Szemen, akinek mindig tekintélye volt a rokonai, a barátai és a falu lakói körében, hirtelen magányossá vált.
Mindazok, akikkel korábban gond nélkül érintkezett, találkozáskor elfordították a tekintetüket, vagy úgy tettek, mintha észre sem vették volna a régi barátot.
Mindez azért történt, mert Szemen, nem gondolva a következményekre, helytelen feliratot készíttetett a síremlékre.
Szemen és Olena huszonöt évig éltek együtt. A faluban jól ismerték a párt, csodálták a kapcsolatukat, példaként állították mások elé.
Hát hogyne: a ház – bőségben élt, a feleség – kedves, jólelkű, szorgalmas, ráadásul olyan szépség, amilyet keresni kell.
A férj – kiváló családapa, ezermester, minden társaság lelke.
És a gyerekek is hozzájuk illők: önállóak, udvariasak, jól tanultak, és nem okoztak gondot a szüleiknek.
És éppen ezen a háttéren hagyta ott Szemen váratlanul a családját. Elhagyta a feleségét, akit egész életében másként nem is nevezett, csak úgy: „Szerelmem”, és a gyermekeit is, akikben – úgy gondolta mindenki – lelkét-lelkét szerette.
Ennek a meglepő döntésnek az oka Szemen egykori osztálytársnője, Larisa volt. Kiderült, hogy egész életében őt szerette, és csak azért nősült meg, mert Larisa a kilencedik osztály után a szüleivel elköltözött a faluból, és nem mondta meg, hová.
Szemen akkor nagyon megszenvedte ezt, más lányokra rá sem tudott nézni, nem is akart, az iskolát is félbehagyta. A katonaságig egy téglagyárban dolgozott, onnan vonult be szolgálatra.
Három év múlva, amikor visszatért, alig lehetett ráismerni: megkomolyodott, megférfiasodott. Nem sokkal később meg is nősült: a helyi iskola tanárnőjét vette el, aki külsőleg nagyon emlékeztette Larisára – nem tudta őt elfelejteni.
És íme, miután a házaspár megünnepelte az ezüstlakodalmát, ugyanaz a Larisa megjelent a faluban.
Szemen meglátta, és mintha elfelejtette volna, hogy ennyi év telt el: odarohant hozzá, felkapta a karjába, mint régen.
Szerencséje volt: Larisa ugyanolyan karcsú, könnyed maradt, szinte a régi. Csak a szeme körül jelentek meg ráncok, és ősz szálak a világosbarna hajában.
– Visszatértél – suttogta Szemen, mert az izgalomtól nem tudott hangosan beszélni –, végre…
Larisa figyelmesen Szemen szemébe nézett, amikor letette őt a földre, majd ironikusan megkérdezte:
– Vártál rám?
A férfi bólintott.
– Mondd még, hogy még mindig nem nősültél meg – mosolygott Larisa.
– Megnősültem – szólalt meg Szemen –, két gyerekem van.
– És mi van, kész vagy őket elhagyni értem?
– Tekintsd úgy, hogy már megtettem… – mondta Szemen, és Larisára nézett.
– Rendben. Holnap költözz hozzám. A nagymamám házában szálltam meg.
– És utána?
– Utána itt fogunk élni, együtt. Elég volt a világot járnom. Hazahúzott a szívem.
– És a gyerekeid? – kérdezte Szemen.
– Nekem senkim sincs. Soha nem is volt – csillantak meg szikrák Larisa szemében. – Egész életemben a veled való találkozásra vártam…
E szavak után Szemen számára nem volt visszaút. Hazament, összepakolta a holmiját, és elment. Búcsúzóul csak ennyit mondott a feleségének:
– Ennyi. Elmegyek. Örökre. Bocsáss meg. A gyerekeknek… Á, mondd, amit akarsz…
A hír gyorsan bejárta a falut. Mindenki megdöbbent.
Az emberek nem értették: hogy lehet ez? Egy példás család, és ilyen fordulat…
Csak a lusták nem mondtak véleményt. Volt, aki azt állította, hogy Szemen és Olena egész életükben csak a látszatnak éltek, mások mindenért Larisát, a „házasságrombolót” okolták. Akadtak olyanok is, akik elgondolkodva hallgattak, megértve, hogy az életben bármi megtörténhet.
Eltelt valamivel több mint egy év. Szemen felesége nyilvánosan nem veszekedett, nem táplálta a volt férjéről szóló pletykákat, a gyerekeket sem hangolta ellene. Egyszerűen csendben viselte a fájdalmat, és próbálta elfelejteni mindazt, ami történt.
És akkor hirtelen egy újabb hír lepte meg a falu lakóit: Larisa váratlanul meghalt.
Ez a fordulat ismét felélesztette az általános érdeklődést az események iránt. Mit tesz majd Szemen? Visszafogadja-e a felesége? Mi lesz ezután? A kíváncsiság a tetőfokára hágott…
A pletykák szárnyán elszállt még egy év. A Szemenről és Olenáról szóló szóbeszédek hol elcsitultak, hol új erővel lángoltak fel. Úgy tűnt, mindenki a történet folytatására vár.
Szemen azonban továbbra is egyedül élt. Megöregedett, megviselt lett. A hajdani jókedvű, társasági emberből semmi sem maradt…
Amikor leteltek Larisa halálának évfordulói, síremléket állíttatott neki. Szép volt, fekete márványból, nagy fényképpel. Alá pedig aranybetűkkel ezt vésette: „Te voltál az egyetlen szerelmem…”
Ekkor fordultak el végleg a falu lakói Szementől. Mintha ez a felirat lett volna az utolsó döbbenet mindenki számára, aki elolvasta. Márpedig szinte mindenki elolvasta – a falu kicsi…
A felháborodás oka mindenkinél ugyanaz volt: ha ő volt az egyetlen szerelmed, akkor ki volt az, aki huszonöt éven át melletted élt, akit mindenki előtt „szerelmemnek” neveztél?
És miért nem lehetett ebben az apró faluban – legalább a közösen megélt évek és a saját gyerekek iránti tiszteletből – egy hagyományos, semleges felirattal beérni, olyannal, amit senki sem rágna csontig?
A továbbiak pedig már egyszerűek: idővel Szemen visszament, hogy könyörögjön a feleségének. Olena nem fogadta vissza, bár sokan tanácsolták neki, sőt még a gyerekek is kérlelték.
– Nem lehet egy kicsit megcsalni, vagy úgy tenni, mintha semmi sem történt volna – mondta határozottan. – Az a felirat állandóan a szemem előtt van. És ez rosszabb minden emlékeztetőnél. Ami elmúlt, az elmúlt…
Csak az az érdekes: vajon kire gondolt ekkor – Larisára, vagy a saját szerelmére?
