– Fiam, mi van veled? Mikola, hiszen én vagyok, az apád, miért, nem ismersz meg?
– Nem, maga nem az apám, az apám otthon van…
A fiú gyorsan felszaladt az iskola lépcsőin, és magára rántotta a nehéz ajtót.
– Mi történt? – lépett ki az ügyeletes portásnő, Valya néni. – Ember, mit akar? Menjen el innen, mindjárt hívom a rendőrséget!
Amíg a portásnő szidta a férfit, Kolja észrevétlenül elsiklott mellette, és a másik kapun keresztül elmenekült. Egészen a villamosmegállóig futott, félve attól, hogy hátranézzen; úgy érezte, a férfi mindjárt utoléri, megragadja, és valami szörnyű dolgot tesz vele…
A férfi csendben lement a lépcsőkön, és az ellenkező irányba indult, kissé meggörnyedt vállakkal.
Kolja, miután hazaért, gyorsan átöltözött, megebédelt, majd leült tanulni – előtte azonban minden zárat ellenőrzött, és belülről lánccal is bezárkózott, így a munkából hazatérő szülei még be sem tudtak jutni a lakásba. Természetesen Mikola kapott egy alapos fejmosást amiatt, hogy lánccal bezárta magát, de ő akkor is így fog tenni…
Másképp… Másképp az a félelmetes férfi követheti őt, eljöhet, és… Kolja még gondolni is félt arra, mit tehetne vele az az ember…
Újra eljött. A fiú a rémülettől alig tudott mozdulni.
– Mikola, Zajcsenko, mi van veled? Miért nem mész haza? – Tatjana Szergejevna tanárnő ránézett Koljára; a fiú összegörnyedt, és reményvesztetten indult kifelé.
Most… most mindjárt… meglátja Kolját, és…
– Mikola, fiam, hát te vagy az… Kolja, Gubár… Én vagyok, az apád, fiam.
Kolja a vállai közé húzta a fejét. Mögötte ott állt a tanárnő – bárcsak elterelné ennek a rémisztő férfinak a figyelmét, csak terelné el…
– Ember, mi folyik itt? Miért ijesztgeti a gyereket?
– Ő a fiam… az én fiam, Mikola… Gubár…
– Ő nem Gubár, hanem Zajcsenko… bár… Mikola? Hiszen te csak az iskola előtt lettél Zajcsenko… tényleg, te Annával egy óvodába jártál, és akkor még Gubár voltál…
Nagy, hatalmas könnycseppek hullottak Kolja fehér ingére és öltönyére.
– Fiam… fiam, miért sírsz? Ki bántott? – a férfi közelebb próbált lépni Koljához.
– Ne jöjjön közelebb! – sikította a fiú. – Ne jöjjön! Gyűlölöm… ne jöjjön!
– Mikola, csöndesen – Tatjana Szergejevna leguggolt Kolja elé –, mi történt? Mikola…
– Fiam, mi van veled? Kicsim…
– Menjenek el, menjenek el, látják… Mikola, nyugodj meg, menjünk vissza az iskolába. Ember, ne jöjjön ide…
– De hát ő a fiam… hogyan is… fiam…
– Menjen el, ember, hát mi ez már!
– Tolvaj, tolvaj! – zokogta Kolja. – Ő mindannyiunkat… ááá!
A fiú hisztérikus rohamot kapott. Kénytelenek voltak kihívni az édesanyját a munkahelyéről. Az anya megérkezett, nem volt túl elégedett, még rá is förmedt Mikolára. Aztán kézen fogta, gyorsan elvezette a megállóba, felültette a villamosra, és megparancsolta neki, hogy menjen haza, és ne féljen semmitől.
Mikola egy szempillantás alatt berontott a sötét lépcsőházba, félve attól, hogy az a férfi elkapja… Újra bezárta magát minden zárral és reteszzel, lefeküdt az ágyra, és csukott szemmel feküdt.
Mikolának volt apja – Valentyin bácsi. Ő korábban még csak bácsi volt, amikor Kolja óvodába járt, aztán apává vált…
És még valamit tudott Mikola: hogy a vér szerinti apja… tolvaj, és biztosan bántani fogja őket, amikor kiengedik. Sokszor hallotta, régen, ahogy az anyja ismételgette, hogy ő meg fogja ölni… és most… kiengedték…
Ezért nem tudtak a szülei bejutni a lakásba – lakatost kellett hívniuk. Amikor végre bejutottak, Mikolát teljesen kipirulva, lázálomban találták. Először fel akarták ébreszteni, aztán… Mikola elvesztette az eszméletét.
Kolja aludt… Azt álmodta, hogy egy tolvaj üldözi, utol akarja érni, már el is kapta Mikolát… már…
Mikola kinyitotta a szemét: fehér falak, ablak, fehér ágy. Hol van ő?
– Mikola, fiam…
– Ááá – Kolja ki akart sikítani, de a torka kiszáradt.
– Mit tettél a fiammal, Galya? – hallotta Mikola annak a férfinak a hangját. – Mit tettél vele? Tegyünk úgy… megbocsátok neked és Zajcsenkónak, megbocsátom azt a három évet, amit a fiamtól távol töltöttem, a hamis vádat, mindent megbocsátok…
Azt is, ahogyan a szeretőddel együtt csapdába csaltál. Az ügyvédek azt javasolják, indítsak pert ellenetek… de akkor te is mész, mint bűntárs, ezt nem akarom. Te vagy a fiam anyja…
Kolja mindezt hallgatta, anélkül hogy jelezte volna: már nem alszik.
– Jegor… te mindent félreértettél… Te… én… mi…
– Mit nem értettem jól? Azt, hogy a gyerek előtt, szemérmetlenül szeretőt hordtál a házba? Azt, hogy tőrbe csaltatok, és elvettétek a kis vállalkozásomat? Mit? Úgy hangoltad a gyereket ellenem, hogy attól a puszta félelemtől, hogy meglát engem, kórházba került.
Gálja… milyen aljas vagy. Hiszen tudod, hogy Mikola az életem, hogy nála közelebb senkim sincs.
Gyermekkönyvek
Mit tettél velünk? Velem, a gyermekemmel? Miért gyűlölsz minket ennyire, Gálja? Hogy mertétek a beleegyezésem nélkül megváltoztatni a gyerek vezetéknevét? Ezt kivizsgálom, és a bűnösök meg lesznek büntetve…
Mi lesz most a mi… az én fiammal? Gyűlöl engem, Gálja…
– Apa – suttogja halkan Mikola –, apa… Nem gyűlöllek – apa, apucikám… szeretlek…
– Apa, nézd… nézd, milyen bukfencet tudok csinálni, így ni!
– Ügyes vagy, fiam! Figyelj, és ki az a Roma Fjodorjenko?
– Egy fiú az osztályomból, a barátom. Miért?
– A tegnapi szülői értekezleten a tanítónő azt mondta, hogy az apjával együtt nekünk kell majd beragasztani az ablakokat.
– Apa – nevet Mikola –, figyeltél te egyáltalán a tanítónőre?
– Persze hogy figyeltem. Miért?
– Romának nincs apukája. Csak anyukája van, meg a nagymamája és a nagypapája. Kár, hogy nekem nincsenek nagyszüleim… de legalább te itt vagy nekem, apa – javítja ki magát rögtön Mikola, és az apjához bújik.
Már minden a múlté: a Mikoláért folytatott perek, a kórház, minden elmúlt. Kolja pedig eszébe jutott valami nagyon fontos: hogy szereti az apját… ott, a kórteremben jutott eszébe…
Mikola sok mindenre emlékezett vissza… Mikola szereti az apját, és az apa is szereti Kolját.
Az anyját is szereti, de ő mindig elfoglalt. Először sírt, nem akarta elengedni Mikolát, hogy az apjához költözzön, aztán elmentek… azzal a másik apával…
Eltelt egy év… Az anya írt, és elmondta, hogy Koljának született egy öccse. Megígérte, hogy látogatóba jön, de nem jött el – biztos elfoglalt volt.
Mikola eleinte nagyon szomorú volt, aztán már nem… Olyan jó neki kettesben az apjával, és senki sem kiabál vele, senki sem hagyja egyedül.
Amikor az apa elfoglalt, Kolját az apja barátja, Dmitrij bácsi várja az iskolánál. Az apjával dolgozik, sofőr…
Ez a Dima bácsi olyan vidám ember! Van egy fia, Borja, és egy felesége, Olena néni. Dmitrij bácsi elviszi Kolját magukhoz, Olena néni finom vacsorával várja, Borjával játszanak, aztán leckét írnak, később Dmitrij bácsi hazaviszi az apát, és együtt mennek haza.
Persze Mikola szeretné, ha neki is olyan családja lenne, mint Borjáé, de nem irigy – egyáltalán nem. Neki az apjával kettesben is jó.
És aztán egyszer csak… hát ilyen történik!
Roma anyukája, Roma, Kolja és az apja egész napra elmennek a vidámparkba! Egész napra!
Fagylaltot ettek – hidegben, ráadásul –, és mégsem lettek betegek; korcsolyáztak, forró teát ittak, palacsintát ettek… ó, milyen jó volt!
Aztán még egyszer, meg még egyszer elmentek.
– Apa, apa…
– Igen, fiam.
– És te mikor veszed el Mária nénit? Mi Romával annyira szeretnénk testvérek lenni… és még… Romának soha nem volt apukája, elhagyta őket…
– Fiam, nem tudom… mi…
– Apa! Mit nem lehet ezen tudni? Mária néni olyan… olyan… valaki még elviszi! Azt akarod? Az ilyeneket gyorsan elkapkodják, tudod!
Roma otthon is megkérdezte az anyját, nem szeretne-e férjhez menni Mikola apjához.
– Érted, anya… Mikola apja gyermekotthonban nőtt fel, soha nem volt anyukája és apukája, Koljának pedig nincs nagymamája és nagypapája. Mikola apukája olyan klassz ember, és Koljának sincs anyukája… elhagyta őt, pont úgy, ahogy az én apukám engem… Anya, hát még el is vihetik tőlünk!
Ajándékok apának
Ráadásul olyan jó ember, és még… vállalkozása is van!… Anya, gyere, házasítsuk össze őket…
Este az apa becsukta a szoba ajtaját, telefonon beszélgetett valakivel, és halkan nevetett.
– Nahát, micsoda kerítők… hát nem is tudom, Mária… úgy látszik, hozzá kell mennie hozzánk…
Természetesen összeházasodtak… És sok minden történt még: Mikola anyja is eljött, hisztériát rendezett, megpróbálta elvinni Kolját.
Bíróságra adta Mikola apját, de mindent túléltek, mindent kibírtak.
A gyerekek régen felnőttek már: Kolja és Roma is, meg Szvetlana és Tatyana is – két egykorú kistestvér, akik a fiúk szüleitől születtek, amikor azok nyolcadikosok voltak.
Mikola szereti és nagy becsben tartja a családját. Ő maga is régóta apa már, de a szívében örökre ott él annak a kisfiúnak a képe: a megijedt, összegörnyedt gyereké, aki fél az apjától.
– Ne félj, kicsim – mondja annak a kis önmagának. – Ne félj, itt vagyok veled, és apa mindig melletted lesz…
💬 Barátok, ha szívesen olvastok még több történetet tőlünk, írjatok kommentet, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem. Ez inspirál minket arra, hogy tovább írjunk!
