— És? — válaszolta Lüszi rezzenéstelen hangon.
— Hogyhogy „és”? Mit csináljak?
— Legalább szállj ki a kocsiból, nézd meg, él-e még.
Nagyot nyeltem. Az udvar üres volt, az este égett szagot árasztott, fémes árnyalattal — olyan volt ez a szag, mint a félelemé. Lassan kinyitottam az ajtót, és anélkül, hogy kiszálltam volna, előrehajoltam, hogy benézzek az autó alá. És megláttam: él. Egy kis szürke… csomó, reszketett, de a szeme nyitva volt.
— Él, Lüszi. Él… Mit csináljak?
— Hogyhogy mit? Vidd be a klinikára. Úgyis oda tartasz. De gyerünk, siess!
Óvatosan kiemeltem a macskát — nem ellenkezett, csak feküdt, nehezen lélegezve. A hátsó ülésre tettem, egy cipős dobozba, ami ott hevert a padlón. És elindultam.
A rendelő félórányira volt. Általában. De nem azon a napon. Mert az a nap pont olyan volt, amit az ember sokáig nem felejt, és a harminc perc örökkévalósággá nyúlt.
A csomagtartóban már ott feküdt egy kutya. Öreg keverék, vonat gázolta el. A nyaralószomszédaim kértek meg, hogy vigyem el a klinikára — „altassák el emberségesen, ne szenvedjen tovább,” mondták. Kóbor kutya volt, senkinek sem kellett igazán, de sajnáltuk. Belementem. Valahogy automatikusan.
És most még ez a macska is.
Száguldottam az úton, mint egy megszállott, miközben a fejemben csak ez járt:
„Milyen nap ez? Milyen élet ez?”
A klinikán meglepetésemre nem volt sorban állás. Berohantam a dobozzal a kezemben, mintha szülészetre vinném a feleségem — az orvos azonnal átvette és bevitte a vizsgálóba.
— Mi van vele? Hogy van? — toporogtam az ajtó előtt.
— Mindjárt csinálunk egy röntgent — bólintott az asszisztens. — Úgy tűnik, nincs semmi súlyos, de meg kell győződnünk róla.
Tizenöt perc. Egy örökkévalóság. Az órák mintha tréfát űztek volna belőlem és megálltak. Körbe-körbe jártam, bámultam a plafont, az ablakokat, a posztereket a brit és Maine Coon macskákról…
És közben belül valami marcangolt. Nem egyszerű aggodalom — szégyen, bűntudat. Hiszen nem vettem észre. Nem kellett volna olyan gyorsan hajtanom. Annyi minden máshogy lehetett volna. Ő — apró, védtelen, egy másodperccel később lépett az útra — én meg pont akkor azon gondolkodtam, hol van a leágazás a klinikához. És ennyi. Egy pillanat. Egy sorsfordító kattintás — és már ott állok, gombóccal a torkomban, és könyörgök magamban: „Csak éljen. Csak hadd javítsam ki…”
Végül kijött az orvos.
— Műteni kell…
És akkor eszembe jutott — hiszen a kutya még mindig a kocsiban van!
Visszamentem. Csend. Nem nyüszített. Nem mozdult. Megnyomtam a gombot — a csomagtartó lassan kinyílt.
Két rémült szem nézett rám a sötétből. Élt.
— Hé — mondtam halkan. — Ne haragudj… mindjárt megnézzük, mi legyen.
Ismét rohantam a klinikára. Elkaptam az orvost — szigorú, száraz tekintetű nő volt.
— Van még egy kutya is. A csomagtartóban. Vonat gázolta el, a hátsó lábai… hát…
— Hívtak már minket az altatás miatt… Azt mondták, nincs esélye.
Elakadtam, nem tudtam folytatni a mondatot.
A nő arca rezzenéstelen maradt. Csak csendben felkapott egy kabátot a köpenyére, és elindult velem.
Kinyitottuk a csomagtartót. Ránézett a kutyára, aztán rám. A szeme hirtelen átszúrt, mint egy röntgensugár.
— Maga megőrült? Ki mondta, hogy el kell altatni? Igen, a lábai nem fognak meggyógyulni. De élhet. Mi felhoztunk már ilyeneket is. Hozza be.
Megint csak bólintottam. Nem ellenkeztem. Az orvos azt mondta: „élni fog”. Ennyi elég volt.
Este berontottam haza. Lüszi meglepetten fordult el a tűzhelytől:
— Mi van veled, Szláva?
Szó nélkül bementem a szobába, elővettem a régi könyvet, amelynek lapjai között pénzt rejtettem. Egy álom. Egy motor. Már nem számít.
— Szláva?! Mi történik?
— Élni fognak! — kiáltottam. — Mindkettő!
— Kik? Teljesen megőrültél?
— Majd elmagyarázom!
Megtartottuk őket. A macska neve Molly lett. A kutyáé — Raja. Mindent túléltünk együtt: infúziókat, álmatlan éjszakákat, rehabilitációt.
Lüszi akkor csak annyit mondott:
— Ha már velünk vannak, megoldjuk.
És megoldotta. Szeretettel etette Mollyt, betakarta Raját. Együtt sírtunk, amikor Molly először elindult. Nevettünk, amikor Raja kerekes székben száguldott végig az udvaron.
Eltelt öt év. Ők nem háziállatok. Ők család.
Ma, amikor hazaértem, sütemény illata fogadott. Lüszi hátulról átölelt, erősen. És remegni kezdett.
— Mi történt? — fordultam felé.
— Gyarapodni fogunk… — suttogta, és a hasára tette a kezét.
Eleinte nem értettem. Aztán… megértettem.
Negyven éves vagyok. Ő harminchét. Sokáig próbálkoztunk. Már majdnem beletörődtünk. Majdnem. De egyszer egy különös asszony azt mondta:
— Három gyermeketek lesz. Kettő a természet ajándéka. Egy — Istené. A jóságos szívért. A türelemért. Az út nehéz lesz, de világos.
Molly összegömbölyödve aludt a plüssnyúl mellett az ablakpárkányon. Raja, már öregen, odacsoszogott hozzánk, hozzábújt a lábamhoz, és nagyot sóhajtott.
Akkor nem hittem. Most — hiszek.
Mert egyszer azt mondtuk: „igen” az életnek. És az élet is azt mondta nekünk: „igen”.
