Ólomszürke felhők borultak a város fölé, mintha bármelyik pillanatban sűrű hólepel formájában zúdulnának alá. A téli reggel nyirkos és elviselhetetlenül hideg volt. A levegő a csontokig hatolt, miközben a ritka hópelyhek lassan forogva szállingóztak, letelepedve az autók tetején és a járdaköveken. Lídia Nyikolajevna szorosan magára tekerte a gyapjúsálat, megigazította a kabátja kapucniját, és sietősen lépkedett a bankett-terem felé, miközben virágokat és gyertyákat tartalmazó dobozt szorított magához.
Holnap lesz fia, Pável esküvője. Az egyetlen gyermeke, a legközelebbi hozzátartozója, aki végre úgy döntött, hogy összeköti az életét Veronikával – egy kedves, jólnevelt lánnyal, aki tud viselkedni társaságban, törődést és jóságot sugároz… legalábbis Lídia eddig így látta. Az utóbbi időben azonban valami nyugtalanító érzés motoszkált benne. Talán csak anyai megérzés? Vagy van valami, amit még nem tud?
Hinni akarta, hogy minden rendben lesz. De egy ilyen jelentős esemény szervezését nem tudta teljesen idegenekre bízni. Míg Pável nyugodtnak tűnt, Lídia nem találta a helyét. Az esemény minden apró részlete – az ültetési rendtől a poharak elhelyezéséig – nem hagyta nyugodni. Ezért is érkezett ma: hogy saját szemével győződjön meg mindenről.
A komplexum parkolója már majdnem megtelt: a cateringesek épp ládákat pakoltak ki, a dekorosok az utolsó simításokat végezték a fotófalon, valahol épp a hangosítást ellenőrizték. Lídia a szélén parkolt le, majd elővette a csomagtartóból a gondosan összeállított dobozt: benne fehér liliomok, eukaliptuszágak és aranyszínű gyertyatartókban elhelyezett gyertyák. Ezek az ő ötletei voltak – hogy egy kis melegséget és otthonosságot vigyen az ünnepbe. Az esküvőnek nemcsak szépnek kellett lennie, hanem élőnek és tartalmasnak is.
Amikor belépett a terembe, Lídia kissé megnyugodott. A környezet pontosan olyan volt, ahogy elképzelte: visszafogott pezsgőszínű terítők, élő virágokból font girlandok, lágy és meghitt fények. Végigsétált az asztalsorok között, minden részletet ellenőrizve. A zenészek a hangszereiket hangolták, a pincérek gondosan rendezték el az evőeszközöket. A konyhából fűszerek, sült hús és friss péksütemények illata szállt.
A szakács, egy őszülő szakállú, magabiztos mosolyú középkorú férfi, biztosította róla, hogy minden időben és kifogástalanul elkészül. E szavak hallatán Lídia először érzett megkönnyebbülést aznap.
Visszatért a dobozához, és nekilátott feldíszíteni az ifjú pár asztalát. Szeretettel helyezte el a liliomokat, megigazította a zöld növényeket, gondosan elrendezte a textíliákat, és kiválasztotta a hozzáillő gyertyákat. Középre egy képeslapot tett meleg kívánságokkal: szeretet, megértés és boldogság. Körbenézve a termen, először engedte meg magának, hogy leüljön és kifújja magát.
De a csendet hirtelen hangok törték meg. Egy kis helyiségből jöttek, amelyet Lídia eddig raktárnak hitt. A hangok nőkhöz tartoztak – élénkek, kissé elégedettek. Egy hang – különösen ismerős – összeszorította a szívét. Lídia óvatosan közelebb lépett.
– A lényeg, hogy Pávelka semmit sem sejt – nevetgélt könnyedén Tamara Vasziljevna, a menyasszony anyja.
– Természetesen – felelte egy másik. – Hiszen olyan szelíd és jószívű. Veronika jól viselkedik, pont úgy, ahogy kell.
– És mi van a lakással? – kérdezte egy harmadik, akinek hangját Lídia nem ismerte fel.
– Szinte minden el van intézve – válaszolta Tamara. – Az esküvő után átruházza rá az ajándékozási szerződést. A lakás központi helyen van, tágas – a nagymamától maradt rá. Nem elfogadni bűn lenne.
Lídia megdermedt. Ez a lakás – az otthonuk. Az a hely, ahol Pável megtette első lépéseit, megtanult beszélni, olvasni, ahol férjével életük legszebb éveit töltötték…
– Tényleg semmit nem vesz észre? – csodálkozott a harmadik nő.
– Úgy szerelmes, mint egy kamasz. Veronikáért bármit megtenne. A lényeg, hogy mosolyogjon, egyetértsen és ne ellenkezzen.
– És a férjed mit szól mindehhez? – hangzott el újra.
– Valerij? – fújt egyet Tamara. – A szokásos: bele van mélyedve a könyveibe. Párszor próbált ellenkezni, hogy ilyet nem illik csinálni. De én elmagyaráztam neki: most nem a kilencvenes években élünk, gondolni kell a jövőre. Veronika ezt megérdemli.
Lídia hátralépett az ajtótól, mintha valaki meglökte volna. A szíve vadul vert, mintha ki akarna törni a mellkasából. A mellkasában mély, fájdalmas üresség keletkezett. Nem harag, nem düh – inkább valami törékeny dolog keserű összeomlása belül.
Visszatért a terembe, ahol minden továbbra is ünnepi csillogásban fürdött. Csakhogy most ez a szépség csalónak, hamisnak tűnt a szemében. Valamit tennie kellett. Azonnal. Elővette a telefonját, tárcsázta a fia számát, de aztán meggondolta magát, és megszakította a hívást. Nem. Ezt személyesen kell megbeszélni.
Amikor Pál megérkezett – jókedvűen, boldogságtól csillogó szemekkel –, Lídiát az ajtónál találta. Megölelte, melegen rámosolygott, és megkérdezte:
– Anyu, hogy tetszik? Szép minden?
– Nagyon szép, fiam – válaszolta visszafogottan. – De beszélnünk kell. Most azonnal. Fontos.
Beültek Lídia autójába. Az ajtók tompán csukódtak be mögöttük, kizárva a zajt és a hideget. Bent csend honolt, csak a fűtés halk zúgása hallatszott. Pál értetlenül nézett anyjára:
– Anyu, megijesztesz… Mi történt?
Lídia összeszorította a kezét az ölében, összeszedte a gondolatait, majd megszólalt:
– Soha nem avatkoztam az életedbe. Sem a barátaidba, sem a kapcsolataidba. De ma véletlenül kihallgattam egy beszélgetést. Tamara asszonyét és a rokonaiét. Rólad beszéltek… mindenről. Amit hallottam, összetörte a szívem. El kellett mondanom neked.
Pál arca elkomorult, tekintete megfeszült.
– Pontosan mit hallottál? – kérdezte halkan, feszülten.
– Azt mondták, hogy Veronika csak szerepet játszik. Hogy mindez egy terv része. Hogy te számukra csak egy szelíd, könnyen befolyásolható ember vagy, akit könnyű megvezetni. Hogy a fő céljuk a lakás megszerzése. Hogy te számukra nem férj vagy, hanem eszköz.
Pál hallgatott. Mozdulatlanul ült, a szélvédőn át nézte a lassan kavargó hópelyheket. Végül suttogta:
– Ez nem lehet igaz… Biztos vagy benne?
– Igen – felelte csendesen Lídia. – Ott álltam a közelben. Még csak nem is próbálták titkolni. Számukra ez hétköznapi dolog volt.
Pál végigsimított az arcán. Úgy tűnt, mintha kicsúszna alóla a talaj.
– Miért most mondod ezt el… egy nappal az esküvő előtt? – hangjában fájdalom és sértettség csengett.
– Mert csak ma tudtam meg – válaszolta Lídia. – És nem hallgathattam. Nem engedhettem, hogy úgy lépj bele ebbe, hogy nem tudsz az igazságról.
Pál behunyta a szemét, ökölbe szorította a kezét, majd mélyen sóhajtott.
– Köszönöm – mondta halkan. – Ez rettenetesen fáj. De jobb most tudni, mint túl későn.
Lídia még mondani akart valamit, de a fia szorosan, már-már kétségbeesetten átölelte.
– Köszönöm, anya. Csak te vagy mindig mellettem.
Odakint a hó egyre sűrűbben hullott, fehér lepelként borítva az utcákat. Odabent pedig érlelődött egy döntés – nehéz, de az egyetlen helyes.
– Szükségem van egy kis időre, hogy mindent átgondoljak – mondta Pál. – De köszönöm. Lehet, hogy megmentettél egy hibától, amit sosem tudtam volna megbocsátani magamnak.
Késő este Pál felhívta Veronikát, és találkozót javasolt. A szökőkútnál a rakparton – ott, ahol a történetük kezdődött. Csend volt, a hideg csípte a bőrt, a hópelyhek nesztelenül keringtek a levegőben.
– Pál, megijesztesz – mondta Veronika, miközben odalépett. – Mi történt?
– Mindent tudok. A lakásról. A taktikátokról. Arról, hogyan „szeretsz” engem érdekből.
– Ki mondta ezt neked?! Ez mind hazugság! – kiáltotta Veronika.
– Magam is hallottam. És anya is. És az anyád… ő is eleget mondott.
Veronika megdermedt. Arca megkeményedett. Aztán halkan kifújta a levegőt:
– Azt hiszed, nem szerettelek?
– Azt hiszem, azt szeretted, amit adni tudok. És az már egészen más.
Elővette a gyűrűt, átnyújtotta a kis dobozkát:
– Vidd vissza. Az esküvő elmarad.
Veronika némán állt. Nem tudott megszólalni. Aztán hirtelen sarkon fordult, és elindult. A hó puhán rakódott a vállára. Léptei távolodtak a szökőkúttól. Pál a távozó alakot figyelte, és érezte, hogy egy új érzés kél benne – a szabadság.
Otthon, a téli este csendjében, Lídia teát főzött magának. Odakint tovább hullott a hó – lágyan, hangtalanul. Ő mosolyogva nézte, kissé elgondolkodva. A szíve nyugodt volt.
A fia önmaga maradt. Persze, fájni fog neki. De ez a fájdalom elmúlik. Ha viszont úgy házasodott volna meg, hogy semmiről sem tud…
Az a fájdalom örökre benne maradt volna.
Meg fog birkózni vele. Erős. És ami a legfontosabb – szabad.
