A telefon elhallgatott. Vera a konyha közepén állt, két kézzel a mellkasához szorítva a készüléket. Galja néni pontosan négy percig beszélt – hangja száraz volt, hűvös, üzleties, egyetlen könnycsepp nélkül.
Danyil a kanapén ült. A televízió halkan morogta a hátteret. Még csak meg sem fordult, amikor Vera megjelent az ajtóban.
— Danyil. Hívott Galja néni. Anyám egy órája meghalt.
Bólintott. Ujjával végighúzta a telefon képernyőjét – valamit görgetett, már nem számított, mit.
— Aha. Sajnálom.
— El kell mennem. Most azonnal. Két óra az út. Add ide az autókulcsot.
Danyil letette a telefont. Nem azért, mert átérezte a helyzetet, hanem mert meghallotta az „autó” szót. Alulról, enyhe bosszúsággal nézett fel rá, mintha csak arra kérte volna, hogy tolja odébb a szekrényt.
— Nem. Szükségem van az autóra. Anyám megkért, hogy vigyem el Zina nénihez. Még a múlt héten megígértem.
Vera meg sem moccant. A konyhából szűrődő fény a hátára esett, így az arca árnyékban maradt.
— Hallottad, amit mondtam?
— Hallottam. De ő már meghalt. Hova sietsz? Majd holnap felszállsz egy buszra, és odaérsz. Az anyám viszont él. Vár rám. Megígértem.
Egy másodperc. Kettő. Három.
— Ezt most komolyan mondod?
— Abszolút. Az anyámat nem hagyom cserben.
Vera bement a szobába. Egyenesen a tévé elé állt, úgy, hogy Danyil ne tudja kikerülni a tekintetével. Kénytelen volt felnézni rá.
— Egyetlenegyszer kérlek meg. Egyszer. Gondold végig, mit mondtál az imént. És válaszolj újra.
— Vera, ne rendezz jelenetet. Mindent elmagyaráztam. Az anyám vár, megígértem. A te temetéseddel semmi baj nem lesz egy éjszaka alatt.
— A te temetéseddel – ismételte meg lassan.
— Na, a temetéssel. Érted, miről beszélek. Majd elmégy holnap. Mindent megszerveznek nélküled is, ott van a nagynénéd, a szomszédok.
Vera egy kicsit közelebb hajolt.
— Érted, hogy ez az utolsó alkalom, hogy bármit is kérek tőled? Nem a második, nem a harmadik. Az utolsó.
— Istenem, Vera. Megint bolhából csinálsz elefántot. Egy nap! Csak egy napot kell várnod. Nem fog összeomlani a világ. Az anyám kért meg – én pedig megyek. Pont.
— Az én anyám meghalt, Danyil. A tiéd pedig teázni indul.
— Ne csűrd-csavard a szavakat. Már régóta tervezte, Zina várja. Megígértem. Azt akarod, hogy megszegjem az adott szavamat?
— Azt akarom, hogy emlékezz rá, kivel élsz. És hogy mit jelent nekem ez a nap.
— Emlékszem. De rendnek kell lennie. Az élők fontosabbak.
Vera kiegyenesedett. Úgy nézett rá, mintha megjegyezné az arcát. Nem gyűlölettel. Hanem valami végérvényessel.
— Rendben – mondta.
Ez a „rendben” egyenletesen csengett. Sértődés nélkül. Fájdalom nélkül. Remegés nélkül. Danyil oda sem figyelt – már nyúlt is a távirányítóért.
Vera kiment az előszobába. Kinyitotta a komód felső fiókját – azt, amelyet Danyil hét év alatt egyszer sem nyitott ki. Kivett egy vastag, zárt mappát: a saját útlevele, a lakás tulajdoni lapja, az autó forgalmi engedélye, banki iratok. Minden az ő nevén volt. Berakta a táskájába.
Levette a fogasról az autókulcsok mindkét szettjét. Felvette a kabátját. Felhúzta a cipőjét.
— Hova mész? – kiabált oda Danyil a szobából.
— Elmegyek. Búcsúzni az anyámtól.
— Mivel? Hiszen mondtam, hogy az autóra szükségem van!
Vera kinyitotta a bejárati ajtót. Danyil már az előszobában állt – mezítláb, a távirányítóval a kezében, a sértett házigazda nevetséges kifejezésével.
— Az autó az én nevemen van. Mindig is azon volt. A lakás is. Mire visszaérkezem, már más zár lesz rajta. A cuccaidat kipakolom az ajtó elé. Szedd össze magad, vagy majd én viszem ki őket.
— Mit beszélsz itt össze?
— Nem beszélek összevissza. Kimondom. Érthetően, egyszer.
— Vera, állj meg. Állj meg! Nem teheted csak úgy…
— Danyil. Meghalt az anyám. Te pedig elmagyaráztad, hogy neked jobban kell az autó – hogy elvidd a saját anyádat a testvéredhez teázni. Ez minden, amit hallanom kellett. Innentől kezdve nincs köztünk semmi. Szedd össze a holmidat.
Az ajtó bezárult. A zár kattant. Odalent csapódott a lépcsőházi ajtó. Egy perc múlva az ablakból látta, ahogy beül a volán mögé – nyugodtan, kapkodás nélkül, anélkül, hogy hátranézett volna. Beindította a motort. Kihajtott az udvarról. Még csak fel sem nézett.
Danyil az előszoba közepén állt. Tárcsázta a számát – hosszan csörgött, nem vette fel. Üzenetet írt: „Hozd vissza az autót. Megőrültél?” Olvasva. Csend. Még egy: „Elég a gyerekeskedésből. Anya vár, mennem kell.” Olvasva. Csend.
Húsz perc múlva az anyja telefonált.
— Danyil, mikor jössz értem? Zina már megterítette az asztalt.
— Helyzet van, anya. Vera elvitte az autót.
— Hogyhogy elvitte? Hiszen az a ti autótok!
— Papíron… az ő nevén van.
— Na és? Te vagy a férje! Mondd meg neki, hozza vissza!
— Nem veszi fel. Visszahívom.
Leült a kanapéra. Végignézett a lakáson. Minden ugyanúgy festett – a bútorok, a függönyök, a polcok. De Vera kivette ebből a házból az iratokat, a kulcsokat és saját magát. Azt a három dolgot, amin minden állt.
Megcsörrent a telefon. Vera. Kapkodva vette fel.
— Vera! Végre. Figyelj, hagyjuk a…
— Fogd be — mondta a nő. Halkan és röviden, mint egy kattanás. — Egyszer mondom el. A lakás az enyém. A nagymamám hagyta rám, az iratok az én nevemen vannak, ezt te is pontosan tudod. Az autót a házasságunk előtt vettem. A kártyámon lévő pénz az enyém, te hét év alatt egy fillért sem tettél félre. A kabátod zsebében van kétezer – elég lesz a taxira az anyádnak. Épphogy, de elég.
— Vera, várj…
— A zárat ma kicseréltetem, megkérem Inna szomszédot, hogy engedje be a mestert. A holmidat összepakolom. Az ajtó előtt lesznek. Két napig. Aztán kivitetem a szemétre.
— Nincs jogod…
— De, van. Minden papírhoz. Minden aláíráshoz. Minden az enyém. Te pedig hét év alatt még egy vízforralót sem voltál képes a saját nevedre íratni.
— Ez aljas dolog!
— Aljas az, amikor azt mondod a feleségednek, hogy nincs miért elmennie eltemetni az anyját. Mert neked kell az autó, hogy elvidd a sajátodat teázni. Ez az aljas dolog. Én pedig csak visszaveszem, ami az enyém.
Négy másodpercig csend volt a vonalban.
— Vera, túllőttem a célon. Na jó, hülye voltam, elszóltam magam. Beszéljük meg normálisan, amikor visszajössz.
— Hozzád nem jövök vissza. Végeztünk. Többet ne hívj.
Kicsengett.
Danyil a telefonnal a kezében ült. Még egyszer tárcsázta – az előfizető nem elérhető. Még egyszer – ugyanaz. Letiltotta a számát.
Benyúlt a kabátja zsebébe. Két gyűrött bankjegy. Ezer és ezer. Ezt is kiszámolta – pontosan annyi, amennyi elég a taxihoz Zina nénihez és vissza. Egy fillérrel sem több.
A kártya üres – ellenőrizte. A többi számlán nulla. Sosem érdekelte. Elég volt neki az, amit Vera adott. A lakás az övé. Az autó az övé. A pénz az övé. Hét évig élt egy idegen házban, és egyszer sem gondolt bele.
Az anyja a lépcsőház előtt várt. Kicsi alak a zöld kabátjában, a nővérének szánt ajándékcsomaggal a kezében. A taxi megállt, beszállt, és körülnézett a kocsiban.
— Taxi? Komolyan? Hol az autó?
— Veránál van.
— Hát hozd vissza!
— Elment vele. Végleg.
Az anyja elhallgatott. Az előtte lévő ülés háttámláját bámulta.
— Mit jelent az, hogy végleg?
— Azt, amit jelent. Elment. Azt mondta, két napom van összeszedni a holmimat. Ma kicserélteti a zárat.
— Mi miatt?
— Amiatt, mert azt mondtam neki, ne menjen el a temetésre. Azt mondtam, nekem jobban kell az autó.
Az anyja felé fordult. A szemében nem megbánás volt. Tanácstalanság. Nem értette, hogyan okozhatott katasztrófát egy kérés, hogy vigye el a nővéréhez.
— De nagy butaságot mondtál, Danyil.
— Nem gondoltam volna, hogy ő így…
— De gondolnod kellett volna! A nőnek meghalt az anyja, te meg azt mondod neki, hogy „várjál”? Eszednél voltál egyáltalán?
— Te kérted, hogy vigyelek el!
— Én kértem, hogy vigyél el. Én nem kértem, hogy ne engedd el a feleségedet a temetésre! Ezt te találtad ki!
A taxi a városon keresztül haladt. A számláló ketyegett. Danyil a számokat nézte – nőttek, és minden forint leharapott valamit az utolsó pénzéből. Amikor a kocsi megállt Zina néni háza előtt, a számláló nyolcszáz forintot mutatott. Vissza ugyanannyi. A maradék – ételre. Talán. Egy napra.
Az anyja kiszállt. Megfordult. Az ajándékcsomag gyűrődött a kezében.
— És most hová mész?
— Hozzád. Ha beengedsz.
— Egy szobám és egy konyhám van, Danyil. Egy tábori ágy a kamrában.
— Az is jó lesz.
Az anyja megrázta a fejét. Elindult a lépcsőház felé. Az ajtó bezárult mögötte.
Danyil az úttesten maradt. A zsebében ezerkétszáz forint apróban és gyűrött bankjegyekben. A kártyáján üresség. A háta mögött egy város, amelyben már egyetlen négyzetmétere sincs.
Elővette a telefont. Tárcsázta Vera számát. Hosszú csörgés. Aztán egy gépies hang: „Az előfizető jelenleg nem elérhető.”
Elrakta a telefont. A saját üres kezére nézett. Mint minden másra.
Vera pedig eközben az anyja szobájának közepén állt. Galja néni jobbra, a szomszédok hátul. Azt tette, amit tennie kellett. Búcsúzott. Mert számára a halottak legalább annyi tiszteletet érdemeltek, mint az élők. És mindenképpen többet, mint egy férj, aki hét év alatt sem jött rá, kivel élt együtt.
