Tánya az íróasztal fiókjában lévő iratokat rendezgette, próbált rendet tenni az évek során felhalmozódott papírok között. A régi számlák és egy régóta elromlott készülék használati utasításai közt előkerült a válási anyakönyvi kivonat. December. Már négy hónap telt el azóta.
A válás Misával valahogy egészen hétköznapira sikerült. Nem voltak kiabálások, nem tört össze semmi. Tulajdonképpen nem is volt nagyon mit elosztani. A lakást Tánya még a házasságkötésük előtt örökölte a szüleitől, az autót is saját maga vette. Misa elvitte a holmiját, a könyveit, és elment. Felesleges szavak nélkül, mintha nem örökre, csak pár napos kiküldetésre távozna.
Tánya félretette a papírt. Mostanra ez is csak egy volt a sok közül. Valaha úgy tűnt, hogy a válás valami félelmetes, visszafordíthatatlan dolog. Aztán kiderült – csak egy hétköznapi irat pecséttel és aláírásokkal.
A nyaraló is Tányáé maradt. Még Misa megismerése előtt vette, saját nevére íratta. Egy kis határ, hat áras telek apró házikóval, öreg almafával és néhány ribizlibokorral. Semmi különös, de csendes, nyugodt hely. Misát sosem vonzotta különösebben, viszont az anyja, Nyina Szergejevna, imádott ott lenni. Minden szezonban jött palántákkal, befőttesüvegekkel, tartósítmányokkal. Meg a saját szabályaival.
— Tányecska, hát lehet így ültetni? Paradicsomot uborka mellé! Hát ezt mindenki tudja, hogy nem szabad! — Nyina Szergejevna a szívéhez kapott, mintha Tánya valami szörnyű bűnt követett volna el.
— Évek óta így ültetem, Nyina Szergejevna, és semmi baj. Minden megterem — próbált védekezni Tánya.
— Eh, fiatalok. Semmit sem tudnak, semmit sem értenek — sóhajtotta az anyós, és mindent elkezdett átrendezni a saját feje szerint.
A válás utáni egész telet Tánya otthon töltötte. Élvezte a csendet. Már senki sem kapcsolta be a tévét teljes hangerőre a focimeccsek alatt. Senki sem szórta szét a zoknikat. Senki sem kérdezte, mi lesz vacsorára, olyan arccal, mintha ez lenne az egyetlen női kötelesség.
Munka után Tánya leülhetett egy könyvvel a fotelbe, és annyit olvasott, amennyit csak akart. Vagy egyszerűen csak feküdt, és a plafont bámulta. Hosszú évek óta először érezte, milyen jó érzés egyszerűen csak hallgatni a csendet. Ebben a csendben újra felfedezte önmagát. Kiderült, hogy szeret akvarellel festeni. És — hogy imád puzzlézni. Meg azt is, hogy szeret táncolni, amikor senki sem látja.
Tavasszal vágy ébredt benne a természet iránt. Ki akart szabadulni a lakásból, friss levegőt szívni. Úgy döntött, elmegy a nyaralóba, csak pihenni egy kicsit. Nem ásni, nem ültetni, nem gyomlálni. Legfeljebb a virágágyásokkal foglalkozni — a virágokat mindig is szerette. Rendbe tenni a házikót a tél után, meszelni a fákat, üldögélni a verandán.
Pénteken munka után összepakolta a szükséges holmikat: farmert, pólókat, meleg pulóvert, gumicsizmát. Betette az élelmiszereket a csomagtartóba, és útnak indult. Gyorsan odaért — alig volt forgalom. Már sötétedett, amikor befordult az ismerős földútra.
A májusi este orgona- és friss fűillatot árasztott. A szomszéd házikók ablakai meleg fénnyel világítottak. Néhány telken már sürgölődtek a kerti munkára vágyakozó nyaralók. Tánya leparkolt a kiskapu előtt, és kiszedte a csomagokat a csomagtartóból. Úgy tűnt, csend és nyugalom vár rá, és néhány nap, ami csak az övé.
Ahogy a ház felé haladt, észrevette, hogy világít a fény az ablakban. Furcsa. Talán ő felejtette égve ősszel? Bár nem, biztosan lekapcsolta. Lehet, hogy a szomszédok? De náluk nincs kulcs.
Tánya óvatosan kinyitotta a kiskaput, és a ház felé indult. Az udvar rendezett volt, az ágyások felásva, szép egyenesen zsinórral kijelölve. A virágágyásban már zöldelltek a hajtások. Tánya meglepetten nézett körbe. Valaki egyértelműen már birtokba vette a telket.
A ház ajtaja nyitva volt. Tánya óvatosan benyomta, és megtorpant a küszöbön. A verandán az asztalnál ott ült Nyina Szergejevna. Pokrócba burkolózva, teáscsészével és egy magazinnal a kezében. Az ajtó mellett ott álltak a pomponos otthoni papucsai. Az asztalon egy nyitott üveg savanyított uborka. Mint mindig.
Tánya döbbenten állt az ajtóban. Nyina Szergejevna felnézett, és amikor meglátta volt menyét, úgy mosolygott, mintha semmi különös nem történt volna.
— Tanyusa! Azt hittem, holnap jössz — igazította meg a szemüvegét. — Kérsz teát? Épp most főztem.
— Nyina Szergejevna? — ennyit tudott csak kinyögni Tánya. — Maga… hogy került ide?
— Ahogy szoktam — vont vállat az anyós. — Tavasszal mindig jövök. Az ágyásokat előkészítettem, a palántákat is hoztam. Holnap ültetünk.
— De hiszen mi… — Tánya elakadt, nem tudta, hogyan emlékeztesse a válásra.
— Tudom, hogy elváltatok Misával — mondta nyugodtan Nyina Szergejevna, miközben kavargatta a teát. — De attól még nem kell a földnek parlagon maradnia. Én most is mindent előkészítettem. Megszokásból.
Tánya némán állt az ajtóban. Valami összeszorult benne. Tényleg nem változott semmi? Sem a válás, sem azok a szavak, amiket egymás fejéhez vágtak, sem a hidegség a házasság utolsó hónapjaiban, sem a veszekedések…?
— Nyina Szergejevna — kezdte Tánya, maga sem tudva, mit akar mondani. — De hiszen mi Misával már nem is…
— Tudom, tudom — vágott közbe az anyós. — De a nyaraló itt van. Én meg hozzászoktam. Te is. Misának meg már más élete van, új családja. Neki nincs ideje ágyásokkal foglalkozni.
— Új család? — Tánya összerezzent. Persze, sejtette, hogy Misa nem marad sokáig egyedül. De valamiért ezek a szavak mégis fájtak.
— Hát persze — bólintott Nyina Szergejevna, mintha csak a legtermészetesebb dolgot mondaná. — Egy hónapja megnősült. Arra az Irinára a könyvelésről. Mondtam neki, hogy túl sietős, de hát felnőtt ember.
Tánya lassan letette a táskáját a földre. Valamiért ettől a hírtől nehezebb lett a levegővétel. Annyiszor elképzelte, hogy Misa szenvedni fog, bánni fogja a válást. Erre meg… megházasodott. Ilyen gyorsan, mintha az a tíz év együtt semmit sem jelentett volna.
— Akkor kérsz teát? — kérdezte újra Nyina Szergejevna, mintha észre sem venné a volt menye állapotát. — És segíts már leszedni az ágyat. Megfájdult a hátam, egyedül nehéz.
Tánya nézte ezt az idős nőt, aki úgy ült a házában, mintha teljes joggal lenne ott. Aki olyan közönyösen beszélt a fia új feleségéről, mintha Tánya csak egy ismerős lenne. Aki úgy rendelkezett a telken, mintha semmi sem változott volna.
Valami fortyogni kezdett Tányában. Valami, amit sokáig visszafogott, aminek nem adott hangot. Valami, ami egyszerre hasonlított sértettséghez, haraghoz és csalódáshoz.
— Nyina Szergejevna — Tánya hangja szokatlanul határozottan csendült. — Ez az én házam. Nem a maga családi panziója. Mi Misával elváltunk, neki új családja van, maga meg még mindig úgy tesz, mintha semmi sem változott volna?!
Nyina Szergejevna letette a csészét, és szemüvege fölött Tányára nézett.
— Hát mi változott? A föld ugyanaz, az ágyások is. Én is ugyanaz vagyok. És te is. Csak Misa nincs.
— Minden megváltozott — lépett előre Tánya. — Minden, értik? És nekem már nem kötelességem…
Nyina Szergejevna összeszorította az ajkát, és keresztbe fonta a karját.
— Nem kötelességed mi? Gondozni a földet? Rendben tartani a házat? Vagy azt hitted, a nyaraló magától fog működni?
Tánya beljebb lépett a házba, letette a táskát, és körülnézett. Először látta igazán, mennyire megváltozott a belső tér. Ez már nem az ő otthona volt. Az anyósa uralkodott benne.
Mindenütt virágmintás, rikító abroszok, amiket Tánya sosem szeretett. Hímzett díszpárnák a kanapén. Cicafigurák az ablakpárkányon. Amikor kinyitotta a hűtőt, sorakoztak benne a befőttek: uborka, paradicsom, kompótok. Mind gondosan felcímkézve az anyós kézírásával.
— Mindenütt a maga holmija — mondta Tánya, miközben becsukta a hűtőt. — Mintha ez a maga háza lenne. Mintha maga lenne itt a gazda.
— És? — Nyina Szergejevna felállt, és igazgatni kezdte a szalvétákat az asztalon. — Hiszen mindig is ide jártam. Csak nem hagyjuk veszni a kertet. Ez az én szezonom is. Már előkészítettem a palántákat, és az ültetési naptárt is megcsináltam.
– De ez az én házam. Az én tulajdonom.
Nina Szergejevna megvonta a vállát, mintha az olyan formalitások, mint a tulajdonjog, nem vonatkoznának rá.
– Miska vissza fog térni – mondta magabiztosan az anyós. – Még meggondolja magát. Rájön majd, hogy elhamarkodott döntés volt.
Tánya a fejét rázta. Nem hitt a fülének.
– Nina Szergejevna, Miska megnősült. Egy hónappal ezelőtt. Maga mondta az imént.
– Ez csak átmeneti – legyintett az anyós, mintha egy idegesítő légyre csapna le. – Na és? Megházasodott… Papírokat könnyű széttépni. Ő szeret téged, csak nehéz természet. Pont, mint az apja.
– Gyereke lesz – nézett egyenesen az anyós szemébe Tánya. – Irinától. Gyereket várnak. Miska maga mondta, amikor az autó papírjait intéztük.
Az anyós egy pillanatra megtorpant, de gyorsan összeszedte magát.
– És akkor mi van? A gyerek jó dolog. De ti is lehetetek volna szülők… Ha te többet próbálkoztál volna.
Tánya ökölbe szorította a kezét. Ez a régi nóta… Tíz év házasság, és mindig azok a megjegyzések: „Már ideje lenne”, „Ketyeg az óra”, „Mindenkinek van már unokája.”
– Ezt már ezerszer megbeszéltük. Nem tudtam gyereket vállalni. Miska ezt már az esküvő előtt is tudta.
– A medicina is fejlődik… – kezdte az anyós, de Tánya közbevágott.
– Maga is tudja, hogy nem erről volt szó. Ez nem volt ilyen egyszerű. És most sem az. Ez a nyaraló az én tulajdonom. Még a házasságunk előtt vettem.
– De annyi éven át jártunk ide – az anyós hangjában sértettség csengett. – Itt voltak a családi grillezések, a születésnapok. Mennyi emlék! A rózsabokrokat is én ültettem – szívvel-lélekkel! A bordó színűeket, a kedvenceimet. Még fényképeim is vannak, ahogy Miskával építjük a filagóriát.
Tánya felsóhajtott. Igen, járt ide a családjával. Igen, voltak szép pillanataik. De mindez már a múlt. Most ez a ház csak az övé. Senki másé.
– Nézze, én már nem vagyok a fia felesége. Nem vagyok többé a családjuk része. Nem kell udvariasnak lennem, vagy türelmesnek, csak hogy fenntartsam a békét. Mi most már idegenek vagyunk egymásnak.
Nina Szergejevna összevonta a szemöldökét.
– Miféle idegenek, Tánya? Ennyi év után? Úgy bántam veled, mintha a saját lányom volnál… recepteket adtam, tanácsokat…
Tánya eszébe jutottak azok a „tanácsok”. „Miska nem szereti a híg tükörtojást”, „Miska nem bírja, ha a zoknik nincsenek párban”, „Miskának megfájdul a feje a parfümödtől.”
– Hálás vagyok mindenért, amit tett értem. Komolyan. De most már van saját életem. És magának is.
Az anyós csendben ült, ujjával a csésze peremén körözött.
– És most mit csináljak? Hol neveljek palántát? Én ehhez a földhöz szoktam. A szomszédokat is ismerem…
Tánya érezte, hogy egyre nő benne az ingerültség. Ez a beszélgetés sehová sem vezetett. Aztán egyszer csak betelt a pohár:
– Rég elváltunk, neki új családja van, maga meg itt úgy tesz, mintha még mindig a felesége volnék! – mondta nyugodt, de határozott hangon. – Ez az én házam, nem a maga családi szállója!
Nina Szergejevna hallgatott. Úgy tűnt, ezek a szavak végre eljutottak hozzá. Az anyós letette a csészét az asztalra, és összeszorította az ajkait. Csend lett.
– Hálátlanság… ez az – motyogta végül. – Ennyi év törődés… És most hol neveljem a palántáimat? Miskának ott van az az… Irina. Nekem meg csak az erkély maradt.
Tánya nem válaszolt. Ehelyett az ajtóhoz lépett, és a kertkapura mutatott. A mozdulat többet mondott bármilyen szónál.
– A kulcsokat kérem – mondta halkan, de határozottan.
Az anyós kétkedve nézett rá.
– Komolyan gondolod?
– Teljesen. A kulcsokat.
Az anyós nehézkesen felállt, elővette a kulcscsomót a zsebéből, és az asztalra tette. Aztán lassan elkezdte összeszedni a holmiját: szemüveg, újság, kendő.
– Azt hittem, normálisan el tudjuk rendezni – mondta, miközben felvette a kabátját. – Azt hittem, családdá váltunk ezek alatt az évek alatt. És akkor most kiderül, hogy a bizalmas beszélgetések, a tanácsok, a törődés – mind hiába voltak.
– Nem voltak hiába – felelte Tánya. – Csak minden dolognak megvan a maga ideje. A mi időnk lejárt.
Az anyós összeszorította az ajkait, megfogta a táskáját, és elindult kifelé. A kapunál még visszanézett, mintha azt várná, hogy Tánya meggondolja magát, visszahívja. De Tánya csak állt ott – nyugodtan és határozottan. Az anyós legyintett, és elment.
Tánya becsukta utána az ajtót, és visszatért a házba. Csend volt – olyan, amilyen sosem volt, amikor az anyósa ott volt. Tánya az asztalhoz lépett, levette a rikító virágos terítőt, és összehajtogatta. Aztán kinyitotta az ablakokat, hogy beáradjon a friss tavaszi levegő. Mélyet lélegzett.
Hosszú idő után először a levegő a házban csak az övé volt. Idegen illatok, szabályok és elvárások nélkül. Tánya végigment a szobákon, és összeszedte az anyós holmijait – párnákat, szobrocskákat, albumokat. Mindezt majd oda lehet adni közös ismerősökön keresztül.
Aztán elővette a rajzfüzetét a táskájából. Kiült a verandára, és elkezdett vázlatot készíteni – az öreg almafa, a ribizlibokrok, és az a virágágyás, ahová az anyósa ültette a rózsákat. Nos, talán a rózsákat érdemes megtartani. Tényleg szépek. De most már máshogy fognak nőni – nem a múlt emlékeként, hanem az új jelen részeként.
A nap lassan lebukott a horizont mögé, rózsaszín árnyalatokkal festve be az eget. Tánya letette a füzetet, és csak ült, figyelte a naplementét. A szabadság furcsa dolog. Nehéz elsőre elfogadni. Úgy tűnik, mintha keretek és határok nélkül széthullana az élet. Aztán rájön az ember – ezek a határok csak akadályozták a levegővételt.
Tánya elmosolyodott, és lehunyta a szemét, arcát a nap utolsó sugarainak fordítva. Holnap új nap kezdődik. És a nyaraló végre olyan lesz, amilyennek mindig is képzelte – egy otthonos hely, ahol önmaga lehet. Mások elvárásai nélkül. Megfelelési kényszer nélkül. Egyszerűen csak egy otthon. Az ő otthona.
