Kata és Genka két éve jártak. Kata anyja már aggódni kezdett, hogy a lánya csak elvesztegeti vele az időt, és úgysem lesz esküvő. Maga Genka is azt mondta, nincs hová sietni, ráérnek, így is jó együtt…
Elmúlt a nyár, a fák levelei lehullottak, aranyszőnyeget borítva a járdákra, megérkeztek az őszi esők. Egyik nyirkos, szürke októberi napon Genka esetlenül megkérte Kata kezét, és egy szerény, apró gyűrűt nyújtott át neki.
A lány átölelte a nyakát, és a fülébe súgta:
– Igen. – Aztán felhúzta a gyűrűt az ujjára, és hangosan, boldogan kiáltotta: – Igen! – miközben a karját a magasba emelte és örömében ugrándozott.
Másnap elmentek az anyakönyvi hivatalba, és kissé zavarban, pironkodva beadták a házassági kérelmet. Az esküvőt december közepére tűzték ki.
Kata nyári esküvőt szeretett volna, hogy mindenki lássa, milyen szép a fehér ruhában. De nem akart vitatkozni Genkával – hátha elhalasztja a következő nyárra, vagy még meg is gondolja magát. Ő szerette, és nem bírta volna elviselni, ha elveszíti.
Az esküvő napján igazi hóvihar tombolt. A szél szétzilálta a gondosan elkészített frizurát, a fehér ruha légies szoknyája harangként lengett a levegőben, mintha a következő széllökés messzire repítené a gyönyörű menyasszonyt. A tornácon Genka felkapta boldog feleségét, és karjában vitte az autóhoz. Sem a vihar, sem a zilált haj nem tudta elrontani a szerelmesek örömét.
Az első időszakban Kata a boldogság és a szerelem mámorában úszott. Úgy tűnt, ez így lesz örökké. Persze, néha voltak kisebb viták, de éjjel gyorsan kibékültek, és még jobban szerették egymást.
Egy év múlva megszületett kis Denis.
A fiú nyugodt és okos gyerek volt, örömére anyjának és apjának. Genka, mint a legtöbb férfi, keveset segített Katának a gyerek körül, félt karjába venni a babát, és ha mégis, Denis sírni kezdett, mire Kata gyorsan elvette tőle.
– Foglalkozz te vele, neked jobban megy – mondta Genka. – Majd ha megnő, focizom vele. Inkább azon dolgozom, hogy megéljünk.
De a fizetése épphogy elég volt hármuknak.
Amikor Denis óvodába ment, Kata is visszatért a munkába. De pénzük így sem lett több, és a lakáshitelhez szükséges kezdő összeget sehogy sem tudták összegyűjteni. Jöttek a szemrehányások, a veszekedések, egymást hibáztatták a fölösleges költekezés miatt. Már nem tudtak olyan könnyen kibékülni, mint régen.
– Elegem van! Dolgozom, mint az állat, te meg mindig panaszkodsz, hogy kevés a pénz. Talán megeszed őket? – mordult rá egyszer Genka.
– Te eszed – vágta vissza Kata. – Nézd meg, mekkora hasat eresztettél!
– Nem tetszik a hasam? Te is megváltoztál. Pillangót vettem feleségül, de mostanra hernyó lett belőled.
Szó szót követett, és csúnyán összevesztek. Kata könnyeit törölgetve indult Denisért az óvodába. Visszafelé, miközben hallgatta a kisfiú csacsogását, hirtelen megértette, hogy nem akarja elveszíteni Genkát. „Most hazamegyek, átölelem, megcsókolom, bocsánatot kérek – gondolta. – És ő is megcsókol, minden újra a régi lesz. Hiszen, ahogy mondják, az igazán szerelmesek csak civódnak.”
A hangulata felderült, és siettetni kezdte a lassan lépkedő Deniszt.
De a lakásban csend és sötétség fogadta őket. A fogasról eltűnt a férj kabátja, a cipői sem voltak ott. „Lehiggad, és visszajön” – gondolta Kata, és nekiállt krumplit sütni szalonnával, ahogy Genka szerette.
De Genka nem jött haza, és a hívásokra sem válaszolt. Reggel, álmatlan éjszaka után, rossz előérzettel vitte Deniszt az óvodába, majd bement dolgozni. Alig várta az ebédszünetet, rossz közérzetre hivatkozva elkéredzkedett, de nem haza ment, hanem Genka munkahelyére.
Kata odalépett az irodához, és a fejében újra meg újra elmondva a begyakorolt szavakat, kinyitotta az ajtót. Genka háttal állt neki, és egy nővel csókolózott. A sötét zakó hátán világítottak a nő tenyerének fehér ujjai, élénk manikűrrel, mint szétnyíló juharlevelek.
A nő hirtelen kinyitotta a szemét, meglátta Katát, de nem hátrált, nem engedte el Genkát – épp ellenkezőleg, még szorosabban átölelte.
Kata, mintha forró vízzel öntötték volna le, kirohant az irodából. Ment, amerre látott, nekiment az embereknek, nem látott semmit a könnyeitől. A lábai maguktól vitték haza, anyjához.
– Anyu, miért tette ezt velem? Tényleg mind ilyenek a férfiak? – kérdezte Kata sírva.
– Milyenek? – kérdezte az anya.
– Hűtlenek. Biztos régóta tart, csak én nem vettem észre. Hisz nem lehet, hogy csak így, hirtelen…
– Nem tudom, kislányom. Amikor szeretsz, az egész világot abba az egy férfiba zárod. Ezért tűnik úgy, hogy ha ő elárul, akkor az egész világ és minden férfi áruló – sóhajtott az anya. – Ne félj, visszajön.
– És ha nem? – kérdezte elcsukló hangon Kata.
– Idővel a fájdalom enyhül. Van egy fiad. Rá gondolj. Ha nem jön vissza, talán az a legjobb. Fiatal vagy még, megtalálod a boldogságodat.
– Te nem találtad meg.
– Honnan tudod? Csak megijedtem, hogy újra megtörténhet minden. És te már nagy voltál, féltettelek. De neked ott a fiad, neki apára van szüksége…
Kata, miután kicsit megnyugodott az anyjánál, elindult az óvodába Denisért.
– Anya, játsszunk egyet – kérte otthon a kisfiú.
– Hagyj engem békén – vágta rá durván Katya.
– Nem szeretem, amikor így beszélsz – mondta elcsukló hangon a fiú, és többé nem zaklatta.
Genka akkor jött haza, amikor Katya már lefektette Deniszt. Elővett egy bőröndöt, és elkezdte bepakolni a holmiját.
– Hová készülsz? – kérdezte Katya, bár már sejtette a választ.
– Elmegyek tőled. Elegem van. Meguntam a veszekedéseket, ezt a szűk lakást, meg a képedet is. – Genka ideges volt, és nem nézett a szemébe.
– És mi lesz velünk?
– Te akartál esküvőt, gyereket – hát élj vele. – Genka felhúzta a bőrönd cipzárját, végignézett a szobán, tekintete megállt fia tágra nyílt szemén, majd gyorsan a folyosóra sietett. Csattant az ajtó.
Katya leült a kanapéra, és sírni kezdett. Valaki megérintette a vállát – hirtelen felkapta a fejét, remélve, hogy Genka visszajött. De csak a fia állt mellette, pizsamában.
– Anya, ne sírj. Én soha nem hagylak el úgy, mint apa – mondta Denis, miközben megsimogatta a vállát.
Katya átölelte a fiát, és még keservesebben sírt. Aztán lefektette őt, és mellé feküdt az ágyba.
Genka nem tért vissza többé. Beadta a válókeresetet.
Egyszer Denis rákérdezett az apjára, de Katya élesen elutasította a témát, és a fiú soha többé nem kérdezett róla. Akármilyen nehéz és fájdalmas is volt, az élet lassan helyreállt. Amikor Denis első osztályba ment, Katya megismerkedett Vlagyimírral. A férfi jóval fiatalabb volt nála, talán ezért barátkozott össze gyorsan a fiúval.
Vlagyimir többször is megkérte Katya kezét, de ő nem sietett beleegyezni. Tudta, hogy a férfi majd saját gyereket akar, ő pedig attól félt, Denis féltékeny lesz. Ráadásul a korkülönbség is visszatartotta. Előbb-utóbb úgyis talál majd valakit fiatalabbat – és ő ott marad egyedül két gyerekkel.
Egy nap Katya takarított, Vlagyimírt pedig elküldte Deniszel a játszótérre. Egyszer csak kivágódott az ajtó, és Vlagyimir karjában hozta be a fiút – véres arccal. Denis elesett a csúszdánál, és felszakadt a szemöldöke. Még varrni is kellett a kórházban.
Katya tudta, hogy Vlagyimir nem tehet róla. Nála is sokszor elhasalt már Denis. De a gondolat, hogy „ha Vlagyimir a saját fia lenne, ez nem történt volna meg”, nem hagyta nyugodni.
Rövidesen a kapcsolatuk magától kifulladt.
– Anya, ne szomorkodj. Én soha nem hagylak el – mondta megint a fia.
Ezután Katya többé nem hozott haza senkit, és nem mutatta be senkinek Deniszt.
Denis nőtt, és egyre helyesebb kamasz, majd fiatalember lett – szinte észrevétlenül vált felnőtté. Katya büszke volt rá, de nyugtalan is. A lányok rajongtak érte, és ő attól félt, hogy fia megnősül, és ő teljesen egyedül marad.
– Ez az anyák sorsa – mondta bölcsen az édesanyja. – Felneveled, és elengeded. Én is egyedül élek. Megszokod majd. Aztán jönnek az unokák, nem lesz időd unatkozni.
„Igaza van. Csak magamra gondolok. Anyu öregszik, neki is kell a segítség. Odaköltözöm hozzá, Denis pedig éljen itt a feleségével” – döntötte el Katya.
De az anyja egy év múlva megbetegedett és meghalt – előtte még sikerült az unokájára hagyni a lakását.
Ekkor váratlanul megjelent a volt férj. Megviselt, ápolatlan volt. Panaszkodott, hogy amíg egészséges volt, a nők kedvelték, de most, hogy megbetegedett, senkinek sem kell. Óvatosan kérdezősködött az anyósáról. Amikor megtudta, hogy meghalt, szenvedélyesen szidta a sorsot – hogy milyen rossz tréfát űzött vele, hogy a butasága miatt elvesztette a feleségét és a fiát. Azt mondta, már nem sok ideje van hátra, és egyetlen nőt szeretett egész életében: Katenykát. Szánalmat akart kelteni.
– Anya, ki van nálunk? – kérdezte Denis, amikor meglátta a folyosón a nagy sporttáskát.
Gyorsan levette a kabátját, cipőjét, és bement a konyhába. Az asztaltól egy férfi állt fel elé.
– Szervusz, fiam. Milyen nagyra nőttél – mondta tisztelettel a férfi.
Denis arcáról lehervadt a mosoly.
– Miféle fiam én magának? – kérdezte élesen.
– Denis – szólalt meg az anya az ablak mellől, kezében a törlőkendőt gyűrögetve.
– Ne haragudj, anya, de én nem ismerem őt, nem emlékszem rá. Először azt vártam, hogy eljössz értem az óvodába, aztán hogy eljössz a születésnapomra, vártam az ajándékot. De te soha nem jöttél. Egyszer sem kérdezted: „Hogy vagy, fiam? Milyen nagyra nőttél! Mi újság az iskolában?” És én csak vártam, csak anyának nem mutattam. – Denis beszélt, az apja pedig egyre mélyebbre hajtotta a fejét.
– Hol voltál te közben? A fiatal szeretőiddel mulattál? Aztán, amikor az egyik terhes lett, rákényszerítetted, hogy elvetesse. Utána jött a második, a harmadik…
– Denis, honnan tudod te ezt?..
– Megkerestem őt. Meg akartam nézni, ki ő, és megérteni, miért hagyott el minket. Téged nem szeretett többé – rendben. De én mit vétettem? – Denis anyjáról Gennagyijra emelte a tekintetét. – Miért hagytál el engem? Miért jöttél most? Kidobott a legújabb nőd? Eszedbe jutott, hogy van feleséged meg fiad? Vagy megtudtad, hogy a nagymama rám hagyta a lakást? Kitaláltad, hogy beteg vagy? Szánalmat akarsz kelteni? Gyerekkoromban én is beteg voltam, de te egyszer sem jöttél el, hogy megsimogass, hogy sajnálj.
– Denis, elég! Ne beszélj így, ő az apád – szólt rá dühösen Katalin.
– Nem. Ő csak részt vett abban, hogy megszülessek, de az apám te voltál.
– Te nevelted ilyenné? Te fordítottad ellenem, te töltötted tele a fejét mindenféle hazugsággal? – fordult Gennagyij Katalinhoz, fejével Denis felé bökve. – Én, ha nem tudnád, részt vettem az életében. Fizettem a gyerektartást. – Hangja hirtelen megkeményedett, tekintete haragosan szegeződött a fiára.
– Akkor miért nem te nevelted őt? – Katya elfordult az ablak felé.
– Jó, mindent értek – mondta Gennagyij, és összecsapta a tenyerét a térdén. – Nem örülnek nekem itt. Bocsánat, hogy zavartam. – Felállt, várva, hogy majd visszatartják, de sem Denis, sem Katya nem szólt egy szót sem.
Denis félreállt, hogy apja elmehessen. Gennagyij a folyosóra lépett, és lassan kezdett öltözködni, feltűnően hangosan sóhajtozva és nyögdécselve.
– Anya, ne. – Denis elállta Katya útját, amikor az ki akart menni, hogy kikísérje a volt férjét. – Hadd menjen.
Csattant a bejárati ajtó.
Miután Denis befejezte az egyetemet, a fővárosba költözött dolgozni. Katya nem volt hajlandó vele menni, bár nagyon nehezen viselte, hogy elvált az egyetlen fiától.
– Nemsokára megházasodsz, csak útban lennék nektek. Ne győzködj, megleszek. Nem vagyok még öreg.
Ilyen a sorsa minden anyának: egyszer el kell engedni a gyereket, és egyedül maradni. Denis szinte minden hétvégén hazajött.
– Anya, beszélnem kell veled – mondta egy ilyen látogatás alkalmával.
– Ha megint azért jöttél, hogy rávegyél, költözzek hozzád, ne is kezdjük. Nem megyek.
– Megházasodom – mondta Denis.
– Tényleg? – Katya megörült, de meg is szeppent. Várta ezt a hírt, és mégis felkészületlenül érte. – Ki a menyasszonyod? Együtt dolgoztok?
– Jó lány. Remélem, meg fogod kedvelni. Az esküvő egy hónap múlva lesz. De ez még nem minden.
– Talán gyereket vár? – találgatott Katya.
– Nem. Gyereket majd szeretnénk, de még nem most. Nem erről akartam beszélni. A nagymama lakása ugye az enyém?
– Igen, persze. Ott akarsz lakni a feleségeddel?
– Nem. El akarom adni.
– Mit? – hűlt el Katya.
– Ne szakíts félbe. A ház mellett, ahol én lakom, eladó egy kis egyszobás lakás, elég olcsón. Letettem a foglalót, és meg akarom venni neked. Ott leszel mellettünk, de nem fogsz zavarni.
– Hogy érted ezt…
– Ezt a lakást ki lehet adni. És ha valaha úgy érzed, vissza akarsz jönni ide, mindig megteheted.
– Denis… – Katalin szemében könnyek gyűltek.
– Ne sírj, anya. Nincs ok a könnyekre. Hiszen megígértem, hogy soha nem hagylak el.
Minden olyan gyorsan történt, mintha álomban lett volna. És már ott ültek Katalin és a fia a főváros felé tartó vonaton. A városrész nem volt olyan zajos, mint a belváros. Denis kinyitotta a lakás ajtaját, és előreengedte anyját. Katalin körbejárta a szobát, a tágas konyhát, kezét a mellkasához szorítva, és elragadtatottan suttogta:
– Ó, milyen szép…
– Az én lakásom itt van a közelben. Kipihened magad, aztán átmegyünk hozzám, bemutatlak a menyasszonyomnak. A munkával sem lesz gond, van itt a közelben egy rendelő, ott mindig keresnek valakit. Nem tetszik?
– Dehogyis, fiam. Ilyesmiről álmodni sem mertem – válaszolta Katalin, hangja elcsuklott az izgalomtól. – A legtöbb gyerek elfelejti a szüleit, te meg… Miért érdemeltem én ezt a boldogságot?
– Megérdemelted, anya.
– Mivel? Hiszen semmi különöset nem tettem…
– Felneveltél. Kell ennél több?
– Te igazi férfi lettél. Most már nyugodt szívvel halhatok meg. A menyasszonyodnak szerencséje van veled.
– Élj még sokáig, anya. Hiszen még unokákat is kell nevelned.
„Ha Isten fiút ad egy nőnek, megajándékozza őt azzal a lehetőséggel, hogy maga nevelhessen Igazi Férfit – olyat, aki nemcsak szép szavakat mond, hanem tetteket is visz véghez.”
Dita
„Apa, a dolog nem azon múlik, hogy te milyen apa voltál, hanem azon, én milyen fiú akarok lenni.”
