— Jó napot, itt lakik Aleksej?
— Igeeen… És milyen ügyben keresi?
— Maga az anyja?
— Én?! A felesége! Kislány, mit akarsz?
— Ő most kórházban van, és semmit nem tudok az állapotáról, nem mondanak semmit — nem vagyok hozzátartozó. Csak a családtagoknak adnak információt. — Az idegen nő felső ajka megremegett. — Bejöhetek?
— Hát gyere csak. De nem értem, miért érdekel téged a férjem egészségi állapota, te meg mégis ki vagy? — Luszja a konyha felé intett. — Arra menj.
A lány leült a konyhai sarokpad szélére, zsebéből elővett egy zsebkendőt, és megtörölte az izzadságot a homlokáról.
A háziasszony a tűzhelynél kezdett sertepertélni, várva, hogy a vendég megszólaljon.
— Kérsz egy pohár vizet?
— Nem… Igen, ha lehet.
— Csak ülsz itt némán? Azért jöttél, hogy nálam üldögélj, vagy mi van?
— Aleksej megígérte, hogy feleségül vesz — egy pillanatra megállt, majd hozzátette — ősszel.
— Ha feleségül vesz — Luszja épp egy fazekat mosogatott —, az már más. Csakhogy nálunk többnejűség törvényellenes.
— Nem viccelni jöttem.
— Én sem viccelek, nincs humorérzékem.
— Érti, ugye, ősszel elvesz feleségül. Csak előbb magától elválik, és aztán…
— Hm… Akkor meg mit jöttél most? Gyere vissza ősszel. Hogy is hívnak?
— Anya… Anna.
— Én meg Luszja vagyok! Anya-Anna, és miért nem nyáron? A hasad alatt már a lábad sem látszik. Az övé?
— Igen, ahogy látja, Aleksejjel gyereket várunk. Azt mondta, a születésnapja után beadja a válópert.
— Aha, most már értem. Hát ez a Ljóha, sose változik, ahogy mondani szokás, a görbét csak a sír egyenesíti ki.
— Miről beszél? Nem értem magát.
— De én rögtön megértettelek. Honnan jöttél?
— Egy kis faluból. A gyárban dolgoztam.
— Szóval eljöttél meghódítani a várost. Hát Ljóhám a gyerekvisítást ki nem állja. Mikorra vagy kiírva?
— Két hónap múlva.
— Na ugye, most meg próbálja kímélni az idegeit. Nézd csak, mikor az első gyerek született, akkor is elköltözött a szüleihez, mert nem tudta kipihenni magát a munkára. Pedig hát a munkája olyan, hogy fekve is lehet csinálni.
— Akkor most elmondja, hogy van ő?
— Hogyne mondanám! Stabilan súlyos. Na, ne ijedj meg, mindjárt kiugrik a szemed. Élni fog.
— És én most mit csináljak?
— Honnan tudjam én, hogy te mit csinálj?! Amikor az ágyba bújtál vele, akkor se kérdezted meg tőlem: „Mit csináljak?”
— Harmadéves vagyok egyetemen, levelezőn tanulok. Otthon van anyukám, meg a kisöcséim, még kicsik. Nincs hová mennem. És Aleksej azt mondta, hogy magukkal már régóta idegenként élnek együtt. Csak a gyerekek miatt maradt.
— Tényleg?! — Luszja érezte, hogy a türelme határához ért, és már csak egy nagy, puha vég vár rá. — Add csak meg a telefonszámodat meg a címedet, majd kereslek!
— Hogy érti ezt?
— Amikor kiengedik, felhívlak, hogy gyere érte.
— Hova?
— Hát az anyádhoz meg az öcséidhez.
— Nála nincs hely.
— Most akkor mégis hol laksz?
— Kollégiumban.
— Na, oda vezessen az utatok is. Az én lakásomra ne nagyon pályázz. A nagyanyámtól örököltem, válás esetén nem osztható. Mi van, pislogsz? Semmi joga nincs az én kis sarkomhoz.
— Kár, hogy így beszél. Mi szeretjük egymást.
— Akkor majd boldogok lesztek egy kunyhóban is. És most menj, amíg még jókedvemben vagyok. Tudod, hol a kijárat? Akkor meg nem kell mutatnom. — Luszja egy fazekat hajított a mosogatóba, amit már majdnem kilyukasztott, amíg a vendéggel beszélgetett.
Három napja Ludmila se nem aludt, se nem evett rendesen, amióta az ő drágalátosa balesetet szenvedett.
Eleinte nem sok jóval biztattak, de az ő Aljosa csak összeszedte magát.
Kimerült volt Ludmila ezekben a napokban, míg a férje a két világ között lebegett, már alig bírt magával.
Egyszer csak hívták, hogy átvitték rendes kórterembe, és most már az asszonynak kell ápolnia.
Erre meg megjelent ez a kis taknyos terhes, lakásra fáj a foga. Jaj, ha nem lenne ennyire kimerült — lelkileg és testileg is —, úgy feltűzte volna az a ritkás Ancsika haját az ujjára, és szépen le is kísérte volna az ötödik emeletről a lépcsőn.
Megy Luszja, lógatja a fejét, közben meg csak gondolkodik. Akarja vagy sem, de el kell mennie. Vagy ápolni, vagy jól a fejéhez vágni mindent. Aha, majd most ő úgy „ápolja”, hogy azonnal talpra áll. Születésnapot nem akart neki elrontani, mi?
Ott ül Anya a lépcsőház előtti padon.
— Luszja néni, Luszja néni…
— Hát ez nem nyugszik. Mit vársz még itt? Nem mondtam el neked mindent?
— Maga nem Ljosához megy?
— Hát és?
— Vigyen magával, kérem.
Luszja nem válaszolt semmit. Mennek — némán. A buszon Anna mellé ült. Luszja elfordult az ablak felé, mintha nem is ismerné.
Ljudmila úgy vitte be a terhes lányt Aleksejhez, mintha az az unokahúga volna.
— Itt várj. Először én megyek be. — parancsolt rá a lányra a feleség, és belépett a kórterembe.
Aleksej egyedül feküdt. Még nem került mellé másik beteg. A lábát felfüggesztésben tartották.
Belépett a feleség. Hosszasan nézte, Ljoska a tekintetétől felébredt, elmosolyodott, de Ljudmilának nem volt nevethetnékje — mintha macskák karmolnának a lelkében.
És ő meg úgy néz rá azokkal a kiskutyaszemekkel. Egy megviselt kan. Tele horzsolással, zúzódással, gipszben a lába.
— Szervusz, Aleksej.
— Luszja, de jó, hogy jöttél. Annyira vártalak.
— Vártál, mi?! Hát persze! Ki is kételkedne benne…
A feleség előveszi a táskájából az otthonról hozott ételt, és leteszi az éjjeliszekrényre. Ég az arca, a füle, veríték csorog róla.
— Forró krumpli fasírttal, ahogy szereted, Ljoska. Egyél, amíg meleg. — mondja remegő hangon.
— Luszja, miért vagy ennyire vörös? Csak nem betegedtél meg?
— Nem, rosszabb! Én megvártalak a katonaságból, Ljoska. A szüleimre se hallgattam, hozzád mentem feleségül. Emlékszel, amikor csak makarónin éltünk? A fiainkra, az álmatlan éjszakákra… Hát ezt mind elfelejtetted, Ljoska?
— Hát lehet ezt elfelejteni? Luszja, ne csináld már! Most találtad meg az időt meg a helyet nosztalgiázni? Mindenen túljutottunk.
— Mindenen, de mégsem mindenen, Alekszej. — Ljudmila torkában gombóc nőtt.
— Luszja, mi bajod?
— Az bajom, Aljosa, hogy nem ezt vártam tőled. Hátba döftél, és egyenesen a szívembe találtál.
— Luszja, bocsáss meg a bolondnak. Nem direkt volt. Nem vagyok hibás. Lassan vezettem, ahogy mindig mondod nekem, keresztet is vetek rá.
— Hogy teheted ezt, Ljoska? — rázta meg a fejét Ludmila.
— Ljuszenyka, veszünk másik autót, csak kerüljek lábra.
— Pfú, azt hiszed, én a kocsi miatt…? — vágta az éjjeliszekrénybe a narancsos zacskót.
— Akkor meg mi miatt? Mert majdnem feldobtam a talpam? Hogy rosszul nézek ki?
— Te csak a kinézeted miatt ne aggódj. Tudod, az esküvőig minden meggyógyul — vagyis őszre olyan leszel, mint az új.
— Luszja, miről beszélsz?
— Nem is miről, hanem kiről! Annáról, azt se tudom, mi a vezetékneve, még az apja nevét se kérdeztem meg.
— Milyen Annáról? — hökkent meg a beteg.
— Arról, Alekszej, aki tőled vár gyereket.
— Miféle gyereket? Luszja, te beverted a fejed?
— Én vertem be?! Ő meg fiatal kiscsajt talált magának, gyereket csinált neki, és én vagyok a nem normális?! — végre Luszja szabadjára engedte az érzéseit, és sírva fakadt.
— Luszja, hívjunk orvost? Értem már — ez mind csak ideg. — próbált meg feltámaszkodni a könyökére Alekszej.
— Nekem idegeim vannak?! Hát én hoztam magammal! Mindjárt be is hívom azt az Ancsádat, a kis szégyentelent! Még a lakásomban is veled akar élni, miután elválsz tőlem ősszel, a születésnapom után.
Alekszejnek az égnek állt a haja, a szeme meg majd kiesett a helyéről. Az utolsó szavak hallatán elakadt a szava.
— Mi van, lebuktál? — pattant fel a székről Ljudmila. Kitárta az ajtót, és bekiabált a folyosóra: — Ancsa, gyere be!
A lány belépett a kórterembe. Hasát kidüllesztve, derekát fogva végigmérte a helyiséget. Tekintete Ljoskán akadt meg. Anna arca megváltozott.
— És az én Alekszejem hol van?
— Ez meg ki?
— Luszja néni, most viccelni akar? Ez a kopasz fickó nem az én Ljoskám.
— Hogyhogy nem a tiéd?
— Az enyém fiatal és jóképű. Nézze, van is róla képem. — Anna előhúzta a telefonját a kigombolt kabátjából. — Itt vagyunk együtt.
— Akkor te nem is ahhoz az Alekszejhez jöttél? — Luszja elmosolyodott.
Ahogy férje arcát nézte — aki majdnem szívrohamot kapott —, és Annáét, Ljudmila hangosan nevetni kezdett, majd összerogyott a szabad ágyon, hasát fogva nevetett könnyes szemmel, percekig nem tudott abbahagyni.
— Hová sietsz? — állította meg Luszja a zavarba jött lányt. — Na, mesélj szépen mindent sorjában.
És Luszja ki is derítette, hogyan keveredett hozzájuk a lány. Hát úgy, hogy az a Ljoska bizony rossz címet adott meg neki. Ki gondolta volna, hogy ott is egy Alekszej lakik!
Ljudmila minden ismeretségét bevetette, és végül meg is találták az igazit — az igazi Alekszejt.
Ő meg semmiféle kórházba nem került. A barátját kérte meg, hogy közölje Annával: súlyos állapotban van egy baleset után. Így akart megszabadulni tőle. Elválni persze esze ágában sem volt — se ősszel, se télen.
De ha a sors így hozta, hát biztos nem véletlen. Luszja kívánatos nő, és nem maradt közömbös a becsapott Anna sorsa iránt. Segített neki lakást találni, a szülészetből is ő vitte haza új ismerősét, és még a gyerektartás behajtását is elintézte a felelőtlen apától, hogy máskor kétszer is meggondolja, kivel játszik.
Az apuka a gyerek nevelésében nem vesz részt, de a tartásdíjat rendesen fizeti. Tudja, hogy Luszja pontosan ismeri a címét, és nem akarja elképzelni sem, mi lett volna, ha a nő nem jár utána a dolgoknak, és úgy küldi ki szeretett Ljoskáját a házból.
Jó, hogy magával vitte Annát a kórházba. Anna azóta is hálás Ljudmilának, és megmentőjét így szólítja: „Luszja mama, az én őrangyalom!”
És amikor Anna kisfia nagyobb lett, Luszja bemutatta őt egy rendes férfinak az ismeretségi köréből, összehozta őket, és az esküvőjükön ő volt a díszvendég — jókedvvel, nevetve ünnepelt.
Így történt, hogy Luszja mama nemcsak a saját boldogságát tartotta meg, hanem másokét is megteremtette.
