Diána egyedül tért vissza a nyaralásból – összevesztek a férjével, és az egy héttel korábban hazautazott. Ezúttal komolyan összevesztek, és Diána úgy döntött, hogy a vonatról egyenesen a szüleihez megy.
De a legrosszabb az volt, hogy Timur hirtelen hotelbeli távozása után Diána hirtelen rájött, hogy valami nincs rendben vele. Úgy tűnt, terhes – hát ez szép! Még egy évvel ezelőtt mennyire vágytak egy gyermekre. De most Timur elhagyta, és Diána nem tudta, mitévő legyen.
Vett egy tesztet – hát persze, nem képzelődött. Az apja biztosan azt fogja mondani, hogy ő figyelmeztette – nem kellett volna hozzámenni!
Diánával együtt egy idősebb házaspár utazott a fülkében. A negyedik hely üresen maradt – úgy látszik, Timur visszaváltotta a jegyét, és senki más nem vette meg.
Diána, amikor férjére és a veszekedésükre gondolt, ismét elszomorodott. Hogy történhetett ez? Szó szót követett – és ennyi. Az utóbbi időben gyakran veszekedtek apróságokon, bár Timur mindig a munkahelyi problémáira hivatkozott. Talán tényleg igaza volt apának?
Az utastársaknak nagy táskáik voltak, Diána még azt is megengedte, hogy az egyiket az ő ülése alá tegyék, mert máshol nem fért el.
Amikor a férfi észrevette a pillantását, elmosolyodott:
– A lányaink várnak majd bennünket, de nem egyedül – férfikezek is vannak már mellettük! – összenézett a feleségével, és mindketten melegen elmosolyodtak.
A férfi hamarosan felmászott a felső ágyra és elaludt. Diána még meg is állapította, milyen sportos. Már nem fiatal, de izmos, és a felesége is csinos. Néhány embernek igazán szerencséje van – látszott rajtuk, hogy boldogok. Diánának meg semmi sem jön össze.
– Teácska citrommal, kávé, süti, péksütemény? – kínálta a kalauznő. És viccesen jött ki – Diána és az asszony szinte kórusban kértek teát.
Diána forró citromos teát ivott cukorral, és nézte, ahogy az ablakban elsuhannak a házak, az átjárók, aztán mezők, mezők…
– Kérsz szendvicset? – Diána kizökkent a gondolataiból. Az asszony egy vajas-sajtos kenyeret nyújtott felé. – Reggel hidegcsomagot kaptunk a szállodából, de neked most enned kell. A férjed tudja egyáltalán? – a gyűrűsujján csillogó karikagyűrűre pillantott.
– Honnan sejtette? – szaladt ki Diánából.
– Egyél csak, hogy is hívnak téged?
– Diána.
– Milyen fiatalka vagy! Nekünk is lányaink vannak a férjemmel… – a nő szemében átsuhant egy szomorúság, de aztán mintha akarattal elűzte volna, mosolyt erőltetett magára. – Én Angelina Mihajlovna vagyok, örvendek a találkozásnak, Diánácska. Nekem mindig szerencsém van az útitársakkal. Az én Borisz Ivanovicsom a vonaton mindig alszik, megviseli az utazás. Én meg szeretek beszélgetni. Ahány ember, annyi sors – én meg író vagyok. Elbeszéléseket írok az életről, hiszen az annyira kiszámíthatatlan!
– Kiszámíthatatlan, az biztos! – Diána átvette az étvágygerjesztő szendvicset Angelinától és megköszönte. Csak most vette észre, milyen éhes is valójában.
– Honnan tudtam? Magam sem tudom – valahogy mindig meglátom, ha egy nő terhes. A szemében ott van az a mélység, az árulkodó jelek: kissé duzzadt az ajka, az orra… Bár sokan azt mondják, az elején még nem látszik. És még valami megfoghatatlan is van benne – mert már ketten vagytok. És abban a parányi pontban, ami már benned él, ott van az élet csodálatos energiája, én is érzem. Nemsokára már valódi kis ember lesz belőle. Ez maga a csoda, a legigazibb!
Diána elhúzta a száját – vagy a citrom miatt, vagy a gondolattól, hogy a gyermek valószínűleg nem fog megszületni. Minek világra hozni egy apátlan gyermeket? Az apja úgyis kidobja otthonról, nagyon szigorú ember!
– Hát nem örülsz, Diánácska, hogy terhes vagy? – kérdezte halkan Angelina Mihajlovna.
Talán azért, mert tudta, hogy hamarosan elválnak útjaik, és soha többé nem találkoznak. Vagy csak mert ez a nő valamiért szimpatikus volt neki, őszintén válaszolt:
– Nem tudom, mit tegyek. Majdnem két éve vagyunk házasok, Timur eleinte nagyon szeretett volna gyereket, most meg elutazott. Úgy tűnik, szakítottunk. Talán ez egy jel, hogy nem vagyunk egymásnak valók, nem tudom. És a terhességről sem volt időm elmondani neki… Szóval lehet, hogy nem is kéne megszülnöm?
Angelina Mihajlovna csendben nézett ki az ablakon, Diána is elhallgatott.
Már kezdett sötétedni, a távolban és közelben fények villantak fel. Mindenhol emberek élnek – és ahány ember, annyi sors, ez tényleg így van!
– Ezért szeretem a vonatokat. Beszélgetünk, aztán soha többé nem találkozunk – törte meg hirtelen a csendet Angelina Mihajlovna. – Hallgasd hát meg a történetemet. Tudod, a mi Borisszal nevelt lányaink nem is a vér szerinti gyerekeink. De ez a boldogság, amit a sors adott nekünk – és ha már ad valamit, jól meg kell gondolni, mielőtt visszautasítjuk! Nálunk meg Borisszal nem is volt kérdés vagy kétség…
– Még az iskola után összeházasodtunk. Még ötödikes korában megkérte a kezem, mondta, hogy biztos, ami biztos, lefoglal engem, hogy más ne próbálkozzon! Megszületett a kislányunk, Marinocska. Egyszerre tanultunk, dolgoztunk, forgolódtunk, mint az ördögmalom – Borisz folyton vállalt mellékállásokat. Aztán egyszer féltékeny lett, megbántott. Összevesztünk, ő meg becsapta az ajtót, és hazament a szüleihez. De egy hetet se bírt ki. Visszajött, bocsánatot kért, mondta, hogy egy hülye volt, többé ilyen nem lesz. És azt is, hogy ha befejezzük a tanulmányainkat, szeretné, ha szülnék neki egy kisfiút.
– Aztán minden rendbe jött, végeztünk az iskolával, könnyebb lett, elértünk ezt-azt a munkahelyen is. Jobban kerestünk. Marinocska hét éves volt, amikor újra teherbe estem. Azt mondták, fiú lesz – annyira örültünk! Már nevet is adtunk: Ljoska, Aljosa. De későn vetélés történt, a fiút nem sikerült megmenteni. És nekem azt mondták, többé nem lehet gyermekem.
Angelina Mihajlovna elhallgatott, mintha elmerült volna a múltban, aztán mégis folytatta:
– Amikor Marinocska tizennyolc éves volt, beleszeretett egy fiúba. Motoros volt, motorkerékpárokat javított. Lebeszélni nem lehetett – de nem is volt rossz fiú. Összeházasodtak, megszületett Julcsika, én meg harminchét évesen nagymama lettem! De egyszer a fiatalok könyörögtek, hogy elengedjük őket a barátaikhoz – és motorbalesetet szenvedtek. Az egyéves Julcsika nálunk maradt – ez volt minden, ami megmaradt a kislányunkból, Marinocskából.
Angelina Mihajlovna mélyet sóhajtott.
Látszott rajta, hogy bár ezerszer átgondolta már, mint minden anya, magát okolja a lánya haláláért.
De aztán ismét Diánára nézett, és folytatta:
– Julcsika minket hívott mamának és papának. De amikor nagyobb lett, megmutattuk neki a szülei fényképét. Elmondtuk, hogy ők már az égen vannak, hogy ilyen is megtörténik. Ő pedig nyugodtan fogadta, továbbra is mamának és papának hívott minket – mintha csak egy mesét hallott volna. Az égre mutatott, nevetett, hogy anya Marinocska és apa Gleb onnan figyelik őt. Aztán a mi Julcsink egyszer csak beleszeretett. Nálunk valahogy mindenki túl korán kezd bele… De nem egy vele egykorú fiúba, hanem a főiskolai tanárába. Az meg nős volt, megijedt a botránytól, felmondott, és egyszerűen gyáván lelépett.
Így történt, hogy tizenkét évvel ezelőtt, mintha második kislányunk született volna – Zsófia. Hiszen Julcsi maga is még gyerek volt, önállótlan, alig felnőtt…
Szonya máig „anyácskámnak” szólít, pedig tudja, hogy az édesanyja Júlia.
És mi nagyon boldogok vagyunk, hogy ők ketten a mieink. Mintha vigaszként kaptuk volna őket azoktól, akiket elvesztettünk. Angelina Mihajlovna mosolyogva nézett Diánára.
– És Júlia végül sosem ment férjhez? – kérdezte nem bírva tovább Diana.
– Dehogynem, két éve. Szonya nálunk akart maradni, de gyakran jár Júliához és Déneshez, imádja a kisöccsét, Levikét. Szóval a családunkban lett még két férfi is, aminek a mi papánk, Bori bácsi, végtelenül örül…
Már későre járt, Diana lefeküdt a helyére. A történet után valami különös békesség szállta meg.
Elalvás előtt Marinára és Glebre gondolt, Júliára és Szonjára. És Dénesre meg Levire, próbálta elképzelni, hogyan nézhetnek ki…
Angelina Mihajlovna is lefeküdt, mosolygott, és magában elmélyülve gondolkodott. Reggelre már otthon lesznek…
Amint a vonat megállt a végállomáson, az emberek sietve szálltak le.
Majd megérkeztek az érkezők is. Diana szándékosan habozott egy kicsit.
Milyen jó érzés volt látni, ahogy a fülkébe berohan egy fiatal nő, mögötte egy kamaszlány kiáltással:
– Anyucikám, apuci, úgy hiányoztatok!
Ez kétségkívül Júlia és Szonya volt!
Utánuk belépett egy férfi, karján egy kisfiúval. Ők lehettek Dénes és Levi – milyen csodálatosak mindannyian – gondolta Diana.
És az egész elmesélt élet képszerűen lepörgött előtte.
Hihetetlen, hogy ez a csodálatos nő, Angelina Mihajlovna, és a férje, Borisz Ivanovics, a sors különös akaratából lettek az unokájuk és dédunokájuk szülei. Egyszerűen lenyűgöző!
Nem is csoda, hogy írónő – neki magának is olyan rendkívüli sorsa van!
Diánának még fájt is, hogy el kell búcsúznia tőlük – Angelina Mihajlovna olyan élénken mesélt róluk, hogy szeretett volna tudni mindent róluk, mi történik még a szinte életre kelt hősökkel.
– Diánácska, hát itt vagyok!
Diana ijedtében összerezzent – előtte állt Timur!
– Dianka, bocsáss meg, ostobán viselkedtem, elhamarkodottan. Ez az egész butaság volt. Ma egész éjjel nem aludtam, csak rád gondoltam. Arra, hogy együtt kell lennünk! Meg tudsz bocsátani, édesem? Hirtelen arra gondoltam, hogy lehet, soha többé nem látlak… és rájöttem, hogy nélküled semmi sem kell! Mondj már valamit! – Timur várakozva nézett Diánára.
– Én is bánom, ahogy történt, és szeretnék veled lenni – válaszolta Diana, mire Timur azonnal átölelte.
– Szerelmem, hol vannak a dolgaid? Hadd vigyem!
– Pontosabban mi szeretnénk veled lenni – suttogta halkan Diana.
– Mi? Azt mondtad, hogy „mi”? – először nem értette Timur, de aztán megváltozott a tekintete, és boldogan ismételte: – „Mi” – ez azt jelenti, hogy terhes vagy? Dianka, háromszorosan is hülye voltam, bocsáss meg! Milyen jó, hogy végre megjött az eszem… mintha valaki azt súgta volna, hogy menjek eléd. El tudod képzelni?
Diana körbenézett, de Angelina Mihajlovna és a családja már elhagyták a vagont…
P.S. Diana máig meg van győződve arról, hogy az a vonatbeli esti beszélgetés Angelina Mihajlovnával valami csodálatos módon befolyásolta azt, hogy ő és Timur újra, és ezúttal örökre együtt vannak.
A kisfiukat Maximnak hívják.
Diana meg is találta egy Angelina nevű írónő blogját – úgy tűnt, pontosan ő írta azokat a csodás történeteket emberek sorsáról.
Nemrég Diana elolvasta egy új elbeszélését – egy Diana nevű lányról és szerelméről, Timurról.
A veszekedésükről, kibékülésükről és a fiuk, Maxim születéséről.
Furcsa… honnan tudta az írónő, hogy így fogják nevezni a gyermeket? Bár… az írók különleges emberek – talán nemcsak írni tudnak, de a sorsokra is hatással lehetnek…
Köszönöm a lájkokat, visszajelzéseket és a feliratkozásokat!
Kérlek, osszátok meg a kedvenc történeteiteket a közösségi médiában – ez sokat jelent az írónak!
