Tánya a kisfiával jött ki a szülészetről. A csoda elmaradt. A szülei nem jöttek el érte. Tavaszi nap sütött, beburkolózott a rá már bő kabátjába, egyik kezébe vette a csomagot a holmikkal és a dokumentumokkal, a másikkal kényelmesebben megfogta a gyereket, és elindult. Hová, azt maga sem tudta. A szülei hallani sem akartak róla, hogy hazavigye a gyermeket, az anyja követelte, hogy mondjon le róla hivatalosan. De Tánya maga is állami gondozott volt, az anyja lemondott róla, és a lány megfogadta, hogy soha nem tesz majd ilyet a saját gyerekével – bármibe is kerüljön.
Nevelőcsaládban nőtt fel, a nevelőapa és -anya jól bántak vele, mint sajátjukkal. Még kicsit el is kényeztették, nem szoktatták önállóságra. Ráadásul nem is éltek túl jól, gyakran voltak betegek. Persze, magát hibáztatta, hogy a fiának nincs apja – most már belátta. Pedig a fiú komolynak tűnt, azt ígérte, bemutatja a szüleinek, de amikor Tánya közölte, hogy terhes, azt mondta, hogy még nem áll készen a pelenkákra. Felállt, elment, a telefonja nem volt elérhető – valószínűleg letiltotta a számát. Tánya felsóhajtott:
– Senki sincs készen: sem a gyerek apja, sem a szüleim. Hát én készen állok felelősséget vállalni a fiamért.
Leült egy padra, arcát a nap felé fordította. Hová is menjen? Hallott olyan központokról, ahol ilyen anyák kapnak menedéket, mint ő, de szégyellt érdeklődni a címük után, remélte, hogy a szülei meggondolják magukat és eljönnek érte. Nem jöttek.
Tánya eldöntötte, hogy úgy tesz, ahogy eltervezte – elutazik egy faluba egy öregasszonyhoz, aki befogadja majd, ő meg segít neki a kertben, amíg kapja a gyerekpénzt, aztán valami munkát keres. Hiszen biztosan szerencséje lesz – így fog tenni. Csak előbb megnézi a telefonján, honnan indulnak a buszok a falvakba. Az öregasszonyok általában jószívűek, és neki szerencséje lesz.
Megigazította az alvó kisfiút, elővette a zsebéből a régi okostelefonját, és majdnem összeütközött egy autóval az átkelőn. A sofőr, egy ősz, magas férfi ugrott ki a kocsiból, és kiabálni kezdett Tányával, hogy nem néz, hová megy, így elveszítheti saját magát is meg a gyereket is, neki meg börtönbe kell majd mennie öregkorára.
Tánya megijedt, könnyek szöktek a szemébe, ezt megérezte a gyerek is, felébredt, sírni kezdett. A férfi rájuk nézett, és megkérdezte, hová megy a babával.
Tánya hüppögve válaszolta, hogy maga sem tudja.
A férfi azt mondta:
– Na, ülj be a kocsiba. Eljössz hozzám, ott megnyugszol, aztán kitaláljuk, mit tegyél. Ne állj itt, a gyerek is már majd megfullad a sírástól. Egyébként engem Konsztantyin Grigorjevicsnek hívnak, téged hogy?
– Tánya vagyok.
– Ülj be, Tánya, segítek.
Elvitte a fiatal anyát a lakásába. Otthon külön szobát adott neki, hogy megetethesse a babát. Háromszobás lakása volt. Nem volt mibe tisztába tenni a kisfiút. Tánya megkérte Konsztantyin Grigorjevicset, hogy vegyen pelenkát, odaadta a pénztárcáját a maradék kis pénzzel, ami még megmaradt. De a férfi hallani sem akart arról, hogy elvegye a pénzt – azt mondta, úgysem tudja másra költeni.
Gyorsan felszaladt a szomszédasszonyhoz, aki orvosként dolgozott, remélve, hogy otthon van. Az asszony épp szabadnapos volt, felhívott valakit, mindent egyeztetett, és adott egy hosszú bevásárlólistát Konsztantyin Grigorjevicsnek.
Amikor visszajött a vásárlással, látta, hogy Tánya elaludt – félig ülve, fejét a párnára hajtva –, a gyerek pedig kibontakozott és nem aludt. Kezet mosott, karjába vette a fiút, hogy a fiatal anya tudjon pihenni. Épp hogy becsukta az ajtót, Tánya felriadt, nem látta a gyereket, és kiabálni kezdett: „Hol a fiam?!”
Konsztantyin Grigorjevics mosolyogva hozta be a gyereket, mondván: ne ijedjen meg, csak azt akarta, hogy tudjon aludni. Megmutatta, mit vett a babának és az anyának, majd felajánlotta, hogy segít tisztába tenni a kicsit. Azt mondta, hogy nemsokára jön a kedves szomszédasszony, az orvos, és elmagyarázza, mit hogyan kell csinálni, ő majd holnapra kihívja a körzeti gyerekorvost is.
Ezután beszélgetni kezdett vele.
– Nem kell neked semmiféle falu, meg öregasszony. Maradj itt nálam, van hely elég. Özvegy vagyok, se gyerekem, se unokám. Kapok nyugdíjat, és még dolgozom is. A magány nagyon megvisel, örömmel fogadnék ilyen lakókat.
– És volt önnek gyermeke?
– Volt, Tánya. Egy fiam. Északon dolgoztam váltásos munkában, fél év ott, fél év itt. A fiam egyetemre járt, volt egy barátnője. Végzős évben eldöntötték, hogy összeházasodnak, mert a lány gyereket várt. Vártak, amíg hazajövök a váltásról, hogy megtartsuk az esküvőt. De a fiam imádta a motorokat, és nem tudta bevenni a kanyart – halálra zúzta magát. Épp az érkezésem előtt történt, így rögtön a temetésre érkeztem haza. A feleségem belebetegedett a gyászba.
A menyasszonyát aztán szem elől veszítettem, bár megvan a fotója, tudtam, hogy gyereket várt tőle. Akárhogy is kerestem, nem találtam meg. Ezért is kérlek, Tánya, maradj nálam. Legalább öregkoromra érezhetem, milyen is a család. Egyébként hogy nevezed a fiadat?
– Nem tudom, miért, de Savelijnek akartam nevezni. Tetszik ez a név, bár nem túl gyakori.
– Savelij??? Tánya, ez a fiam neve volt. És én nem is mondtam neked. Na, most aztán megleptél, megörvendeztetted az öreget. Hát maradsz?
– Örömmel. Árvaházi voltam, örökbe fogadtak, de a fiamat már nem akarták elfogadni. Ezért nem jöttek értem a kórházba, és nincs hová mennem.
Persze, ha nem lettek volna ők, ki tudja, mi lett volna belőlem. Így viszont elvégeztem a főiskolát, nem szenvedtem hiányt semmiben. Pedig az árvaház után kaptam volna lakást.
A vér szerinti anyám a gyermekotthon kapuja elé tett le, csak egy nyakláncot hagyott rajtam, egy medállal a takarómban.
– Na, menj csak, öltözz át, vettem neked is ruhát, aztán foglalkozunk a gyerekkel és a háztartással. A kádat is jól ki kell mosni, majd a szomszédasszony megmutatja, hogyan kell fürdetni. Együnk is valamit, az anyukának jól kell ennie, hogy legyen teje.
Amikor Tánya átöltözve kijött Konsztantyin Grigorjevicshez, a férfi észrevette a nyakláncot a nyakában, és megkérdezte: ez az a lánc, amit az anyukád hagyott rád?
Tánya bólintott, hogy igen, az. Közben elővette a medált. Ekkor történt, hogy a férfi alatt mintha megmozdult volna a padló – ha Tánya nem lett volna mellette, talán össze is esik.
Mikor magához tért, megkérte, hadd nézze meg a medált. Amikor kézbe vette, megkérdezte, hogy kinyitotta-e már valaha. De Tánya azt felelte, hogy nincs rajta semmilyen kapocs vagy zár. Ekkor Konsztantyin Grigorjevics azt mondta, hogy ő maga rendelte ezt a medált a fiának, és különleges módon nyílik. Meg is mutatta, hogyan. A medál kétfelé nyílt. Belül egy kis hajtincs volt.
– Ez a fiam haja, én magam tettem bele. Akkor most az derül ki, hogy te vagy az unokám? A sors nem véletlenül hozott minket össze!
– De csináljunk egy tesztet is! Hogy ön se kételkedjen benne, hogy valóban a nagyapám.
– Eszem ágában sincs. Te vagy az unokám, ő pedig a dédunokám, és ezt a kérdést többé ne is vessük fel. Egyébként is, hasonlítasz a fiamra – már régóta néztem, hogy valami ismerős van az arcodban. És megvan a fényképem az anyukádról is. Megmutathatom neked a szüleidet!
