A kedvetlen Vaszka lassan vánszorgott hazafelé az iskolából – véget ért az első tanéve. A tanítónő kiosztotta a bizonyítványokat, és ahogy sejtette is, az orosz nyelvnél ott virított a kövér hármas.
– Hát igen – sóhajtott nehezen a fiú. – Ezt már nem úszom meg egy tockossal. A nagyi bizony csípős csalánnal elnáspángol, úgy ám, elnáspángol. Talán még csak nem is csalánnal, hanem fűzfaággal, vagy – ami még rosszabb – apám régi szíjával. Biztos, a szíjjal! És nem fognak megmenteni az ötösök a többi tantárgyból. Ó, nem bizony!
A nagyi már türelmetlenül várakozott a kertkapu előtti padon. Aprócska, szikár öregasszony volt, aki folyton felpattant a padról, hogy újra meg újra kikukucskáljon az utca végére. A nevét Akszinyának hívták, de a faluban mindenki csak Szjutyának nevezte, a háta mögött pedig „Pszjutyiknek”, mert fürge és hirtelen haragú volt.
Nem volt szerencséje az életben Akszinyának, jaj, nem volt. A férje elesett a háborúban, őt meg egyedül hagyta kisfiával. Felnevelte, iskoláztatta, ahogy csak tudta. Az egyetem elvégzése után Pável, a fia, a városban maradt, ott is nősült meg. Jó lány volt a menye, de árva – Akszinyához húzott, mintha az anyja lett volna. Aztán fiuk született, akit Vaszilijnek neveztek el. Pável mindig tréfálkozott: „Egész olyan, mint te, mama, ugyanolyan fürge meg élénk.”
Gyakran látogatták egymást, Akszinya szinte kivirágzott abban az időben. Az unokájáért rajongott. „Hát megértem én a boldogságot!” – ismételgette magában gyakran, nem feledkezve meg róla, hogy mindig bal válla fölött köp egyet, és háromszor megkocogtassa a fát, nehogy rontást hozzon. De úgy látszik, mégiscsak rontást hozott.
Amikor Vaszka négyéves volt, a szülei rábízták a fiút, hogy elutazzanak a tengerhez – munkahelyükről kaptak üdülést, mindenki olyan boldog volt… „Frász vigye el azt a tengert!” – gondolta keserűen Akszinya, és köpött egyet a földre. Hogy ott mi és hogyan történt, senki sem tudja már, csak annyit, hogy a testüket kihalászták abból a tengerből…
Eltemette őket, és maga is legszívesebben a sírba feküdt volna utánuk, ha nem lett volna Vaszka. Egyetlen élő rokonkájája maradt a nagyvilágon!
Az utca végén egy csapat gyerek jelent meg, vígan futottak hazafelé az iskolából. A nagyi felpattant a padról, türelmetlenül toporgott, miközben közeledésüket figyelte. De hol van Vaszka? Nem látni sehol.
– Natasa, vége lett már az iskolának? – kérdezte a szomszéd kislányt.
– Igen, baba Szjuta – csicseregte boldogan a lányka.
– És hol van akkor az én Vaszkám? Vagy a tanító nénije visszatartotta?
– Nem, mindenkit hazaengedtek a vakációra. Nem tudom, jött ő is, úgy tűnt.
– Jött, mondod – sziszegte a nagyi. – Jött, jött, aztán mégse ért haza…
Soványka kis karjai ösztönösen csípőre vágódtak. „Elrontotta a tanulmányait, a mihaszna, biztosan elrontotta. Na, várj csak, megkóstolod még te apád szíját!” – fortyogott magában, mint egy vízforraló.
Körülbelül egy óra múlva Vaszka lehorgasztott fejjel bukkant fel az utca végén. Már messziről meglátta a kapujuk előtt fel-alá járkáló, dühöngő nagymamát, „csípőre tett kézzel”, akár egy fúria.
– Valahogy nem sietsz haza, Vaszenyka – sziszegte a nagyi mézes-mázosan. – Csak végezted az első osztályt?
– Igen, nagymama – próbált vidámnak tűnni a fiú.
– Aha-aha, hát az derék dolog, gyere, menjünk be, biztos éhes vagy, majd jól megtömlek – bólogatott a nagyi.
Bementek a házba, és Vaszka már azonnal meglátta az asztalon apja régi szíját, amelyet a nagymama nevelési célokra tartott „nehéztüzérségként”.
– Na, drága unokám, csak húzd elő azt a bizonyítványt, hadd örüljön a nagymama…
A fiú nagyot sóhajtott, és átnyújtotta a papírt.
Akszinya alig tudott olvasni, csak három osztályt végzett, és kizárólag nyomtatott betűket tudott szótagolva kibetűzni, ráadásul az idősebb korával kissé meggyengült a látása is. Közelebb ült az ablakhoz.
– A-rith-me-ti-ka – ötös… O-rosz i-ro-da-lom – ötös… O-rosz nyelv – hármas…
A nagyi felugrott, egy csapással az asztalra csapta a bizonyítványt, és megragadta a szíjat.
– Van ott még testnevelés – ötös, rajz – ötös, ének – ötös – visította kétségbeesetten Vaszka.
– Testnevelés, rajz, ének, mondod?! Na majd én most rajzolok neked, te meg szépen énekelsz! – kiabált a nagyi, miközben a szíjjal „elkalapálta” az unokáját a hátsóján.
– Mit fogok mondani apádnak meg anyádnak, amikor a másvilágon találkozom velük?! Hogy nem vigyáztam rád?! Mi?! Mondjad csak, te kis gazfickó, mit mondjak nekik?!
– Nagymama, megjavulok, becsszavamra, megjavulok – törölgette öklével könnyeit Vaszka.
– Hogyne, megjavulsz – kiáltotta a nagyi ellentmondást nem tűrően, majd utoljára lesújtva a szíjjal, kimerülten lerogyott a székre. – Egész nyáron betűket fogsz írni nekem!
Ugyanazon az estén, miközben Vaszka otthon ült, bezárva a nagymama által, és szomorúan bámulta az ablakot, miközben vakarta az „égő” hátsóját, Akszinyja egy rakás üres füzettel bekopogott a tanítónőhöz.
– Az én Vaszkám hármas kapott írásból, hát te, Szvetka… Szvetlana Petrovna – javította ki gyorsan magát –, írjad neki ide a füzetekbe, hogyan is kell helyesen írni a betűket!
– Minek ennyi füzet, baba Szjuta? – morgott elégedetlenül Szvetlana, miközben szorgalmasan írta a betűket és szavakat minden egyes lapra.
– Írjon csak, a mihaszna! Legalább megtanulja, hogy nem illik szégyent hozni a megboldogult apjára, anyjára meg a nagyanyjára! – válaszolta Akszinyja haragosan.
Vaszka úgy aludt el, hogy meg sem várta a nagyanyját. Reggelre Akszinyja boldogan rakta elé az asztalra a megszámozott füzeteket és három tollat.
– Na, Vasjatka, ezt itt Szvetlana Petrovna adta neked nyárra, hogy kijavítsd azt a hármast – ragyogott a nagyi, mint az új kopejka. – Úgyhogy mosakodj meg, reggelizz meg, és láss munkához! A tanítónéni minden napra leírta, mit kell csinálni, eligazodsz benne. De vigyázz, ha nem igyekszel, kinyírlak – tette hozzá szigorúan, és megelőzésképp kiosztotta a „szokásos” tockost.
Teltek az évek, Vaszilij egyre érettebb lett. Jól tanult, és az ő írása lett a legszebb az egész iskolában. Ha az alsó tagozatban még a nagymama éber szeme és a szíj süvítése hozta az eredményeket, a felsőben Vaszka már örömmel tanult saját magától. Élvezte, hogy új dolgokat ismerhet meg, és szabadidejében mesélt is róla a nagymamának, aki mindig érdeklődve hallgatta, időnként csapkodta a kezét meglepetésében, majd hosszasan felkiáltott:
– Te jóságos ég, mire nem jönnek rá! Te csak nem akarsz becsapni engem, öregasszonyt, Vasjóka? Nem nevetsz ki engem, ugye? Mert akkor… – és fenyegetően a bejárati ajtó felé mutatott, ahol már évek óta porosodott apja régi szíja egy rozsdás szögön.
– Ha így beszélsz, akkor nem mesélek többet semmit – válaszolta Vaszka, tetteti a sértődést, majd demonstratívan elhallgatott és elfordult.
A nagyi még fészkelődött kicsit a széken, aztán békülékenyen megszólalt:
– No, jó, no jó, csak vicceltem. Na, mit is mondtál a németekről meg arról a disznós… hogyishívjákról? Disznóék?
Vaszka elfojtottan felnevetett, és folytatta a mesét.
A felsőbb osztályokban már alig mesélt valamit a nagymamának – túlságosan bonyolult lett volna már neki –, a fiú inkább olvasni kezdett, s órákon át üldögélt az asztalnál, belefeledkezve a könyvekbe, míg egy jól irányzott tockos végül ágyba nem parancsolta. Meg kell mondani, hogy a nagymama unokanevelési „arzenáljából” – mint a tockos, csalán, fűzfaág és az apai szíj – mára csupán egy maradt aktív használatban: a tockos. A többi szép lassan kikopott az évek során.
Ám tockost továbbra is bőkezűen osztott jobbra-balra, gyakran előre is. Vaszilij nem neheztelt rá, már afféle családi rituálénak tekintette őket.
Elcsengett az utolsó iskolai csengő. Bár Vaszilij aranyéremmel fejezte be az iskolát, mégis úgy döntött, előbb bevonul katonának, s csak aztán tanul tovább, mert még nem tudta, milyen pályát válasszon. A nagyi illedelmesen sopánkodott egy sort, aztán így szólt:
– A nagyapád a háborúban adta életét a hazáért, apád két évig szolgált, te meg, Vaszilij, szolgálj becsülettel, ne hozz szégyent a nevünkre.
Már az állomáson, közvetlenül a vonatra szállás előtt, a nagymama hirtelen megragadta a kezét, magához húzta, és zavarodottan suttogott a fülébe:
– Te csak írjál levelet, Vasjatka, el ne felejtsd… De nézd csak, nyomtatott betűkkel írjál, nem kell, hogy a szomszédok is elolvassák, magam akarom olvasni…
Akszinyja elakadt, könnyek szöktek a szemébe, halkan szipogott, aztán mérgesen hozzátette:
– De nyomtatott betűkkel ám, mert ismerlek én téged, írsz megint olyan macskakaparásokat – majd a szokásos mozdulattal kiosztott egy csattanós tockost az unokájának.
Mindenki nevetésben tört ki. Vaszilij kihúzta magát, elvörösödött, és gyorsan felszállt a vagonba. „Na tessék, nagyi, az egész falu előtt lejárattál” – gondolta bosszúsan.
Akszinyja ott állt a peronon, arcát tenyerébe temetve, hogy senki ne lássa könnyeit, és halkan suttogta:
– Bolond! Öreg bolond… Bocsáss meg nekem, Vasjatka!
Eltelt két év. Vaszilij a repülőgép ülésében ült, és az ablakon nézett kifelé. Hazafelé tartott. Vissza, az otthonába. Hátradőlt, és lehunyta a szemét.
Másfél évnyi pokoli afganisztáni szolgálatnak vége lett, de Vaszilij tudatában még mindig villództak a harcok foszlányos képei. És ezen a háttéren lassan kezdett kibontakozni egy törékeny, apró öregasszony sziluettje fehér kendőben, aki arcát a kezeibe temette. A kép egyre élesebb lett, közeledett, míg végül teljesen betöltötte a teret.
„Nagyon várlak, Vasjatka” – hallotta Vaszilij a nagymama hangját. – „Csak siess, siess, kisunokám…”
A sziluett elkezdett távolodni, majd lassan elmosódott.
– Nagymama! – kiáltotta Vaszka, és felriadt álmából.
Megrázta a fejét, próbálta elűzni a torkát szorító gombócot. „Hamarosan, nagyon hamarosan újra látom őt” – gondolta a fiú, és elővette a málhazsákjából a levelek kötegét.
Gyengéden lapozta a borítékokat, amelyeket szép kézírással címzett meg neki egykori első tanítónője, Szvetlana Petrovna.
Itt van az a legelső levél a nagymamától, amely a szolgálat második hónapjában érkezett a kiképzőből. Vaszilij arca elpirult, eszébe jutott, mennyire haragudott akkor a nagymamára a peronon kiosztott tockos miatt, de végül mégis írt neki egy rövid levelet – nyomtatott betűkkel, ahogy kérte. Belül kicsit kárörvendett is, elgondolva, hogy ha a nagyi talán még el is tudja valahogy olvasni a levelét, válaszolni úgysem fog tudni, úgyis másokat kell megkérnie rá.
Amióta az eszét tudta, Vaszilij sosem látta a nagyit írni – mindig őt hívta. „Na ugye, biztos megint a tanítónőhöz ment” – gondolta akkor gúnyosan Vaszilij. És mekkora volt a meglepetés, mikor a borítékba tett papírokon göcsörtös, különböző méretű és vastagságú nyomtatott betűket talált, amik görbén, ferdén futottak végig a lapon.
Akkor mély szégyen öntötte el Vaszilijt a nagymama iránt érzett haragjáért, a belső kárörömért… A nagymama első levelében, két teljes oldalon keresztül, bocsánatot kért attól az egy peroni tockosért. A levél végére Vaszilij arca lángolt a szégyentől – szégyellte a viselkedését, a gondolatait, egy ilyen idős, alig iskolázott asszony előtt, aki annyira szerette őt, hogy képes volt saját kezével megírni azt a levelet.
Élénken látta maga előtt, ahogy a nagyi leül az ablakhoz közel az asztalhoz, hosszan, mélyeket sóhajt a tiszta füzetlap fölött, aztán bizonytalanul kezébe veszi a tollat durva, munkától megvastagodott ujjaival, mélyen előrehajol, és nagy igyekezettel, szinte kiszakítva a papírt, nekifog a betűk formálásának.
„Mennyi ideig írhatta ezt a levelet?” – villant át rajta akkor. És miért is hitte ő, a felső osztályokban, hogy a nagymamája buta és elmaradott? Hisz ő azonnal megértette, hogy nem fog neki írni az a Vasjatka, ha tudja, hogy mások is olvashatják, és nem mondja ki azokat a szavakat idegenek előtt…
Vaszilij önkéntelenül magához szorította a nagymama leveleit, gondosan műanyag zacskóba rakva. Ott, Afganisztánban, ezek a ferde, széteső betűk melengették a szívét, erőt adtak, megóvták a kétségbeeséstől, sőt néha úgy érezte, hogy védelmet nyújtanak a golyók és gránátszilánkok ellen is – ahogy gyerekkorában a nagymama keze védte őt, amikor a fejét az öreg ruhák szegélyéhez bújva simogatta megnyugtatóan.
Mikor a keleti égbolt szélén halvány szürkeség kezdte eloszlatni az éjszaka sötétjét, Vaszilij egyenletes léptekkel közeledett a szülőfalujához. Végigsétált az alvó utcákon, és elképzelte, ahogy majd leül a padra a házuk előtt, várva, hogy kigyúljon a fény az ablakban. Pár perc múlva a nagymama kilép majd a házból, zörgő vödörrel, és elindul az istállóhoz fejni a tehenet. Akkor ő csendben besurran az udvarba, leül a tornácra, és megvárja a friss, meleg tejet, hallgatva, ahogy az lassan, egyenletes sugárban csorog a vödörbe.
Itt is van a jól ismert kanyar, és azon túl, még hét udvarral arrébb, az ő régi házuk… De mi az ott? A szürkületben Vaszilij edzett szeme észrevett egy apró, magányos alakot, aki mozdulatlanul állt az út közepén.
„Ez nem lehet igaz” – villant át az agyán, és már a következő pillanatban rohant is felé, teljes erejéből, miközben könnyein keresztül suttogta:
– Nagymama…
