Nem akarom megtartani, csak vissza akarom adni a tulajdonosának. Talán még meg is köszöni, vagy…
– Vagy ad egy jutalmat? – vágott közbe Tánya gúnyosan. – Előbb találj egy új állást, aztán álmodozz prémiumról.
Később, vacsora után, Igor leült a konyhában a megtalált telefonnal, és elkezdte átnézni a névjegyeket. Nem volt egyszerű. Végül talált egy bejegyzést: „öcsi”. Kockáztatott, és felhívta.
Késő este megcsörrent az öreg mobilja.
– Igen? – szólt álmosan.
– Jó estét. Petrovics Igorral beszélek? – a hang élénk és magabiztos volt.
– Igen, én vagyok. És ön?
– Valerij Szergejevics vagyok. A telefon, amit ma talált… az enyém. A testvérem szólt, hogy jelentkezett. Nagyon szeretnék személyesen is találkozni és megköszönni. El sem tudja képzelni, mennyit segített. Ez a készülék nem csak technika. Létfontosságú anyagok vannak rajta. Mondhatni, megmentett engem.
– Én? – Igor pislogott, teljesen felébredt. – Hát… igazából nem is én találtam. A kutya. Ő ásta ki.
– A kutya?! – csodálkozott a férfi. – Akkor ez a történet filmre kívánkozik! Találkozzunk? Kezet szeretnék rázni – önnel is, meg a négylábú társával is.
Reggel, amikor kilépett a házból, Igor újra meglátta ugyanazt a kutyát.
– Hé, te itt vártál egész éjjel? Reggel nem sétálni megyünk, ugye tudod?
De a kutya vidáman kocogott mellette.
Egy közeli kis kávézóban beszéltek meg találkozót. Valerij Szergejevics ötvenes éveiben járó, jó kiállású férfi volt, barátságos tekintettel és ápolt szakállal.
– Nos… – kezdte, mikor leültek az asztalhoz –, nem is tudom, hogyan háláljam meg. Hol is találták meg pontosan?
Igor elmesélte – az elbocsátást, a kutyát, a telefont. Valerij Szergejevics érdeklődve hallgatta, arca egyre elgondolkodóbbá vált.
– Tudja, hiszek a véletlenekben – mondta. – És abban is, hogy semmi sem történik ok nélkül. Mondja csak, mi volt a munkája?
– Értékesítési menedzser – vonta meg a vállát Igor. – Semmi különös.
– Nos – Valerij Szergejevics megkopogtatta az asztalt –, épp most üresedett meg egy vezetői pozíció az értékesítési osztályomon. Érdekli? Mellesleg a fizetés háromszorosa annak, amit eddig kapott.
Igor szóhoz sem jutott. Tegnap még senkinek érezte magát, ma pedig új állásról tárgyal egy sikeres emberrel.
– Nem is tudom, mit mondjak…
– Nem is kell – mosolygott Valerij Szergejevics. – Csak gondolja át. Holnap beszéljünk?
Kezet fogtak. Igor hazafelé indult. A kutya hűségesen lépkedett mellette.
– Te most viccelsz?! – Tánya már várta. – Miféle állás? Kitől? Egyáltalán tudod, mi van azon a telefonon?! Mi van, ha valami sötét ügybe keveredünk?
– Tánya, kérlek… – óvatosan odalépett hozzá. – Ez lehet egy esély. Talán az egyetlen, hogy mindent megváltoztassunk.
Tánya hallgatott, az ablakon át nézett ki.
– Félek, Igor – suttogta. – Mi van, ha ez csak illúzió? Átverés?
Igor hátulról átölelte.
– És ha épp ez egy csoda? Egy igazi? Csak épp már nem merünk hinni benne.
Tánya megfordult. A szemében könnyek.
– Ígérd meg… ha valami nem stimmel…
– Akkor mindent ott hagyok – biztosította ő. – Esküszöm.
Három hónappal később.
A szülészet előtt egy vadonatúj autó állt. Benne Igor, hatalmas csokorral a kezében. Az ajtón kilépett három alak: Tánya, ő maga – és egy takaróba csomagolt újszülött.
Otthon már várta őket az a bizonyos kutya.
– Na gyere, Pajti – mondta Igor –, ismerd meg a kisfiunkat. Mostantól te is a családhoz tartozol.
A kutya, akit Pajtinak neveztek el, boldogan ugatott fel.
