Nasztya épp a kávézóhoz közeledett, amikor ismerős hangokat hallott meg:
— Hagyd már azt a jubileumot — dorombolta csendesen és lassan Zsenya Nasztya legjobb barátnőjének fülébe hajolva —, menjünk hozzád. Vagy hozzám. Nasztya úgysem jön vissza — tette hozzá elégedett horkantással.
— Persze… — felelte Lili kétséggel a hangjában —, most hozzád, aztán ha visszajön, hová? Kiugrani az ablakon?
— Miért is kéne az ablakon? — válaszolta magabiztosan Zsenya, miközben átkarolta Lilit — Ha beleegyezel, megmondom Nasztyának, hol az ajtó.
Nasztya nem várta meg, mi lesz tovább. Jól ismerte Lilit a szabados természetével. De Zsenya… Ők már három éve együtt vannak. Nasztya azóta is várja az eljegyzési gyűrűt. Egy éve már együtt élnek Zsenya új lakásában. A férfi hitelre vette, most épp felújítja. A kiadások nagyok. Így minden háztartási teher Nasztyára hárult. Ő úgy gondolta, az anyakönyvi hivatal csak formalitás.
Most mintha lehullt volna a lepel a szeméről. Minden hazugság. Soha nem lesz közös családjuk. Ehhez a szerephez majd keres valaki mást. Ő csak egy kényelmes barátnő az anyagi nehézségek idejére.
Fél éve meghalt Nasztya édesanyja. Már akkor meglepte Zsenya érzéketlensége. Nem utazott el vele a temetésre, nem segített a szervezésben. Üzletszerűen, hidegen csak ennyit mondott:
— Adj el valamit onnan. Tudod, nekem hitel van, felújítás. Talán a rokonok adnak kölcsön. Ha eladjuk a házat, majd kifizeted. — Pont így mondta: kifizeted, mintha semmi köze nem lenne hozzá.
Ez a szó akkor nagyon mélyen megsebezte Nasztyát. De később mentegette őt. Rosszul fogalmazott. Nem találta a szavakat. Zsenya amúgy sem volt szószátyár típus. Ez a mogorvaság és hallgatagság tetszett Nasztyának. „Mindent magában tart — dicsekedett a barátnőinek —, ő nem fog elárulni vagy megbántani. A félrelépéshez ügyesség kell, a nőt meg kell győzni.” A barátnők nevettek. És nevetett velük együtt Lili is.
Nem tudva, mit tegyen, Nasztya kétségbeesetten intett az elhaladó taxiknak. Egy autó megállt, és ő olyan feltűnésmentesen szállt be, mintha üldöznék. Megveregette a sofőr vállát:
— Gyorsan, gyorsan!
Még el sem indultak rendesen, amikor a telefonja világítani kezdett. Zsenya hívta:
— Hol vagy? Itt vagyok egyedül, mint valami idióta, mindenki téged keres. Már rég meg kellett volna érkezned. Történt valami? — Nasztya kinyomta a hívást, és kidobta a telefont az ablakon. Aztán sírni kezdett, mint egy kisgyerek, akitől elvették a kedvenc játékát. Hosszan és keserűen zokogott, panaszosan.
Közben az autó haladt tovább. Nasztya kezdett megnyugodni, amikor eszébe jutott: nem is mondta meg a sofőrnek, hová mennek.
— Hova megyünk? — kérdezte óvatosan.
— Haza — válaszolta a sofőr. Nasztya pedig látta, hogy az autó földúton száguld.
— Hova haza?
— Mondjam a címet? — felelte a sofőr nyersen és pökhendin, legalábbis Nasztyának úgy tűnt.
— Azonnal álljon meg, azonnal! — kiabált Nasztya.
— Az út közepén, a semmi közepén? — nevetett a sofőr — Mit csinálsz itt?
— Most rögtön hívom a rendőrséget! — mondta Nasztya az első dolgot, ami eszébe jutott. Aztán eszébe jutott, hogy már nincs telefonja. Ráébredt, hogy mindent elmondott egy idegennek. Hogy ez az ember tudja: senkije sincs. Most biztos kidobja valahol az erdőben, senkinek sem fog feltűnni.
Nasztya ki akart ugrani mozgás közben, meg is próbálta kinyitni az ajtót, de a sötétben és remegő kézzel nem találta a kilincset. Kezeit lehajtotta, és ismét sírni kezdett, de most már csendesen, beletörődve. Legyen, ahogy lesz. Ha most meg is öli ez a pszichopata, legalább nem lesz több fájdalom és árulás. Talán ez a sorsa.
Az autó hirtelen fékezett. A sofőr szó nélkül odalépett az ajtóhoz.
— Szállj ki.
— Nem megyek — mondta Nasztya, hirtelen nagyon is élni akart. Úgy döntött, nem adja fel, harcolni fog.
— Ne butáskodj, Nasztya — felelte nyugodtan a sofőr — megérkeztünk. Nasztya felnézett, és először pillantotta meg a mellette álló férfit.
— Szergej? — kérdezte halkan.
— Ki másra gondoltál? — Nasztya úgy nézett egykori osztálytársára, mintha most látná először. A fejében foszlányokként villantak fel emlékek arról, hogy a fiú az iskola után elutazott valahová, mintha karriert csinált volna.
— Te taxis vagy? — kérdezte kétkedve.
Szergej nevetett, ismerős, meleg nevetéssel:
— Milyen taxis?
— Akkor miért vittél el?
— Úgy integettél, azt hittem, aláveted magad az autómnak.
— Én csak… — Nasztya mentegetőzni próbált.
— Mindent tudok — mondta Szergej, miközben átkarolta a vállát — nagyon hasznos út volt ez. Még soha nem voltál ennyire őszinte. — Nasztya felnevetett, hirtelen könnyű és nyugodt lett a lelke. Ott állt a saját háza kapujában.
— Miattad jöttem vissza — mondta Szergej, miközben nagy kezével az ő apró ujjait simogatta. — Milyen jó, hogy nem mentél férjhez.
