A barátnőim azt mondták, hogy elvesztettem az eszemet, amikor újra figyelni kezdtem a férfiakra. 54 éves vagyok, a férjem elhagyott. Csak újra nőnek akartam érezni magam – szépnek, kívánatosnak, fontosnak.
Ekkor jelent meg az életemben Viktor. Szomszédok voltunk, néha összefutottunk a parkban. A beszélgetéseink egyre hosszabbak lettek, a tekintetek egyre melegebbek. Végül randira hívott.
Úgy döntöttem, hogy a találkozó nálam lesz. Egész nap egy ínycsiklandó vacsorát készítettem, gyertyákat gyújtottam, kiválasztottam a legszebb ruhámat.
Pontban hétkor megszólalt a csengő. Kinyitottam az ajtót… és földbe gyökerezett a lábam. Erre aztán végképp nem számítottam.
54 éves vagyok, magabiztos, tapasztalt nő. 26 évig házasságban éltem, de egy nap rájöttem: jobbat érdemlek. Nem hoztam elhamarkodott döntéseket, nem cselekedtem meggondolatlanul. Megvártam, amíg a fiam egyetemre megy, majd összepakoltam és eljöttem.
Volt egy kis lakásom, amit anyukámtól örököltem. Régen a férjemmel azt terveztük, hogy majd a fiunknak adjuk, de most úgy döntöttem, hogy hadd keressen ő maga otthont. Én pedig végre úgy fogok élni, ahogy szeretnék.
Eleinte szokatlan volt. A férjem próbált visszakönyörögni, ígérgetett fűt-fát, de nem akartam visszatérni a ketrecbe. Elkezdtem felfedezni a világot, tanultam élvezni a szabadságot.
A barátnőim bolondnak néztek, amikor ismét érdeklődni kezdtem a férfiak iránt. De én csak nőnek akartam érezni magam – szépnek, kívánatosnak, fontosnak.
Évek teltek el, és megismerkedtem Viktorral. Szomszédok voltunk, néha összefutottunk a parkban. A beszélgetéseink egyre hosszabbak lettek, a tekintetek egyre melegebbek. Végül randira hívott.
Úgy döntöttem, hogy a találkozó nálam lesz. Le akartam nyűgözni a főzőtudásommal. Ínycsiklandó vacsorát készítettem, gyertyákat gyújtottam, kiválasztottam a legszebb ruhámat. Izgultam, de egyben izgatottan vártam az estét.
Pontban hétkor megszólalt a csengő. Kinyitottam az ajtót… és megdöbbentem. Viktor állt ott. Virágok nélkül. Csokoládé nélkül. Mindenféle figyelmesség nélkül.
– Komolyan üres kézzel jöttél? – kérdeztem értetlenül.
– Miért, mi a baj? Már nem vagyunk gyerekek – válaszolta enyhe meglepetéssel.
– Pontosan – mosolyodtam el gúnyosan. – Viszlát.
Becsapódott az ajtó az orra előtt.
Forrt bennem a düh. Egy felnőtt férfi hogyan viselkedhet így? De az évek alatt megtanultam egy fontos dolgot: saját magamat meg kell becsülnöm. Ha egy férfi már az első pillanattól nem lát bennem nőt, csak egy jó beszélgetőpartnert vagy egy háziasszonyt a konyhában, akkor később sem fog másként tekinteni rám.
Viktor ezután sértődötten híresztelte a lakótelepen, hogy beképzelt vagyok, és egyedül maradok, amíg világ a világ. Hát, legyen. Inkább vagyok egyedül, mint valakivel, aki nem tud értékelni.
Talán még találkozom egy igazi férfival. Vagy az ilyenek már kihaltak?
Ti mit gondoltok? Jól tettem, amit tettem?
