— Hová készülsz? Azt mondtam, itthon maradsz.
Dima kilépett a konyhából a keskeny folyosóra, és két lépéssel megelőzve Lerát, széles tenyerét a falnak támasztotta. Teste teljesen elzárta a kijáratot. Az egyetlen villanykörte halvány fényében a test alakja tömörnek, mozdulatlannak tűnt, mint egy földbe gyökerezett oszlop. A konyhából odaégett hagyma csípős szaga áradt, és ez a hétköznapi, banális szag még abszurdabbá tette a helyzetet.
Lera lassan felemelte a szemét. Tekintete nyugodt volt, szinte unott. Nem állt meg, csak lelassította a lépteit, és szinte egészen közel lépett hozzá. Végigmérte a tekintetével a férfit: az arcát, majd a kezét, amely arcátlanul elállta az útját, aztán újra visszanézett a szemébe. Nem szólt semmit, esélyt adva neki, hogy felismerje helyzetének végtelen ostobaságát.
— Várom a választ — mondta nyomatékkal. — Tánya meglesz nélküled is a kávézójában. Ha van férfid, mellette a helyed.
— Dima, normális vagy? — hangja egyenletes volt, félelem vagy felháborodás legkisebb árnyéka nélkül. Úgy beszélt, mint aki egy értetlen gyerekkel társalog. — Elfelejtetted, kinek a lakásában vagy?
Dima elmosolyodott, de a mosoly féloldalas és bizonytalan volt. Nyilván más reakcióra számított — könnyekre, könyörgésre, kiabálásra. De nem erre a hideg, boncoló nyugalomra.
— Ennek semmi köze hozzá. Én vagyok a férfid, én döntöm el, hová mész és kivel. Ez az én gondoskodásom, ha nem érted. Nem akarom, hogy éjszakákon át kóborolj, ki tudja hol.
Lera apró lépést hátrált, teret teremtve maga körül. Úgy nézett rá, mintha most látná először. Nem azt a halk, kissé elveszett fiút látta, akit fél évvel ezelőtt sajnálatból befogadott, amikor kidobták az albérletéből — hanem egy teljesen idegen, arcátlan és kellemetlen alakot.
— Nem vagy a férfim — vágta oda, minden szava ostorcsapásként csattant. — Egy élősködő vagy, akit sajnálatból beengedtem, amíg munkát keresel. Az én területemen élsz, az én kajámat eszed, az én ágyamban alszol. És nem fogod megmondani, mit tegyek. Világos?
Arca elvörösödött. A szavak pontosan a legérzékenyebb pontot találták el — azt a megalázó helyzetet, amelyet gondosan próbált elfedni a gondoskodó és uralkodó hím szerepével. Öklei megfeszültek.
— Meg fogod bánni ezeket a szavakat…
— Nem, Dima, te fogod megbánni, ha nem veszed el a kezed — vágott közbe ugyanolyan jéghideg hangon. — Még egy ilyen szó, és felhívom apámat. Nagyon gyorsan és érthetően fogja elmagyarázni neked, ki dönt itt, és kié ez a lakás.
Az apja említése hatott. Dima ismerte Leráék apját — kevés szavú, erős kezű férfit, aki nem tűrt ellentmondást. A fenyegetés több mint valós volt. A fiú tartása hirtelen meglankadt. A keze, amely az imént még vaskos akadályként magasodott előtte, erőtlenül csúszott le a falról. Félreállt, belesimulva a folyosó falának. Szemében nem düh volt, hanem zavarodott, sértett dac. A dac emberé, akinek kísérletét a hatalom megszerzésére durván és megalázóan félbeszakították.
— Felhívtad volna… megnéztem volna — morogta maga elé, félrefordított tekintettel.
Lera nem méltatta válaszra. Némán levette a kis táskáját a tálcáról, ellenőrizte, megvannak-e a kulcsok, és hátra sem nézve kilépett az ajtón. Tudta, hogy ez nem a vég. Csak a háború kezdete. És most az ellenség egy fedél alatt élt vele, várva a következő támadásra.
Az ezt követő hét csendes volt. De nem a béke csendje, hanem a vihar előtti. A lakás levegője sűrűvé, nehézzé vált, mintha kanállal lehetett volna meríteni. Már nem beszéltek. Hatvan négyzetméteren belül mozogtak külön pályákon, igyekezve elkerülni egymást, mint két égitest, melyek ütközése elkerülhetetlen katasztrófához vezetne. Bármely szó detonátor lehetett volna.
Dima taktikát váltott. Nyílt agresszió helyett ragadós, csendes nyomásra váltott. Már nem tiltotta meg Lerának, hogy kimozduljon. De amikor a lány hazajött, mindig ott találta őt a félhomályos konyhában, egy csésze kihűlt tea mellett. Nem nézett rá, de Lera fizikailag érezte a tekintetét, ahogy fúrja a hátát, amíg levette a cipőjét. Nem kérdezett semmit, de a hallgatása hangosabb volt bármely kérdésnél. Hallotta a néma üvöltést: „Hol voltál? Kivel? Mindent látok. Mindent tudok.”
El kezdte hátrahagyni elégedetlensége jeleit a lakásban. Nyitva hagyott fogkrémtubus, piszkos bögre a munkaasztalán, morzsák a konyha padlóján, amelyeket látványosan nem vett észre. Apró szurkálások voltak ezek, arra tervezve, hogy felbosszantsák, rávegyék, hogy kitörjön, ő kezdjen beszélni először. De Lera nem tört ki. Csendben takarított, javított, figyelmen kívül hagyott. Elfogadta a csendes háború szabályait, és hideg, távolságtartó elszántsággal vívta meg a maga csatáját. Tudta, hogy a férfi reakcióra vár — és nem adta meg neki ezt az örömöt.
A végkifejlet csütörtökön következett be. Lerának fel kellett vennie egy internetes rendelést, ezért reggel készpénzt vett le a kártyájáról — két nagy, ropogós bankjegyet, amelyeket a pénztárcája külön rekeszébe tett. Este, amikor indulni készült, kinyitotta a táskáját. A pénztárca a helyén volt. Kihúzta a cipzárt, és belenézett abba a rekeszbe. Üres volt.
Lera megmerevedett. Nem kezdte lázasan átnézni az összes zsebet, nem borította ki a táska tartalmát az ágyra. Csak nézte az üres textilnyílást. A fejében nem volt pánik vagy meglepetés. Csak egy tompa, jeges üresség és egy végleges felismerés. Átlépte a határt. Az utolsót. Ez már nem egyszerű önérvényesítési színjáték volt. Ez lopás volt. Kicsinyes, megalázó, mint egy arcul köpés.
Lassan összezárta a pénztárcát, visszatette a táskába, és kiment a hálószobából. Dima a nappaliban ült, és eltúlzott érdeklődéssel nézett valami ostoba tévéműsort. Még a fejét sem fordította el, amikor belépett, de az egész testében ott volt a feszültség. Tudta, hogy Lera észrevette a hiányt. Várta a reakciót.
Lera szó nélkül leült vele szemben egy fotelbe. Nézte a profilját, a szája önelégült vonalát, ahogy úgy tett, mintha teljesen lekötné a képernyőn zajló műsor. És abban a pillanatban minden részvét, amit valaha érzett iránta, nyomtalanul elpárolgott. Csak tiszta, hideg megvetés maradt. Már nem egy eltévedt férfit látott maga előtt, hanem egy kicsinyes parazitát, aki — miután rátapadt — úgy érezte, joga van nemcsak az ő pénzén élni, hanem a dolgaival is rendelkezni.
Elővette a telefonját a zsebéből. Az ujjai nem remegtek. Feloldotta a képernyőt, és megkereste a megfelelő számot a névjegyzékben. Még nem hívta fel, csak nézte a kijelzőn megjelenő nevet. Ez volt az utolsó védvonala, a végső érve, amelyet nem akart bevetni. De ő maga nem hagyott más választást.
Ő nem bírta tovább. Az a csend, amit Lera puszta jelenlétével teremtett a fotelben, erősebben nyomasztotta, mint bármilyen kiabálás. Látványosan feljebb csavarta a tévé hangját, de a műnevetés csak még jobban kiemelte a helyzet természetellenességét. Oldalra pillantott, szúrós, ingerült tekintettel.
— Mi van, megint a telefonon lógsz? Nem tudsz nyugodtan pihenni?
Lera lassan elszakította tekintetét a telefon kijelzőjétől, és egyenesen rá nézett. Arca teljesen áthatolhatatlan volt, mint egy pókerjátékosé, akinek nyerő lapok vannak a kezében.
— Hiányzik a pénz a pénztárcámból — mondta egyenletes hangon, kérdő hangsúly nélkül. Nem kérdés volt ez. Kijelentés. — Az a két nagy bankjegy, amit ma reggel tettem bele.
Az arca egy pillanatra megrándult, de gyorsan összeszedte magát, és az arcán a meglepetés és a finom megvetés keverékét jelenítette meg. Támadásba lendült, úgy gondolta, ez a legjobb taktika.
— És? Most nekem mondod ezt? Mindig mindenfélét össze-vissza teszel, aztán elfelejted. Nézd meg a kabátod zsebét. Vagy a komódot. Mi közöm nekem ehhez?
Magabiztosan beszélt, sőt, arcátlanul, a szemébe nézve. Tekintetével próbálta megtörni, elbizonytalanítani. De Lera nem fordította el a tekintetét. Nyugodtan nézett rá tovább, enyhe, alig észrevehető hunyorítással, mintha egy mikroszkóp alatt vizsgált volna valami különösen kellemetlen mintát.
— A kabátban nincsenek. A komódon sem — a hangja ugyanolyan színtelen maradt. — A pénztárcában voltak. Most meg nincsenek. És rajtunk kívül senki nem volt ebben a lakásban.
— Ja, már értem! — színpadiasan széttárta a karját, és felemelte a hangját. — Azt akarod mondani, hogy én vettem el? Teljesen meghibbantál? Szerinted én vagyok a tolvaj? Talán hagynád abba a kávézózást a Tányáddal! Akkor a pénzed is megmaradna, és nem kellene mást gyanúsítgatni!
Ez volt az ő végzetes hibája. Nemcsak letagadta a nyilvánvalót, hanem újra megpróbálta megmondani neki, hogyan éljen, és mire költse a saját pénzét. Abban a pillanatban valami végleg kialudt a tekintetében. Az utolsó szikra kétely, az utolsó nyoma a múltnak. Most már tökéletesen tisztán látta őt.
— Hogy jut eszedbe itt parancsolgatni, Dima? Te kérted, hogy hadd lakj nálam, amíg a dolgok rendeződnek a munkával és a lakhatással! Ha kell, apám idejön, és kihajít innen!
Szavai a levegőben lógtak. Ez egy közvetlen, leplezetlen ultimátum volt. Minden felvett magabiztosságának felszíne repedezni kezdett, mint a vékony jég. De még mindig nem tudta elhinni, hogy komolyan beszél. Az agya képtelen volt elfogadni, hogy ennyire ingatag a helyzete. És ekkor azt tette, amit minden bolond tesz a szakadék szélén — tett még egy lépést előre, egy gúnyos mosollyal.
— Mi az, az apucikádat hívod? — préselte ki magából, arca torz vigyorba rándult.
Lera lenézett a telefonjára, majd újra rá. Ajkán alig észrevehető, jeges mosoly játszott.
— Igen — felelte halkan, és a füléhez emelte a telefont.
Megnyomta a hívás gombot. Dima nézte, és a mosoly lassan lecsúszott az arcáról, helyét zavar vette át. A telefon kicsengett, majd egy férfi hang szólt bele.
— Szia, apa. Fel tudnál jönni? — egy rövid szünet következett, miközben a tekintetét Dima dermedten álló alakján tartotta. — Ki kell vinnünk egy szemetet. Nagyon nehéz.
Letette a telefont, és az ülőke karfájára helyezte. A nappaliban csend lett. Mintha még a tévé is elhallgatott volna. Dima némán bámult rá, képtelen volt megszólalni. Megértette. Mindent megértett. De már túl késő volt.
Az idő, amíg az apja megérkezett, sűrű, bizonytalan végtelenséggé nyúlt. Fél óránál nem telt el több, de Dimit számára minden perc órának érződött. Többször felállt a kanapéról, járkált a szobában, majd visszaült. Felvett magabiztossága elpárolgott, helyét nyirkos, hideg félelem vette át. Megpróbált beszélni Lerával, elindítani egy párbeszédet, ami talán visszafordíthatná a dolgokat.
— Lera, figyelj… — kezdte, egy lépést téve felé. — Túlreagáltam. Beszéljünk meg mindent, felnőttként. Ne keverd ide…
Ő azonban még a fejét sem fordította felé. Tekintete a sötét telefonnal volt elfoglalva, amely a térdén pihent. Csak ült és várt. Nyugalma félelmetesebb volt bármilyen dühkitörésnél. Teljes volt. Azt jelentette: a döntés megszületett, az ítélet kimondatott, és nem lehet fellebbezni. Dima számára ő már nem ember volt, hanem tárgy, amit el kell távolítani a térből.
— Lera, kérlek! — a hangjában könyörgés csendült fel. — Ez őrültség! Pár bankjegy miatt… Visszaadok mindent, hallod?
Lassan felnézett rá. Tekintetében nem volt sem harag, sem megbántódás. Csak fagyos, fáradt undor.
— Nem a pénzről van szó, Dima. Rólad van szó.
Aztán újra elfordult. Dima rájött, hogy a fal kettejük között áttörhetetlenné vált. Visszahanyatlott a kanapéra, fejét a kezébe temette. Még mindig nem hitte el, hogy ez tényleg megtörténik. Olyan volt, mintha egy rossz álomban lenne, egy nevetséges bohózatban.
A csengő éles, rövid hangja úgy hasított a csendbe, mint egy lövés. Dima egész testében összerezzent. Lera ezzel szemben lassan, minden sietség nélkül állt fel, és elindult az ajtó felé. Könnyedén mozgott, mintha valaki most vett volna le róla egy hatalmas terhet.
Az ajtóban az apja állt. Nagy, szótlan férfi sötét kabátban. Nem köszönt. Súlyos tekintete végigsiklott a lányán, megállt egy pillanatra, majd továbbsiklott a szoba belseje felé, biztosan megtalálva a célt. Nem tett fel kérdést. A „nehéz szemét” kódolt üzenetet magyarázat nélkül is értette.
Szó nélkül belépett a lakásba, nagy léptekkel átlépve a küszöböt. Mozdulatai takarékosak és pontosak voltak, mint egy fizikai munkához szokott emberéi. Dima ösztönösen a kanapé háttámlájához lapult, mintha így kisebbé, láthatatlanabbá válhatna. De ez reménytelen volt. Lera apja egyenesen hozzá lépett.
— Csomagolj — mondta mély, egyenletes hangon, érzelem nélkül.
— Én… én most… — hebegte Dima, próbálva felállni, de a lábai nem engedelmeskedtek.
Az apja nem várt tovább. Látszólagos erőfeszítés nélkül megragadta Dima pulóverének gallérját, egyetlen rántással felrántva őt a kanapéról. Dima úgy lógott a kezében, mint egy rongybaba. Nem volt ütés, nem volt dulakodás, nem volt harc. Csak egyszerű, megfellebbezhetetlen fizikai fölény.
Ugyanazzal a némasággal kezdte kivonszolni a bejárat felé. Dima lábai összegabalyodtak, alig tudott lépést tartani vele, ahogy végighúzták a padlón.
Lera a fal mellett állt, és ugyanazzal a távoli, letisztult arckifejezéssel figyelte a jelenetet. Egy szót sem szólt.
Az apja kitette Dimit a lépcsőházba, és elengedte. Dima megingott, alig bírt megállni a lábán. Az apa ezután visszament a folyosóra, felkapta a fal mellett álló hátizsákot, és anélkül, hogy odanézett volna, a fiú után hajította. A hátizsák tompán nekicsapódott a szemközti falnak, majd a földre zuhant.
Az ajtó becsapódott. A zár kattanva fordult.
Lera még mindig nem fordult meg. Hallotta a lépcsőn távolodó, kapkodó, botladozó lépteket. Az apja némán bement a konyhába, megnyitotta a csapot, és megmosta a kezeit. Aztán visszatért a folyosóra. Ránézett a lányára. Tekintetükben nem volt sem bátorítás, sem részvét, sem kérdés. Csak teljes, tökéletes megértés.
— Ennyi — mondta. Ez nem kérdés volt, hanem ténymegállapítás.
— Igen — felelte halkan Lera. — Köszönöm, apa.
Az apja csak biccentett, és távozott. A lakás újra csak az övé volt…
