– Már mindent elosztottunk, Irocskám. Te csak ne kapkodj, majd mi irányítunk. A lényeg, hogy semmit se tévessz el.
A nyaralóm tornácán álltam, keresztbe font karral, és enyhe mosollyal figyeltem a „partraszállást”. Június vége volt, a levegő remegett a veteményes felett, a felhevült föld és a paradicsompalánták illata szállt a levegőben.
A kapu előtt leparkolt terepjáróból fenségesen, mintha csak egy hintóból lépne ki egy császárnő, kiszállt az anyósom, Galina Petrovna. Utána, üres műanyag tárolókkal csörömpölve, a sógornőm, Larisza szállt ki. Kezükben konténerek tornyosultak, drága butikok logóival ellátott szatyrok és nagyméretű zománcozott tálak. Larisza még egy tekercs maszkolószalagot és egy fekete filctollat is hozott.
– Szóval – Galina Petrovna megigazította a szalmakalapját, és gazdasszonyi pillantást vetett az egyenes, gyommentes ágyásaimra. – A piros konténerek Larisszáé. Neki eper kell, a gyerekeknek egy hétre, a vitaminok miatt. A kékekbe nekem szedtek. Korai uborkát, zöldfűszert, kaprot. És még három kosár bogyóst – azt megígértem a lányaimnak, Zinaidának és Anecskának. Annyira várták, annyira várták!
Az egész tavasz folyamán sem az anyósom, sem a sógornőm nem tette be a lábát a nyaralóba. Áprilisban, amikor a férjemmel, Pasával földes zsákokat cipeltünk és új ágyásokat építettünk, Galina Petrovnának „szúrt a lapockája alatt”. Májusban, amikor én négykézláb ültettem a palántákat a jeges szélben, Larisza épp „egy divatos önismereti tréningen vett részt”.
Az „erőforrása” láthatóan pont az első termés beérésekor talált rá.
Larisza üzleties léptekkel indult meg az ültetvények mentén, tökéletes manikűrös ujjával a zöldségekre mutogatva.
– Ira, ezt a retket húzd ki az egészet. A spenótot pedig vágd le tőből, a fiatal levelek a leghasznosabbak. Egyébként is, az epret a holdnaptár szerint kell szedni. Ha fogyó holdnál szeded, kiszívja a szervezetből az összes negatív energiát és szabadgyököt. Ez tudományos tény, az egyik internetes gurunál olvastam. Szóval gyerünk, siess, mielőtt fázist váltana!
Lassan leléptem a tornácról, érezve, ahogy vidám, bizsergető várakozás forr bennem.
– Larisza, a retek nem a hold miatt megy magba és válik fássá, hanem a hosszú nappalok és a nem megfelelő öntözés miatt – válaszoltam nyugodtan. – Ha az ágyást nem öntözöd meg legalább tíz centiméter mélyen, a gyökérzöldség keserű lesz. Az egyetlen dolog pedig, ami itt kiszívja az energiát, az a szokásod, hogy áltudományos sületlenségeket olvasol.
Larisza azonnal vörös lett, az arcát elöntötte a felháborodás.
– Te mindig a legokosabbnak akarod feltüntetni magad, egyszerűen elviselhetetlen! – sivította. Felfújta az arcát, és csípőre tett kézzel állt ott, nevetségesen hasonlítva egy dühös hörcsögre, akinek elfelejtették közölni, hogy nem ő az univerzum ura.
Eközben Galina Petrovna már az üvegházat ellenőrizte.
– Ira! – hallatszott a polikarbonát falak mögül. – Azokat az uborkákat, amik balra lógnak, ne bántsátok! Azokat holnap odaadom Zinaidának. Az epret pedig szedjétek le most rögtön, reggel, amíg nem puhult meg a napon.
– Galina Petrovna – léptem az üvegházhoz. – Az epret szedés előtt pont nem szabad pár napig locsolni, hogy ne legyen vizes, és ne rothadjon meg a konténereitekben hazafelé. Ez elemi kertészeti ismeret.
Az anyósom úgy legyintett rám, mintha csak egy idegesítő légy lettem volna.
– Jaj, ne okoskodj! Menj a tárolókért, várunk.
Bólintottam, megfordultam, és elindultam a fészer felé. Bent, a megváltó hűvösben a férjem serénykedett, épp a kút szivattyúját javította. Pasa tiszta olaj volt, fáradt, de elégedett.
– Megjöttek a tieid – vetettem oda neki, miközben leemeltem a szerszámokat a felső polcról. – Megérkeztek felosztani a vagyont.
Pasa a kézfejével megtörölte a homlokát, és összeráncolta a szemöldökét.
– Hogy micsoda? Hiszen ők a saját nyaralójukba készültek.
– Elfelejtették az utat – vigyorogtam. – Menj, nézd meg ezt a koncertet. De egyelőre ne avatkozz közbe.
Kimentem a fészerből. Az egyik kezemben két fonott kosarat vittem, a másikban két vadiúj, élesre fent kapát, a nyelükön gumírozott kesztyűkkel. Galina Petrovna és Larisza elnéző mosolyra húzták a szájukat, amikor meglátták a kosarakat. Egyértelműen arra jutottak, hogy elismertem a tekintélyüket, és készen állok szolgálni őket.
– Tessék – dobtam a kosarakat a fűbe, majd egy hirtelen mozdulattal a kapákat a földbe szúrtam a lábuknál, és a kesztyűket rájuk dobtam. – Fogjátok.
– Ez meg minek? – nézett Larisza undorodva a kerti szerszámokra.
– Ez a belépőtök a terméshez – fontam újra keresztbe a karom. – Galina Petrovna, a ti nyaralótok innen pontosan tizenöt percnyi autóútra található, a „Romaska” szövetkezetben. Ott is van eper, ribizli, üvegház és ágyások. Igaz, tavaly szeptember óta nem jártatok ott. Amit ma ott saját kézzel kigazoltok, megöntöztek és leszedtek, azt nyugodtan oszthatjátok el nélkülem. Akár Zinaidának, akár azoknak az internetes guruknak.
Az anyósom és a sógornőm megdermedtek, emésztgetve a hallottakat. Egy pillanatra olyan csend lett, hogy hallani lehetett a poszméh zümmögését az ágyások felett.
– Mit képzelsz magadról? – sziszegte az anyósom, az arca eltorzult. – Vendégek vagyunk! A fiunkhoz és a testvérünkhöz jöttünk! Család vagyunk!
– A család azokból áll, akik együtt dolgoznak, és aztán együtt esznek – vágtam vissza, anélkül, hogy felemeltem volna a hangom. – Ti június végén érkeztetek, amikor minden kész, felcímkézett befőttesüvegekkel. Így nem megy.
– Én ebbe a derékig érő gazba nem megyek bele! – visította Larisza, úgy hátrálva a kapától, mintha mérges kígyó lett volna. – Ott vannak a kullancsok! És amúgy is, ha már eljöttünk, adj legalább egy-egy kosárral a ti kertetekből! Csak nem égettük hiába a benzint?!
És ekkor, mintha egy láthatatlan rendező vezényelte volna, egy fehér Toyota gördült be lassan a kapunk elé.
A kocsiból örömteli csicsergéssel és háromliteres üvegek csilingelésével két nyugdíjas hölgy röppent ki – maguk a híres-neves Zinaida és Anecskák.
– Galyocska! – dalolta Zinaida, a kapu felé szaladva. – Épp utánatok jöttünk! Hiszen mondtad, hogy itt hihetetlen a termés, nem tudtok mit kezdeni az uborkával, az eper meg rohad a bokrokon! Hoztuk az üvegeket, ahogy megbeszéltük!
Galina Petrovna elsápadt, majd az arcát elöntötte a vörös pír. A más munkájával való „jótékonykodása” lelepleződés előtt állt.
– Lányok… – préselte ki az anyósom, idegesen morzsolgatva a kalapja karimáját. – Hát, az a helyzet…
– Jó napot! – léptem előre, sugárzó mosollyal az anyósom barátnőire nézve. – Kicsit eltévesztették a címet. Galina Petrovna hihetetlen termése a szomszédos településen található. Igaz, mostanában képméteres medvetalp- és csalánrengeteg őrzi, mert a nagylelkű gazdasszony ősz óta nem járt arra. Ezt a parcellát viszont én ültettem, gazoltam és locsoltam. Úgyhogy ne aggódjanak, itt semmi sem rohad.
A barátnők tátott szájjal álltak, tekintetüket az én tökéletes ágyásaimról a bíborvörös Galina Petrovnára, majd a földből kiálló vadonatúj kapákra téve.
– Galya? – kérdezte felháborodva Zinaida. – Hát te más uborkájával akartál minket megkínálni? És még azzal hencegtél végig az úton, hogy mennyire tönkretetted a hátadat a kertben!
– Hogy merészeled így lejáratni előttük?! – tört ki az anyósom, már rám üvöltve. – Pasa! Pasa, gyere ide azonnal! A feleséged teljesen megőrült!
Pasa az üvegház mögül lépett elő, egy ronggyal törölgetve a kezét. Nyugodtan végigtekintett a festői jeleneten: a dühöngő anyján, a zavarodott húgán, az üres üvegekkel megdermedt nézőkön és rajtam, amint békésen egy ásónyélre támaszkodtam.
– Mindent hallottam, anya – a férjem hangja határozott és egyenletes volt, a szokásos puhaság nyoma nélkül. – Ira igazat mond. Egész tavasz végig gürcöltünk itt. Te mondtad, hogy neked nem kell a nyaraló. Larisza azt mondta, hogy egyszerűbb boltban venni az uborkát. Hát vegyétek is ott. Nyáron csak azok kapnak a termésből, akik részt vesznek a munkában.
– Te… te lecserélted az anyádat ezekre az ágyásokra! – tördelte tragikusan a kezét Galina Petrovna, belátva, hogy a manipuláció kudarcot vallott.
– Nem, anya. Én csak értékelem a feleségem munkáját – vágta rá Pál. – A szerszámok előttetek vannak. A ti nyaralótok az országúton jobbra. Jó munkát hozzá.
Larisza dühösen belerúgott egy üres műanyag konténerbe, felkapta drága dizájner táskáját, és szó nélkül elindult az autóhoz. Galina Petrovna egy égető pillantást vetett ránk, amelyben az örök sértődöttség ígérete olvasható, majd büszkén követte őt. A barátnők, suttogva és elítélően ingatva a fejüket, sietve beültek a Toyotába.
Az autók elhajtottak, felkavarva a száraz port. A telken újra csend lett, csak a poszméhek zümmögtek a virágzó cukkini felett.
Pasa odajött hozzám, átkarolta a vállam, és ránézett a két magányosan meredező kapára.
– Na, elmentek a „hódolók”? – vigyorgott.
– Elmentek – szívtam be élvezettel a forró, zöldillatú levegőt. – Menjünk, szedjük le az epret. Mielőtt még fázist vált a hold.
