Kérdezem tőle: „Hol van az apád, Ványa?” Suttogja: „Elesett a fronton.” – „És anyád?” – „Anyut bombatalálat érte a vonaton, amikor utaztunk.” – „Honnan utaztatok?” – „Nem tudom, nem emlékszem…” – „És itt sincs egyetlen rokonod sem?” – „Senki sincs.” – „És hol alszol éjszaka?” – „Ahol éppen sikerül.”
Ekkor forró könny szakadt fel bennem, és abban a pillanatban elhatároztam: „Nem hagyhatjuk, hogy így külön elveszünk! Magamhoz veszem, a fiam lesz.” És abban a pillanatban mintha valami megkönnyebbült volna bennem, világosság öntötte el a lelkem. Lehajoltam hozzá, halkan kérdeztem: „Ványuska, tudod, ki vagyok én?” Ő csak ennyit kérdezett, mintha kifújná a lelkét: „Ki?” Én meg ugyanúgy halkan válaszoltam: „Én vagyok az apád.”
Istenem, mi történt akkor! A nyakamba vetette magát, csókolt az arcomra, számra, homlokomra, közben olyan vékonyan, csilingelve kiabált, mint egy sármány: „Apuskám, drága! Tudtam! Tudtam, hogy meg fogsz találni! Úgyis megtalálsz! Olyan sokáig vártam, hogy megtalálj!”
Hozzám simult, reszketett, mint egy fűszál a szélben. A szemem elhomályosult, a testem is reszketett, a kezem remegett… Hogy nem engedtem el akkor a kormányt, maga a csoda! De véletlenül mégis lesodródtam az árokba, leállítottam a motort. Amíg a szemem előtt el nem múlt a homály, nem mertem továbbmenni — féltem, hogy valakinek nekimegyek. Úgy öt percig álltam ott, a fiam meg közben minden erejével hozzám bújt, hallgatott, reszketett. Átöleltem a jobb kezemmel, óvatosan magamhoz szorítottam, a ballal meg visszafordítottam a kocsit, és elindultam haza, a lakásomra. Hát ugyan mi érdekelt volna engem akkor már az elevátor?
Otthagytam a kocsit a kapu előtt, új kisfiamat ölbe vettem, vittem be a házba. Ő meg, ahogy átfogta kis karjaival a nyakamat, úgy is maradt, míg be nem értünk. Az arcát az én borostás arcomhoz szorította, mint aki odaragadt. Így vittem be. A háziúr és a háziasszony épp otthon voltak. Beléptem, mindkettőjükre pislogtam, és vidáman mondtam: „Na, meg is találtam a kis Ványuskámat! Fogadjatok be minket, jó emberek!” Ők, akik maguk is gyermektelenek voltak, rögtön megértették, miről van szó, sürögtek-forogtak. Én meg sehogy sem tudtam elszakítani magamtól a fiamat. De valahogy csak sikerült rábeszélnem. Megmostam a kezét szappannal, leültettem az asztalhoz. A háziasszony tányérba szedett neki egy adag káposztalevest, de amikor meglátta, milyen mohón eszik, eleredtek a könnyei. Ott állt a kályha mellett, és a kötényébe sírt. Az én kis Ványuskám meglátta, hogy sír, odafutott hozzá, húzogatja a szoknyáját, és azt mondja: „Néni, miért sír? Apa megtalált engem a teaház mellett, most mindenki örülhetne, de maga sír.” A néni pedig — isten áldja — még jobban elpityeredett, szinte szétolvadt.
Ebéd után elvittem a borbélyhoz, megnyírták, aztán otthon megfürdettem a lavórban, tiszta lepedőbe csavartam. Átölelt, és úgy aludt el a karomban.
Óvatosan lefektettem az ágyra, elmentem az elevátorhoz, leraktam a kenyeret, beállítottam a kocsit a telepre — aztán rohantam az üzletekbe. Vettem neki posztónadrágot, ingecskét, szandált és egy kis szalmakalapot. Persze minden méretben rossz volt, a minőség is siralmas. A háziasszony meg is szidott a nadrág miatt. „Megőrültél — mondta — ilyen melegben gyerekre posztónadrágot adni?” Azonnal elővette a varrógépet, turkált kicsit a ládában, és egy óra múlva már készen is volt a kis Ványuskámnak a szatén rövidnadrág és a fehér, rövid ujjú ingecske. Lefeküdtem vele aludni, és hosszú idő óta először nyugodtan aludtam. Azért éjszaka négyszer is felébredtem. Mikor felriadok, ott fekszik a hónom alatt, mint egy kis veréb a tető alatt, halkan szuszog, és olyan öröm tölti el a szívemet, hogy szavakba sem tudom önteni! Próbálsz mozdulatlan maradni, nehogy felébreszd, de aztán mégsem bírod, halkan felkelsz, gyújtasz egy gyufát, és gyönyörködsz benne…
Hajnal előtt felriadtam, nem értettem, miért olyan fullasztó a levegő? Hát a fiam kibújt a lepedőből, keresztbe rám feküdt, szétterült, és a kis lábával a nyakamra nehezedett. Nyugtalanul lehet vele aludni, de már megszoktam, nélküle meg hiányzik. Éjjel megsimogatod álmában, megszagolod a haját a forgónál, és a szíved felenged, megpuhul, mert hisz az én szívem bizony megkövült a bánattól…
