— A cuccok az ajtó előtt, a kulcsok az asztalon, és hogy a lábad ide be ne tegye többé! — Evelina hangja a dühtől remegett, miközben újabb táskát hajított az előszobába a hívatlan vendégek holmijával.
— Éva, teljesen megőrültél? Hiszen ők az én rokonaim! — próbálta Ignát útját állni, de a felesége félrelökte a vállával.
— Pontosan! A TE rokonaid! És én itt ki vagyok? Ingyen cseléd?
— Evelina, térj magadhoz! Mit fognak gondolni a szomszédok?
— Nekem a szomszédok véleménye semmit sem számít! Gondolkodnod kellett volna előbb, amikor engedted, hogy itt felforgassák az egész lakást!
Ignát tanácstalanul nézte, ahogy a felesége módszeresen pakolja a rokonai holmiját a zacskókba és táskákba. Az ajtón túlról Tamara és Péter felháborodott hangja hallatszott.
— Éva, talán üljünk le, beszéljük meg nyugodtan?
— Beszélni? Miről? Arról, hogyan aláztatok három hétig a te „gyengéd irányításoddal”?
Három héttel a botrány előtt a Kozsemjakin lakásban megszokott esti béke uralkodott. Evelina vacsorát készített, zöldségeket szeletelt a salátához, és a hétvégi terveken gondolkodott. A konyhába belépett Ignát, bűntudatos arccal — Éva azonnal megértette, hogy valami kellemetlen történt.
— Évka, az a helyzet… Tamara néni telefonált. Elhúzódott a felújítás náluk, sehol nem tudnak lakni. Mondtam, hogy egy-két hétig nálunk lehetnek.
Evelina megdermedt a késsel a kezében, lassan a férjéhez fordult:
— Mit mondtál? Nélkülem döntöttél?
— Ugyan, hiszen ez család! Tamara néni, Péter bácsi és Marinka. Ők csendesek, észre sem veszed majd őket.
— Ignát, hadd emlékeztesselek — nekünk kétszobás lakásunk van! Hol akarsz elszállásolni három felnőtt embert?
— Hát, Marinka elfér a kinyitható ágyon a nappaliban, Tamara néni és Péter bácsi meg… — habozott, kerülve a felesége tekintetét, — talán átengedhetnénk nekik a hálónkat? Mi fiatalok vagyunk, elalszunk a kanapén.
Evelina letette a kést, lassan megtörölte a kezét a konyharuhával:
— Komolyan azt javaslod, hogy a saját lakásomban a kanapén aludjak? Talán még a konyhában is?
— Éva, ne vedd mindjárt támadásnak! Legfeljebb két hét! Az emberek bajban vannak, és mi majd elutasítjuk őket?
— És engem előre megkérdezni nem lehetett?
— Ugyan, mit kellett volna kérdezni? Természetesen beleegyeztél volna! Hiszen te jószívű vagy.
— Vagyis a döntés megszületett. Csodálatos.
— Na, ugye! Holnap jönnek.
Másnap, alighogy Evelina hazaért a munkából, megszólalt a csengő. Kinyitotta az ajtót, és három embert látott hatalmas bőröndökkel és táskákkal, mintha egy hónapra érkeztek volna, nem két hétre.
— Évocska! — mosolygott szélesen Tamara Kozsemjakina, egy testes, ötvenes évei végén járó asszony rikító rúzzsal és aranyfogakkal, amelyek minden szavánál felcsillantak. — Nahát, mennyire lefogytál! Rosszul tart téged Ignátik?
— Jó napot, Tamara néni, — próbált Evelina kedvesnek látszani. — Isten hozta.
— Mondja csak, hol a WC? — kérdezte minden bevezetés nélkül Péter, egy piros képű férfi, akiből már kora délután is áradt az alkohol szaga.
— Apa, ne butáskodj! — fújtatott Marinka, egy huszonöt körüli lány harsány leopárdmintás cicanadrágban és kihívó sminkkel. — Nyilvánvaló, hogy a folyosón van az ajtó. És melyik a mi szobánk, Éva néni? Ugye a hálószoba a miénk lesz?
— Tulajdonképpen mi úgy gondoltuk… — kezdte Evelina, de Tamara máris benyomult a lakás belsejébe, szemrevételezve a birtokot.
— Ignátik, fiacskám! — kiáltotta teli torokból. — Gyere elő, fogadd a rokonaidat!
Ignát kiszaladt a nappaliból, arca felragyogott:
— Toma néni! Petya bácsi! Marinka! Hogy telt az út?
— Elment, csak nagyon elfáradtunk, — nyújtózott Marinka. — Hol lehet lefeküdni?
— Jaj, de szép! — Tamara már a hálószobát vizsgálta. — Igaz, a tapéta elég komor, de két hétre jó lesz. Petruška, hozd be a bőröndöket!
— Tamara néni, talán előbb megbeszélhetnénk, ki hol fog aludni? — javasolta óvatosan Evelina.
— Mit kell ezen megbeszélni? Felnőtt emberek vagyunk, nekünk rendes ágy kell. Nekem lumbágóm van, kanapén nem fekszem. Ugye, Ignátik?
— Hát persze, Toma néni! Éva, mi majd elhelyezkedünk a nappaliban. Igaz, drágám?
Evelina némán bólintott, tudva, hogy tiltakozni teljesen felesleges.
Az első hét valóságos rémálommá vált. Tamara úgy viselkedett, mintha ő lenne a teljes jogú háziasszony: felforgatta az összes konyhaszekrényt, a tányérokat és edényeket a saját elképzelése szerint átrendezte, és teljesen felfalta a tartalék konzerveket és gabonaféléket.
— Évocskám, drágám, miféle ilyen szegényes élelmiszereid vannak? — méltatlankodott reggel hétkor, csörömpölve lábasokkal és tálakkal. — Csak hajdina meg rizs! Hol az árpagyöngy? Hol a borsó? Hol a rendes konzervhús?
— Tamara néni, mi azt vesszük, amit megeszünk… És talán halkabban? Ma szombat van…
— Ugyan, miért? A rendes emberek korán kelnek, nem heverésznek délig! Petruška, kelj fel, reggelizni kell!
Péter pizsamanadrágban, meztelen, szőrös hassal jelent meg a hálóból, vakarózva és ásítozva:
— Mit ordítoztok itt reggel? Szétmegy a fejem, hagyjatok aludni.
— Péter bácsi, talán felöltözne? — kérte Evelina, félrefordítva tekintetét a kellemetlen látványról.
— Ugyan már! A saját házban úgy járok, ahogy akarok! Meleg van!
— De ez nem az ön háza!
— Éva, micsoda hangnem ez! — avatkozott közbe rögtön Ignát, aki időközben megjelent. — Ne haragudj, Péter bácsi, csak nem aludta ki magát a kanapén.
— Ugyan, majd megszokja, — legyintett nagylelkűen Péter. — Van valami kaja?
Az első hét végére Evelina úgy érezte, már nem is a saját lakásában él, hanem valami kollégiumban. Marina lefoglalta a fürdőszobát, szanaszét teregette a fehérneműit, Péter a tiltakozások ellenére a balkonon dohányzott, Tamara pedig teljesen átrendezte a nappali bútorait a saját ízlése szerint.
— Tamara néni, lehetne, hogy ne rendezze át? — kérte óvatosan Evelina.
— Ugyan, drágám! Olyan kényelmetlen volt minden! Most sokkal jobban látni a tévét, és a kanapét is rendesen tettem oda.
— De nekem a régi elrendezés kényelmes volt…
— Majd megszokod! A fiatalok gyorsan hozzászoknak. Nekünk, idősebbeknek sokkal nehezebb az alkalmazkodás.
A nyolcadik napon Evelina hazajött a munkából, és észrevette, hogy a fürdőszobából eltűnt az összes kozmetikuma.
— Marina, nem láttad a kozmetikumaimat?
— Ja, azt! — legyintett könnyedén a lány. — Kipróbáltam a szempillaspirálodat, szuper! A krémed is nagyon jó, kár, hogy fogytán van.
— Fogytán? Hiszen majdnem tele volt!
— Igen, hát a barátnőimnek is adtam kipróbálni. Ne sajnálkozz, Éva néni, a szépség áldozatokat kíván!
— Az a kozmetikum drága volt!
— Akkor jó, hogy értékeltem, — nevetett Marina. — Vegyél másikat, ha ilyen jó.
A tizedik napon Marina magával hozta a barátnőjét, Szvetlánát — egy festett szőke lányt miniszoknyában és egy kiló sminkkel az arcán. Leültek a nappaliban, és hajnali háromig hallgattak zenét, vihogtak és beszélgettek.
— Marina, lányok, kérlek, halkítsátok le a zenét, — kérte Evelina, kijőve hozzájuk a köntösében. — Holnap korán megyek dolgozni.
— Éva néni, ne legyen már nyűgös! — vihogott Szvetlána, végigmérve a lakás úrnőjét. — Mi fiatalok vagyunk, mulatnunk kell! Az élet csak egy van!
— Csak irigykedik, mert mi szépek és fiatalok vagyunk, ő meg már hát… — súgta hangosan Marina, az ujját a halántékához téve.
— Hiszen csak harminckettő vagyok!
— Na, hát erről beszélek — már hát… — nevetett Marina. — Harmincnál a nő véget ér. Szvetka, menjünk inkább Borjához, a szomszédhoz. Lent lakik, nála sokkal jobb, és nincs akadékoskodó rokon.
— És helyes? — érdeklődött Szvetlána.
— Egész jó, elvált. És ami a legfontosabb — nincsenek unalmas rokonai!
Elmentek, bevágva az ajtót, majd hajnali háromkor tértek vissza, az egész lépcsőházat felverve részeg énekléssel és a tűsarkak kopogásával.
— Ignát, ez így nem mehet tovább! — kapta el Evelina a férjét reggel a folyosón, amikor az épp munkába indult. — Lakásunkat átjáróházzá változtatták!
— Tűrj még egy kicsit. Mit mondjak nekik? Hogy takarodjanak? Ez illetlen volna a rokonokkal szemben!
— És az, ami itt folyik, az nem illetlen? Tegnap a te nénik megette a tortát, amit a kolléganőm születésnapjára vettem! Este nyolckor kellett cukrászdát keresnem!
— Na és? Vettünk másikat. Mi a probléma?
— Az, hogy te állandóan őket véded! És én itt senki vagyok! Idegen a saját otthonomban!
— Éva, miért vagy ilyen indulatos? Hiszen ők a család! Tegnap anyám hívott, kérdezte, hogy érzi magát Tamara néni. Mit mondjak neki — hogy kidobtuk őket az utcára?
Abban a pillanatban a konyhából fülsiketítő csörömpölés és káromkodás hallatszott. Berohantak, és meglátták Pétert, aki elejtette a nagy fazék borscsot. A piros lé szétfolyt az egész padlón, a tányér szilánkjai pedig mindenfelé hevertek.
— Ups, — csuklott egyet, kapaszkodva az ajtófélfába. — Évka, takarítsd fel gyorsan. Késésben vagyok a munkából.
— Takarítsa fel maga a saját rendetlenségét!
— Hogy beszélsz te az idősebbekkel? — háborodott fel a megjelenő Tamara, egy zsíros köntösben. — Ignát, a feleségednek egyáltalán nincsenek határai!
— Éva, kérj bocsánatot Péter bácsitól, — mondta halkan, de szigorúan Ignát.
— Mi?! Miért kellene bocsánatot kérnem?
— A gorombaságért. Ne bonyolítsd tovább a helyzetet.
Evelina némán vette kézbe a felmosót, és forrongó dühvel kezdte eltakarítani mások piszkát.
Két nappal később megérkezett Kljavgyija, Ignát anyja. Evelina őszintén remélte, hogy az anyós pártját fogja, hiszen mindig józan és igazságos asszonynak tartotta. Ám alighogy átlépte a küszöböt, azonnal a rokonok mellé állt.
— Evelina, mégis mit képzelsz magadról? — kezdte szigorúan. — Tamara sírva hívott fel! Elmesélte, hogy ki akarod őket kergetni a házból!
— Kljavgyija Petrovna, már két és fél hete itt vannak, — próbálta megmagyarázni Evelina, miközben segített az anyósnak levetkőzni. — Eredetileg csak pár napról volt szó…
— És aztán? Hiszen rokonok! — vágott közbe az asszony, végigmérve kritikus tekintettel az előszobát. — Amikor hozzámentél Ignáthoz, pontosan tudtad, hogy nagy családja van! Most meg fintorogsz a rokonok miatt?
— Én senkit nem űzök el! — tiltakozott Evelina, miközben a konyhába vezette anyósát. — Csak szeretnék nyugodtan élni a saját lakásomban, rendesen pihenni a munka után…
— A rendes az, amikor a család az első! — vágta el élesen Kljavgyija szavait. — Nem pedig valami önző szeszélyek! Ignát, fiam, gyere ide!
Ignát előjött a szobából, nyilvánvalóan érezve a közelgő kellemetlen beszélgetést.
— Figyelj ide jól, — folytatta az anyja, szigorú pillantását a fiára szegezve. — Talán ideje lenne másik feleséget keresned? Olyat, aki engedelmesebb és családcentrikusabb!
— Mama, miért mondasz ilyet… — kezdte volna Ignát, de az asszony félbeszakította.
— Miért ne? Nézd meg Marinkát, milyen remekül főz! Vezeti a háztartást, és a természete is engedékeny, aranyszívű!
Ebben a pillanatban maga Marina jelent meg a hálószobából Evelina selyemköntösében — abban a drága ajándékban, amit a férje a múlt születésnapjára vett neki.
— Ó, Bába Kláva! — kiáltotta vidáman a lány, és két puszit nyomott az idős asszony arcára. — De örülök, hogy látom! Azonnal felteszek friss teát. Éva néni, nincs véletlenül egy kis sütemény? Ja, igaz, a tegnap az utolsót megettem sorozatnézés közben.
Evelina némán figyelte a jelenetet, és egyre világosabban megértette, hogy támogatásra senkitől sem számíthat.
— Látod? — jelentette ki diadalmasan Kljavgyija. — Na, ez az igazi nő! Vendégszerető, gondoskodó!
— Ugyan már, Bába Kláva! — nevetett zavartan Marina, miközben a teafőzőt kezdte matatni. — Hiszen én nem vagyok itt háziasszony, csak próbálok segíteni Éva néninek. Bár, persze, ha ez az én otthonom lenne, sok mindent megváltoztatnék. Például ezek a függönyök túl komorak. És a fal színe is…
— Ez az én otthonom, — mondta Evelina halkan, de érthetően.
— Egyelőre a tiéd, — jegyezte meg sokatmondóan Kljavgyija.
A „vendégek” huszadik napján Evelina a szokásosnál korábban jött haza — a vízvezeték-baleset miatt elengedték a munkából. Már a második emeleten hallotta a lakásukból kiszűrődő hangos zenét és nevetést.
Amikor kinyitotta az ajtót, döbbenten megállt. A nappaliban teljes káosz uralkodott: mindenfelé üres boros- és sörösüvegek hevertek, a kedvenc perzsa szőnyegén — amelyet az iráni nászútjukról hoztak — hatalmas, sötét folt éktelenkedett. A dohányzóasztal tele volt csikkekkel és ételmaradékokkal.
A hálóba lépve Evelina egy ismeretlen fiatalembert talált, aki szétterpeszkedve hevert az ágyán koszos csizmában, és az ő személyes naplóját lapozgatta.
— Elnézést, maga kicsoda? — kérdezte döbbenten.
— Én Vadik vagyok, Marinka haverja, — morogta a fiú, fel sem pillantva az olvasásból. — Miért vagy ilyen feszült?
— Én ennek a lakásnak a tulajdonosa vagyok! És követelni fogom, hogy azonnal hagyja el a házamat!
— Ne forrj fel, néni! — horkant Vadik, végre ránézve. — Marinka engedett ide. Ő a háziasszony, nem?
— NEM! Én vagyok a háziasszony! És most AZONNAL takarodjon!
— TŰNJÖN A HÁZAMBÓL! — sikította Evelina teljes erejéből.
A kiabálásra azonnal berohant Tamara, Péter és Marina.
— Mi ez az őrjöngés? — háborodott fel a férj nagynénje. — Evelina, teljesen elvesztetted az emberi formád? Hiszen ez Marinka kedves vendége!
— Egyáltalán nem érdekel! Mindenkit látni akarok kívül a lakásomból!
— Éva néni, maga túl hevesen reagál, — szólalt meg Marina fölényes hangon. — Vadik csak azért jött, hogy bemutatkozzon a szüleimnek. Már fél éve együtt járunk.
— Az én hálószobámban? Az én ágyamban?!
— Ignát! — visított Tamara. — Azonnal gyere ide! A hisztérikus feleséged megint cirkuszt rendez!
Ignát komótosan jött ki a konyhából, a szájában egy vörös kaviáros szendviccsel — abból, amit Evelina a férjével tervezett romantikus vacsorára félretenni.
— Éva, mi történt? — kérdezte unottan.
— Mi történt?! MI TÖRTÉNT?! — Evelina hangja hisztérikus sikolyba csapott át. — A hálószobánkban egy részeg idegen fekszik, a lakás szemétdombbá vált, és a férjem azt kérdezi: mi történt?!
— Vadik jó fiú, — állt ki mellette Marina. — Csak túl ideges lett a bemutatkozás előtt, és ivott egy kicsit a bátorság kedvéért. Most pihen.
— AZ ÉN ÁGYAMBAN! KOSZOS CSIZMÁBAN! AZ ÉN NAPLÓMAT OLVASVA!
— Na és? — fújtatott gúnyosan a lány. — Az ágyneműt ki lehet mosni. A napló meg… ugyan, ki vezet manapság naplót? Ez olyan gyerekes!
Evelina úgy érezte, mintha belül valami fontos eltört volna — az a valami, ami az elmúlt három hétben még visszatartotta attól, hogy robbanjon.
— ELÉG! Most vége! A színház befejeződött! — Evelina szélesre tárta az összes ablakot a lakásban. — Szellőztetünk! MINDENKI KIMEGY! Azonnal!
Határozottan a vendégszobába indult, és elkezdte a hívatlan vendégek holmiját beleszórni egy nagy utazótáskába.
— Te meg mit művelsz, dilis? — ordított Péter, próbálva kitépni a kezéből az ingét.
— Azt, amit három héttel ezelőtt kellett volna megtennem! TAKARODJATOK! Mindannyian!
— Evelina! — mennydörögte Kljavgyija, megjelenve az ajtóban. — Azonnal hagyd abba ezt a botrányt!
— Kljavgyija Petrovna, minden tisztelettel, de maga is MEHET, — válaszolta Evelina, megállás nélkül gyömöszölve Marina kozmetikumait a táskába.
— Ignát! — visította Tamara. — Térítsd jobb belátásra a zakkant feleségedet!
— Éva, állj le! Hiszen ők az én rokonaim! — próbált közbelépni a férj.
— Remek! — fordult felé Evelina, kezében Tamara bőröndjével. — Vedd a drága rokonaidat, és MENJ VELÜK EGYÜTT!
— Azt akarod mondani, hogy költözzek ki a saját házamból?
— Azt akarom mondani, hogy VÁLASSZ! — Evelina újabb táskát tett ki az előszobába. — Vagy FÉRFI vagy és házigazda ebben a házban, vagy egy engedelmes NYÁLFOLYÓ, aki hagyja, hogy a családját átjáróházzá tegyék! Pontosan hét napod van, hogy eldöntsd!
— Éva néni, nem űzhet ki minket! — háborodott fel Marina. — A jegyeink csak a jövő hétre szólnak!
— CSERÉLJÉTEK! — vágta rá Evelina, és a küszöbön kívülre lökte az utolsó bőröndöt is. — Vagy menjetek busszal. Vagy gyalog. Nekem mindegy!
Határozottan becsapta az ajtót és kétszer ráfordította a kulcsot.
— Evelina! Nyisd ki azonnal! — dörömbölt az ajtón Ignát. — Nincs jogod hozzá!
— De van! Ez AZ ÉN lakásom, még a házasság előtt vettem! — kiáltotta vissza az ajtón keresztül. — Hét napod van, Ignát! Pontosan egy hét, hogy eldöntsd, mik a prioritásaid!
— Őrült! — visította kint Tamara. — Még nem végeztünk veled!
— Ó, dehogynem, végeztünk! És ide a lábatokat többé be ne tegyétek! — felelte Evelina, majd demonstratívan felhangosította a zenét.
A következő három nap volt a legnyugodtabb az elmúlt hónapban. Evelina ráérősen rendbe szedte a lakást, élvezte a csendet, azt, hogy azt eheti, amit akar, a kedvenc filmjeit nézheti, és nem kell állandóan hallgatnia a megjegyzéseket a „nőietlenségéről” és „önzéséről”.
A negyedik napon csengett a szomszéd, Borisz.
— Evelina, minden rendben van magánál? — érdeklődött aggodalmasan. — A Kozsemjakin család már két órája az ajtóm előtt vitatkozik. Kljavgyija Petrovna az egész lépcsőház előtt meséli, milyen hálátlan meny maga.
— Hadd meséljen, ahol akar, Borisz, — felelte nyugodtan Evelina, miközben teát kortyolt kedvenc citromos kekszével. — Csak ne az én házamban.
— És Ignát? Ő velük van?
— Feltételezem, igen. Meghozta a maga döntését.
— Hát igen… — sóhajtott a szomszéd. — Sose gondoltam volna, hogy ennyire rossz a helyzet.
— Nem rossz, Borisz. Csak véget ért.
Pontosan egy héttel később Evelina üzenetet kapott Ignáttól:
„Éva, igazad volt. Tényleg elviselhetetlenek. Tamara már anyámmal is összeveszett, Marina összetörte anya kedvenc vázáját és még a szomszédnak is beszólt. Visszajöhetek haza?”
„Nem” — válaszolta röviden.
„De hiszen én vagyok a férjed! Mi család vagyunk!”
„Volt család. A válási papírok már az ügyvédnél vannak. Holnap beadom a kérelmet.”
„Éva, ne csinálj butaságot! Meg tudjuk beszélni, találunk kompromisszumot!”
„Három héttel ezelőtt lehetett volna. Most már késő.”
„Nem találsz olyan férjet, mint én!”
„Micsoda nagyszerű hír. Pontosan ilyen gyenge papucsot többé biztosan nem találok.”
Másfél hónappal később Borisz beugrott egy kávéra, és elhozta a legfrissebb híreket.
— Tudod, mi történt a volt rokonaiddal? — vigyorgott, miközben elhelyezkedett a fotelban. — Tamara a családjával beperelte Ignátot. Kiderült, hogy ideiglenesen mindenkit az anyjához jelentett be, hogy „családszeretetet” mutasson. Most meg nem tudja kijelenteni őket — követelik, hogy biztosítson számukra egyenértékű lakást.
— Komolyan? — lepődött meg Evelina.
— Nagyon is! Kljavgyija Petrovna most mindennap cirkuszol, követeli, hogy költözzenek el. De azoknak eszük ágában sincs. Marina már a pasiját is odavitte, és most az egész banda egy kétszobás lakásban él.
— Karma is a bitch, — mosolygott Evelina, miközben nyugodtan kortyolta kávéját a tiszta, csendes lakásában.
— Tessék? — nem értette Borisz.
— Semmi. Csak néha létezik igazság.
