Mária a tűzhelynél állt, éppen pirogot sütött, amikor hirtelen éles kopogás hallatszott. Az ajtóban megdermedve állt Nina Petrovna – az anyósa – kőkemény arccal és jéghideg tekintettel.
– Nem csevegni jöttem – vágta rá, és a meghívást mellőzve belépett a lakásba. – Ügyben vagyok itt.
– Miféle ügyben? – Mária a kötényébe törölte a kezét, ajkán feszengő mosoly suhant át.
– Lena és Artyom hozzám költöztek az esküvő után. Kicsi a lakás, hárman nem férünk el. Neked ott van a nagymamád üres lakása. Hadd költözzenek oda.
– Nem. Mindezek után – határozottan felelte Mária, miközben ujjait összefonta.
– De hát miért nem? – csodálkozott őszintén Nina Petrovna, mintha tényleg nem értené.
Mária még mindig emlékezett, hogyan kereste az ajándékot a sógornője esküvője előtt egy hónappal. Mindig jóban voltak Lenával, szinte barátnők. Biztos volt benne, hogy őket hívják meg elsőként. Ráadásul Lena ötvenezer rubelt kért tőlük kölcsön a lakodalomra.
– Mi van, ha meg se hívnak minket? – jegyezte meg akkor mosolyogva Szergej, a férje.
– Butaság. Hiszen a testvére vagy – nevetett Mária.
Előre előkészítette a legszebb ruháját, próbálgatta a cipőket. Várt.
De a nap közeledett, és meghívás nem érkezett. Sem Lenától, sem Nina Petrovnától. Három nappal az esküvő előtt Máriát villámcsapásként érte a felismerés – egyszerűen kihagyták őket.
A könnyei maguktól folytak, miközben visszatette a ruhát a szekrénybe. Szergej csak vállat vont: „Legalább kialszom magam a hétvégén.”
Pár nap múlva csörgött a telefon – az anyósa volt az. Azt mondta, benéz. Mária nem kertelt:
– Miért nem hívtatok meg minket?
– Hát… úgy döntöttünk, csak a fiatalokat hívjuk. Ti már elmúltatok harminc – hebegte zavartan Nina Petrovna.
Mária majdnem elhitte. De később, amikor a boltban találkozott az anyósa nővérével, megtudta: az esküvőn öregek is voltak, harmad-unokatestvérek is. Szó sem volt az életkorról.
– Ti miért nem voltatok ott? – csodálkozott a nővér.
Mária szégyellte magát. Azok helyett, akiknek a családja kellett volna hogy legyenek.
Otthon mindent elmesélt Szergejnek. Ő azt javasolta, hívják fel az anyját.
– Nina Petrovna, mondja meg őszintén: miért hagytak ki minket? – kezdte keményen Mária. – Ne hazudjon. Az előbb beszéltem a nővérével – mindent elmondott.
– Lenával úgy döntöttünk, csak a „hasznosakat” hívjuk – válaszolta közömbösen az anyósa. – Aki drága ajándékot ad, vagy a jövőben segíthet.
– És az az ötvenezer, amit Lenának adtunk – az nem számít?
– Ti úgyis vissza akarjátok kérni. Ha ajándék lett volna, más lenne a helyzet.
Mária nem hitt a fülének. Tényleg semmit sem jelentettek nekik?
Eltelt két hét. Nina Petrovna újra megjelent. Hívás nélkül. Szégyen nélkül.
– Az a lakás üresen áll, a fiatalok meg szűkösen vannak – kezdte mézesmázosan.
– Nem a magáé. Maradjon csak üresen – vágta rá Mária.
– Mi ez a harag? Hiszen család vagyunk.
– Család? Csak akkor jutottunk eszetekbe, amikor kényelmetlen lett – remegett meg a hangja.
– De hát mit tettünk mi veled?
– Komolyan nem érti?! Megaláztatok, kizártatok, most meg a kulcsot követelitek! Lena legalább visszaadta a pénzt?
– Ha nem engeded be őket, nem kapsz semmit – vetette oda cinikusan az anyósa. – Gondold meg.
Mária nem bírta tovább – felkapott egy pohár vizet, és Nina Petrovna arcába locsolta.
– Szergej, mondj már valamit! – visított az anyja, miközben a ruhájával törölgette az arcát.
– Akit hívtatok, az majd segít – mondta nyugodtan Szergej.
Nina Petrovna nem szólt többet, sarkon fordult, és becsapta maga mögött az ajtót.
