Nikita vette észre elsőnek.
Alig léptünk be a menhelyre – bent fülledt volt a levegő, valahogy a nyirkos bunda, a macskaeledel és a jód szaga keveredett. Valahol beljebb egy nyüszítő hang hallatszott – biztosan egy kölyökkutya. Valaki csaholt, valaki a fémrácsot kaparta. Reflexből megfogtam a fiam kezét – azonnal megdermedt, a tekintete komoly és összeszedett lett, mintha minden körülötte megszűnt volna létezni.
— Anya… nézd csak — suttogta. — Furcsa. De nem ijesztő.
A távoli sarokban, a többiektől elkülönülve ült egy fekete macska. Öreg volt. Az egyik füle kissé meggyűrődött, a bundája csomós — látszott, hogy gondozzák, de mégis fáradtnak tűnt, mintha már rég leszokott volna arról, hogy bármi jót várjon az élettől.
És — különböző színű szemei voltak. Az egyik — szinte teljesen fehér, hideg, mint a zúzmara télen. A másik — éppen az ellenkezője: sötét, mély, mint egy feneketlen örvény.
Az ilyen tekintettől belül végigfutott a hideg. Nem ijesztő volt — inkább olyan, mintha átlátott volna rajtad. Vagy épp mögéd nézett volna. Valami ismeretlenbe.
Elkaptam a tekintetem.
— Igen… furcsa — mondtam.
— Szerintem menő — felelte Nikita.
Azért jöttünk, hogy „csak megnézzük”. Minden kötelezettség nélkül. Ezt javasolta a pszichológus.
— Hadd érezze meg maga, nyomás nélkül — magyarázta. — Semmi „muszáj”, csak az ő választása.
Mióta Baron, a kutyánk elment, sűrű csend telepedett a házra. Nikita abbahagyta a rajzolást, hallgatott, néha felriadt az éjszaka közepén, álmában valakit hívott, aztán halkan szipogott, hogy ne ébresszen fel engem.
Beszélgettünk róla, hogy talán egy macskát kellene… Nyugodtat. Kiegyensúlyozottat. Csak hogy ott legyen.
— Csak ne kölyökkutya — ragaszkodott a pszichológus. — Jobb lenne egy felnőtt állat. Csak hogy érezze, nincs egyedül.
Nikita éppen őt választotta.
Azt, aki mellett mások lesütött tekintettel elsétáltak.
— Biztos, hogy őt akarod? — kérdeztem óvatosan.
— Igen. Ő az enyém.
— De ő… kicsit hátborzongató.
— Nem. Nem félelmetes. Csak más.
Ekkor odalépett hozzánk egy menhelyi dolgozó.
— Őt már rég nem vitte el senki. A szemei miatt. Még egy babona is terjedt nálunk, hogy balszerencsét hoz. Ostobaság persze, de tudják, hogy megy ez…
— Hogy hívják?
— Koszój. Így nevezzük egymás közt. Nem szeretünk igazi nevet adni — nehogy túlságosan kötődjünk. De a természete jó. Szelíd, bújós. Csak egy kicsit… magának való. Mintha egy másik világból jött volna.
Nikita leguggolt a ketrechez, kinyújtotta a tenyerét. A macska lassan odasétált, hozzádörgölte az arcát az ujjaihoz, majd csendben lefeküdt mellé.
— Nem ijesztő, anya. Olyan, mintha ismerne engem.
— Valóban különleges szemei vannak. Az egyik jég. A másik… örvény.
Nikita halványan elmosolyodott.
— Ő a csillagokat látja — suttogta.
És abban a pillanatban megértettem: felesleges bármiről lebeszélni. Már döntött.
Otthon a macska három napig ki sem bújt a kanapé alól. Csak éjjel hallatszott néhány óvatos lépés, aztán a táp nesze, majd ismét csend. Nappal – egyetlen hang sem.
Én aggódtam, de Nikita csak csendben ült mellette, hangosan olvasott neki, meséket mondott, párnát tett a közelébe. Várt.
A harmadik napon lefeküdt a szőnyegre — telefon nélkül, játékok nélkül — csak úgy lefeküdt. És várt.
Egy idő után a macska óvatosan előbújt. Először hason kúszva. Megállt. Aztán lefeküdt mellé. Nem értek össze, de nagyon közel voltak egymáshoz.
Attól a pillanattól kezdve elválaszthatatlanok lettek. Mintha egyek lettek volna.
Én néha eltévesztettem a nevét — hol Fekete, hol Koszój. De Nikita mindig ugyanúgy szólította:
— Kozmosz.
— Kozmosz, gyere ide.
— Kozmosz, ne félj, itt vagyok.
— Kozmosz, indulunk?
A rajzok szinte azonnal visszatértek.
Az elsőn — a macska sisakban. A másodikon — űrruhában. Aztán — rakétán, csillagködben, a Holdon ülve, galaxisok között lebegve. Néha mellette egy fiú — kiálló fülű. Nikita.
— Te vagy az? — kérdeztem egyszer.
— Nem. Ez én vagyok. A jövőben. Vele.
Szótlanul akasztottam fel a rajzokat a falra. Egyiket a másik után.
Nem szóltam bele. Hadd rajzoljon. Hadd beszéljen. Hadd repüljön, ha így könnyebb neki.
Egyszer, egy mély éjszakán hallottam, ahogy a macskának suttog:
— Te ugye nem halsz meg, igaz?
— Ugye nem tűnsz el?
Eltelt néhány hét. A macska a világunk részévé vált. Már észre sem vettük — egyszerűen csak volt. Mint a levegő, mint a lélegzet. Mindig ott volt, de sosem tolakodóan.
Nem dorombolt. Ritkán nyávogott. De nézett — mindig csak nézett.
Ült az ablakpárkányon, és az eget fürkészte. Mintha várt volna valamire. Vagy emlékezett.
Nikita felébredt — és azonnal őt kereste a szemével. Elalváskor — mellette volt. Beszélt hozzá. Bízott benne.
Aztán megtörtént.
Az iskolából hívtak.
— A fia elhozta a macskát.
— Tessék?
— A hátizsákjában. Csendben feküdt. Csak a szünetben vettük észre.
Kirohantam a munkahelyemről. Megérkeztem.
Nikita a folyosón ült, a hátizsákot a mellkasához szorította.
— Nem akart egyedül maradni — magyarázta. — Félt nélkülem.
Haragudni akartam. De nem ment. Csak átöleltem, és azt mondtam:
— Hazamegy. Minden rendben lesz. De állapodjunk meg — ezt többé ne csináld, jó?
Bólintott. Komolyan. Felnőttként.
Néhány hónap múlva a macska megbetegedett.
Először nem evett. Aztán nehezen lélegzett. Végül csak feküdt, mozdulatlanul.
Nikita berohant hozzám:
— Anya! Ő… nem lélegzik!
Felemeltem. Olyan volt, mint egy rongybaba. Nehéz. Néma.
Rohantunk a klinikára. A karomban tartottam, bebugyolálva, mint egy csecsemőt. Törékeny volt.
Nikita csak ismételgette:
— Csak őt ne. Kérlek, ne most…
Az orvos azt mondta: súlyos kiszáradás, alacsony testhő, valószínűleg vírus. De van esély. Időben jöttek.
Benn tartották megfigyelésre.
Otthon Nikita nem evett, nem rajzolt, nem aludt. Az ablaknál ült. Várt.
A negyedik napon hívtak.
— Állapota stabilizálódott. Elvihetik.
Amikor megérkeztünk, a macska ott ült. Mogorván. Gallérral a nyakában. Kócosan.
De amint meglátott minket, az egyik szeme megrebbent, a másik — mintha hunyorgott volna.
És Nikita először mosolygott újra, hosszú napok után.
— Visszajött. Nem repült el.
Azóta eltelt két év.
A macska él. Hallgat. Az ablakon át néz kifelé. Mindig — felfelé.
Valahányszor ránézek, úgy érzem: tényleg többet lát. Talán a kozmoszt. Talán Nikitát — felnőttként. Vagy minket — olyannak, amilyenek lehetnénk, ha nem felejtenénk el szeretni.
A falakon tucatnyi rajz. Fiú és macska. Repülésben. A Holdon. Csillagködben.
Aláírás:
„Én és a Kozmosz.”
És amikor megkérdezem, miért rajzol ennyit, Nikita azt feleli:
— Hogy emlékezzek. Mert ő lát. Még azt is, ami nincs.
És én hiszek neki. Igazán.
Ha neked is volt hasonló történeted — meséld el. Fontos tudnunk, hogy nem vagyunk egyedül.
