– Azt hitted, nem talállak meg? – kiáltott fel Diána, miközben berontott a lakásba. – Nem te vagy az első, akit a föld alól is előástam!
– Neked is szervusz, húgocskám – mondta meghökkenten Péter.
– A „szervuszodat” tartsd meg magadnak! Add ide a pénzt! – Diána ide-oda kapkodta a tekintetét. – Nem semmi kis lakást szereztél magadnak!
Szépen kicsikartad anyádtól! A környék se rossz, amíg kerestelek, alaposan megnéztem! Mit dermedtél le? – megrázta bátyját a mellkasánál fogva. – A pénzt add ide! Még egy csomó dolgom van!
– Régen láttalak, Diána – felelte Péter, miközben lefejtette a kezét a pólójáról. – Hogy vagy? Mi újság?
– A pukedliket meg az ölelkezést tartogasd legközelebbre! – vágott savanyú képet Diána. – Ne húzd tovább az időmet! Mindent tudok!
Az anyai házat eladtad, az egyszobásodat szintén. És most ebben a háromszobás palotában laksz! Hol az én részem?
– Mégis miből szeretnél részt? – kérdezte Péter.
– Hogyhogy miből? – csapta össze a kezét Diána. – Hát az anyai házból, természetesen! Nem tudom, hogy vetted rá anyát, hogy rád íratja, és hová tüntetted, de nem is érdekel!
Viszont! Ha anya meghalt volna, a ház minket illetett volna! Szóval add ide a felemet, és én megyek is tovább!
– Mi van, ha anya nem is neked is hagyta volna a ház felét? Mi van, ha úgy végrendelkezett volna, hogy te semmit sem kapsz? – vetette fel Péter.
– Láttál te végrendeletet? Mert én nem! – csettintett Diána Péter orra előtt. – Tehát az alaptörvény szerint jár nekem is!
És a törvény szerint anyánknak csak mi vagyunk az örökösei! Elég a kifogásokból, add ide a lét, vagy kihívom a rendőrséget!
Majd ők kivizsgálják, milyen jogi alapon adtad el az anyai házat! Meg azt is, hogy egyáltalán beleegyezett-e anya, hogy oda kerüljön, ahová dugtad!
– Hogy képzelsz rólam ilyesmit? – kérdezte tettetett meglepetéssel Péter. – Én ilyet soha! Hát normális vagy? Ez törvénytelen!
– Ne játsszad itt a szende rózsát! Amikor pénzről van szó, az anyák már nem számítanak! – nevetett Diána. – Én is gondolkodtam már rajta, hogy megszabadulok tőle, de te, kisöcsém, megelőztél!
– Köszönöm, kislányom, a kedves szavakat! – szólalt meg Elena Vasziljevna, aki kilépett a szobából a folyosóra. – Azt hittem, már teljesen elfelejtettél! De látom, emlékszel rám! Milyen megható!
– Ez meg mi?! – hőkölt hátra Diána. – Én ezt most egyáltalán nem értem!
Elena Vasziljevna kétszer is sikertelenül ment férjhez, harmadszor pedig már nem is akart.
– Elég volt! – mondogatta. – Az első házasságból lett egy lányom, a másodikból egy fiam! Két adag gyerektartás! Harmadszorra már nem akarok ugyanabba a gödörbe lépni!
– És mi lesz a női boldogsággal? – kérdezte a szomszédasszony.
– Mondtam már, van két gyerekem! Ez az én női boldogságom! Egy újabb férfit már nem bírnék ki!
– De hát te még fiatal vagy! A Diánkád tízéves, már túlélt egy férfit, neki mindegy, Petike meg három, ő úgy fogadná az újat, mintha az apja lenne!
– Lehet, hogy igazad van, Ljudmila, de mi van, ha tévedsz? – kérdezte Elena. – Én nem akarom magam olyan helyzetbe hozni, ahol választanom kell férfi és a gyerekeim között!
Elena Vasziljevna egyszer és mindenkorra meghozta a döntését.
Nem volt könnyű dolga, persze. De a nagyobbik lánya sokat segített a kisebbik nevelésében. Bár Elena látta, hogy a lány inkább kényszerből tette, mintsem önszántából.
– Segítsen csak, szeretni nem kötelező – gondolta gyakran, miközben egyik munkából a másikba rohant.
Könnyebb lett volna, ha városi lakásban élnek. De a családi ház sokkal több energiát követelt.
Sok minden Diána vállára nehezedett, de Elena is dolgozott – harmadik műszakban a kertben és a ház körül. Amikor Petya már nagyobb lett, ő is bekapcsolódott a háztartási teendőkbe.
Alighogy Diánának adódott egy lehetőség, beiratkozott egy városi iskolába, majd sietve férjhez ment.
– Hogy soha többé ne kelljen visszajönnöm a ti börtönötökbe! – vetette oda búcsúzóul.
És tartotta is a szavát. Diána soha többé nem látogatott el anyja házába, ahol pedig egész gyerekkorát töltötte. Bár némi kapcsolat azért megmaradt.
Ha Elena hívta a lányát, az szánt pár percet, hogy beszámoljon sikereiről. Így tudta meg Elena, hogy már nagymama lett, hogy Diána és férje lakást, majd autót is vettek.
De vendégségbe nem hívták Elenát. És amikor egyszer maga Elena kérdezte meg, eljöhetne-e megnézni az unokáját, Diána durván visszautasította.
Fájt, persze, de nem volt ideje a sértődésre. Petya is készülődni kezdett a városba, mert a faluban semmi kilátása nem volt.
– Petya, én nem is veszekedtem nagyot apáddal, amikor elváltunk – mondta neki Elena. – Nem járt hozzád, meg úgy egyáltalán sehol nem tűnt fel. De kétlem, hogy elfelejtette volna a fiát!
– Anya, ez olyan kellemetlen lenne – felelte Péter. – Biztos új családja van már. Aztán ott vagyok én…
– Csak a címe van meg, telefonszámom nincs. Menj el, nézd meg! Ha elküld, nem veszítettél semmit! – kérlelte Elena. – Lehet, hogy tanácsot ad, talán még segít is.
Amikor Petya megérkezett apja lakásához, egy nő és egy ismeretlen férfi volt ott – apja élettársa az új párjával. Épp megemlékeztek róla.
Mikor megtudták, ki áll az ajtóban, durván kidobták. Szerencsére egy kedves szomszéd, Zina néni, elcsípte a fiút a lépcsőházban.
– Kiköpött Kólka fiatal korában! Ugyanaz az arc!
– Az is vagyok – mondta zavartan Péter. – A szüleim elváltak, mikor hároméves voltam. Apám sosem jött hozzánk, mi meg vidéken…
– Hát apád hozott ide egyet, az meg szépen sírba is tette – sóhajtott Zina néni.
– A felesége volt? – kérdezte Péter.
– Ugyan dehogy! – legyintett Zina néni. – Itt az egész környéknek az asszonya volt!
Ne hagyd magad, ne légy puhány, követeld meg a jogod a lakásra! Kólkának rajtad kívül senkije sem volt!
Fél évnyi veszekedés és botrány után a rendőrség kitessékelte néhai apja élettársát a szeretőjével együtt, és Péter hivatalosan is birtokba vette a lakást.
– Jaj, de jó szomszédom lett! – örvendezett Zina néni. – Ugye, nem fogsz zajongani?
– Természetesen nem!
Péter nagyon hálás volt az idős szomszédasszonynak. Magától eszébe sem jutott volna harcolni a lakásért.
– Ha valamire szüksége lenne – bolt, patika, vagy bármilyen házimunka – csak szóljon! – figyelmeztette Péter.
Így jutott apjától egy nem várt örökséghez. Később még a sírjához is elment, és amikor már pénzt keresett, emlékművet is állíttatott neki.
– Nem palota, persze – mondta Elena Vasziljevna, amikor meglátogatta fiát – de egyedül neked tökéletes lesz! Ha meg megnősülsz, majd a feleségeddel együtt eldöntitek, mi legyen!
– Álmomban sem gondoltam volna, hogy így indul majd az életem a városban!
– Ez, kisfiam, a sors jutalma, amiért apa nélkül nőttél fel! Így alakult, hogy épp felszabadult a lakás, és még jó emberek is segítettek!
– Anyácska, nem akarsz hozzám költözni? – kérdezte Péter. – Ott egyedül vagy, itt meg simán elférnénk!
– Kisfiam, hogy nősülsz meg, ha én itt vagyok? Éld csak az életed, én meg, ha kell, segítek!
Amikor Diána megtudta, mekkora szerencse hullott az öccse ölébe az apai örökséggel, csak irigyen annyit mondott:
– Naná! Nekem az én apucimtól csak adósságok maradhattak volna a halála után! De még ebben is megúsztam! Az új felesége a gyerekekkel szépen elosztották egymás közt!
– És örülni nem tudnál a testvéred szerencséjének? – kérdezte Elena Vasziljevna.
– Jobb lett volna, ha valami rendes férfitól szülsz meg, nem ettől a félreértéstől, akit az anyakönyvi kivonatomban apának neveznek!
Péter beiratkozott egy iskolába, elvégezte, majd elhelyezkedett dolgozni. Később meg is nősült. Két kisgyermekük született, szinte egyidősek.
És akkor Elena Vasziljevna is betartotta az ígéretét.
Nyáron magához vitte a menyét az unokákkal, a fizetéséből pénzt küldött a fiának. Szeretett volna eljönni, hogy az unokákra vigyázzon. Vigyázni lett volna hol, de aludni már nem volt hová.
– Kisfiam, nem költöznétek inkább hozzánk a házba? – kérdezte Elena Vasziljevna. – Nőnek ám a gyerekek!
– Anya, itt vannak óvodák, iskolák, egyetemek – mondta Péter. – Meg rendelők, kórházak, boltok. Ráadásul itt dolgozom én is, Katának is itt van a munkahelye.
Most, hogy Katya visszamegy dolgozni a GYES után, felveszünk egy hitelt, és rögtön veszünk egy nagyobb lakást! Megoldjuk! Hozzád meg kijárunk majd, mint nyaralóba!
Ahol két gyerek van, ott sok a kiadás is. Spórolni alig lehetett, szinte lehetetlen volt összegyűjteni valamit.
A gyerekek iskolába mentek, Elena Vasziljevna pedig nyugdíjba. Az évek becsületesen megtették a magukét.
Unatkozott Elena Vasziljevna a falusi házban a nyugdíjasévek alatt. És már egyre kevesebb ereje volt a ház körüli teendőkhöz.
Amikor a fia a családjával megint hazalátogatott a következő iskolai szünet alatt, Elena Vasziljevna megkérte:
– Kisfiam, nem lehetne eladni ezt a házat, és venni egy lakást a városban, valahol a közeletekben? Eljárnánk egymáshoz vendégségbe, én is gyakrabban látnám az unokákat! Meg nektek is könnyebb lenne Kátyával!
– Hát, lehetne talán… – mondta Péter kissé tanácstalanul. – De nem sajnálnád a házat?
– Hát, persze hogy sajnálnám – válaszolta Elena Vasziljevna. – Ha ti ide visszaköltöznétek, akkor összeszorított fogakkal még tűrném valahogy. De így? Mit sajnáljak rajta? Már nehéz is…
– Elena Vasziljevna – szólalt meg Katya –, mit szólna ahhoz, ha együtt laknánk?
– De hát én csak zavarnálak titeket – mondta Elena Vasziljevna.
– Elena Vasziljevna, ezt úgy mondta, hogy még meg is bántott vele – mosolygott Katya. – Már mennyi ideje ismerjük egymást, és mennyit laktam már magánál, egyszer sem volt köztünk egy rossz szó sem!
És mi változna, ha mindannyian együtt élnénk egy nagy lakásban?
– Nem is tudom – vonta meg a vállát Elena Vasziljevna.
– Csináljuk úgy – gondolkodott el Katya –, hogy ha eladjuk a házat, meg a mi közös lakásunkat Péterrel, és veszünk egy háromszobásat, még marad is valamennyi pénz!
És az a pénz, ami megmarad, az ön nevére kerülne, Elena Vasziljevna, egy számlán, hiszen a ház úgyis többet ér, mint a lakás!
– Anyu, ez szuper lenne! – mosolygott Péter. – Nekünk Kátyával egy szoba, a fiúknak egy szoba, és neked külön szoba!
Így szem előtt lennénk, és nekünk sem kellene többé aggódnunk, hogy egyedül vagy itt!
Elena Vasziljevna kiállított Péter nevére egy teljes körű meghatalmazást, hogy az összes ügyletet az ő nevében lehessen intézni, és hogy senkinek se jusson eszébe becsapni egy idős asszonyt.
De Péter mindig magával vitte Elenát – akkor is, amikor aláírták az adásvételt, és akkor is, amikor az új lakást megvették.
A közjegyzők persze sok kérdést tettek fel: ki van bejelentve a házba, ki a tulajdonos.
De Elena Vasziljevna gyermekei sosem szerepeltek tulajdonosként, és hivatalosan ki is voltak jelentkezve, amikor saját lakást szereztek.
Beköltöztek, berendezkedtek, örültek. Szerettek volna előbb kicsit belakni az új otthont, aztán házavatóra meghívni Diánát is a férjével és a lányukkal – hogy együtt örüljön az egész család. Csakhogy Diána váratlanul, egyedül jelent meg.
És neki egészen más elképzelése volt arról, hogyan jutott az öccse az új lakáshoz.
– Mit szeretnél megérteni, kislányom? Hogy a testvérednek van szíve?
Hogy úgy döntött, gondoskodik az anyjáról? – beszélt halkan Elena Vasziljevna. – Hát elhozott magához! Melegséggel és törődéssel vesz körül!
– Úgyis bead majd valahová! – kiáltotta Diána. – Kihasznált téged! A házadat elvette, és abból vett magának lakást!
Nem fog ő téged itt tartani! Szépen bead valami öregotthonba!
– Nem fog beadni – mondta határozottan Elena Vasziljevna. – A maradék pénzt a számlámra tette, és a lakás egyharmadát a nevemre íratta!
És hogy te már ne számíts semmiféle örökségre, végrendeletet írtam az unokákra – Petya fiaira!
– És az én lányom?! Ő nem érdemel örökséget?! – üvöltött Diána.
– Megengedted egyáltalán, hogy megismerjem őt? – kérdezte Elena Vasziljevna. – A lányod egyáltalán tudja, hogy van neki egy nagymamája?
Diána összeszorította az ajkait, és hátrált az ajtó felé.
Többé nem jelent meg a rokonai életében. És amikor megpróbálták felhívni, a vonal túlsó végén egy géphang közölte, hogy az ilyen szám nem létezik.
A kapzsiság, ha pofátlansággal társul…
