Natalka sietve ellenőrizte a kártyája egyenlegét, és nehéz sóhaj szakadt fel belőle. A fizetésig még egy hét volt hátra, a pénze pedig legfeljebb három napra volt elég.
A jelzáloghitel, a rezsiszámlák, az élelmiszer – mindez már fél éve kizárólag az ő vállát nyomta. A férje, Denis közben a számítógép előtt ült, és lelkesedéssel lövöldözte a virtuális szörnyeket.
– Denis, nem keresnél mégis munkát? – javasolta a nő, miközben egy bögre teát tett elé.
– Keresek én, – felelte a férfi, le sem véve a szemét a képernyőről. – Csak nincs normális. Mind valami nevetséges aprópénzért.
Natalka hallgatott. Amikor három éve összeházasodtak, Denis értékesítési menedzserként dolgozott. Öt évvel fiatalabb volt nála, de ez senkit sem zavart.
Aktív volt, vidám, jól kijött a nyolcéves fiával, Makszimmal. Az esküvő után hozzá költözött a kétszobás lakásba, amelyet a nő jelzáloghitelre vásárolt.
Az első két évben minden rendben volt. Denis dolgozott, segített a törlesztésben, vitte Makszimot a különórákra. Aztán leépítették, és elkezdődött egy másik élet.
Eleinte aktívan keresett új munkát, állásinterjúkra járt. Később egyre válogatósabb lett az állásokkal kapcsolatban. Az utóbbi hónapokban pedig szinte teljesen felhagyott a kereséssel.
– Apa, ma eljössz értem az iskolába? – kérdezte Makszim, aki már megszokta, hogy a mostohaapját apának hívja.
– Persze, elmegyek, – mosolygott Denis, végre elszakadva a játéktól. – Aztán elmegyünk a parkba is, van kedved?
„Legalább a gyerekkel foglalkozik” – gondolta Natalka. Ez volt az единetlen dolog, ami visszatartotta attól, hogy komoly beszélgetést kezdeményezzen a férjével.
A helyzet tovább romlott, amikor felhívta Denis testvére, Olekszij.
– Szia, Deni! – mondta vidáman kihangosítva. – Figyelj, két hétre el kellene mennem hozzátok. Egy tanfolyamra szeretnék járni. Megszállhatnék nálatok?
– Természetesen, öcsém! – egyezett bele Denis gondolkodás nélkül.
Natalka megpróbált tiltakozni, de a férje már megbeszélte a dolgot. Olekszij három nap múlva érkezett egy hatalmas hátizsákkal.
– Két hét, és úgy eltűnök, mintha a szél fújt volna el! – ígérte, miközben kezet csókolt Natalkának. – Köszönöm, hogy befogadtátok a szegény rokont.
A testvér beszédes volt, hangos, és nagyon hasonlított Denisre. Csak dolgozni szeretett még kevésbé. A tanfolyamról kiderült, hogy mindössze heti három napig tartott, a maradék időt Olekszij a számítógép előtt töltötte a bátyjával együtt.
– Milyen tanfolyam ez nálatok? – érdeklődött Natalka.
– Marketing és termékpromóció, – válaszolta fontoskodva a vendég. – Nagyon перспектив irány.
A nő bólintott, de belül szkeptikusan viszonyult annak az embernek a jövőjéhez, aki a nap felét számítógépes játékokkal töltötte.
Két hét eltelt, de Olekszij nem készült elutazni.
– Figyelj, Natalkám, – fordult hozzá –, maradhatnék még egy kicsit? A tanfolyam véget ért, de itt keresgélek munkát. Nem szeretnék visszamenni a szülővárosomba.
Natalka nemet akart mondani, de Denis megelőzte:
– Persze, maradj! Ráadásul terveket is szövögetünk együtt.
– Miféle terveket? – feszült meg a nő.
– Hát, vállalkozást szeretnénk indítani. Olekszij sok hasznos dolgot tanult a tanfolyamon – magyarázta a férj.
– És miből akarjátok elindítani a vállalkozást? – kérdezte egyszerűen Natalka.
A testvérek összenéztek.
– Hát, a kezdőtőke nem túl nagy, – felelte nyugodtan Olekszij.
– Mennyi az a „nem túl nagy”?
– Olyan százezer. Talán kétszázezer. Még számolgatunk.
Natalka megrázta a fejét, és kiment a konyhába. Kinyitotta a hűtőt, és végignézett az élelmiszereken. Régebben, amikor hétvégén főzött, majdnem egy hétre elég volt, most viszont legfeljebb két napra.
Olekszij sokat evett, jó étvággyal, és egyszer sem ajánlotta fel, hogy bevásárol, vagy beszáll a költségekbe.
– Anya, sokáig fog nálunk lakni Ljosha bácsi? – kérdezte Makszim.
– Nem tudom, fiam, – válaszolta fáradtan Natalka.
Egy hónap elteltével a nő türelme fogyni kezdett. Olekszij nemcsak hogy nem talált munkát, de még csak nem is próbálta keresni.
Ehelyett egész nap a „üzleti terveket” vitatta meg a bátyjával, és pénzt kért hol irodaszerekre a projekthez, hol utazásra egy „potenciális partnerrel” való találkozóhoz.
– Denis, mikor költözik el a testvéred? – kérdezte egyszer Natalka.
– Natasa, adj neki időt! Az ember próbál perspektívákat keresni.
– Miféle perspektívákat? Egy hete ki sem mozdult a lakásból!
– Hát, átgondoljuk a vállalkozást. Ez is munka.
– Az én pénzemen, – tette hozzá a nő.
– Csak átmenetileg, – mondta békítően a férfi.
„Átmenetileg” – ez az idő már másfél hónapra nyúlt. Natalka kiszámolta a kiadásokat, és elszörnyedt. Kétszer annyi élelmiszert kellett vásárolnia, megnőttek a rezsiköltségek, miközben a család bevétele egy fillérrel sem lett több.
– Ljosha, – mondta határozottan a férje testvérének –, beszélnem kell veled.
– Természetesen, Natálja! Hallgatlak.
– Mikor tervezed, hogy elköltözöl?
– Zavarok én valakit? – csodálkozott őszintén a férfi.
– Őszintén szólva igen. Nehéz egy fizetésből eltartanom három felnőttet.
– Natasa, hát én nem vagyok valami potyautas! Segítek a házimunkában is, mosogatok.
– A saját tányérod után, – jegyezte meg a nő.
– Figyelj, mi lenne, ha fizetnék a lakhatásért? – javasolta Olekszij. – Mondjuk havi ötezer.
– És van neked ötezer?
– Nincs, de amint találok munkát, azonnal fizetek.
– Az egész itt-tartózkodásod idejére?
– Hát… fokozatosan.
Natasa megértette, hogy felesleges beszélni. Olekszij bármire kész volt ígéreteket tenni, csak hogy maradhasson a lakásában, mindent készen kapva.
Este komoly beszélgetést kezdeményezett a férjével:
– Denis, a testvérednek el kell költöznie.
– Natasa, de hát nincs hová mennie!
– Nekem meg nincs hová menekülnöm a ti étvágyatok elől! Dolgozom, mint egy ló, ti pedig az én pénzemen szövögetitek a terveiteket.
– Nem csak terveket szövögetünk! Valódi üzleten gondolkodunk! Natálja, adj még egy hónapot! Mindent kiszámolunk, befektetőket találunk.
– Milyen befektetőket? Ki adna pénzt két munkanélkülinek?
Denis megsértődött és elhallgatott.
Az utolsó csepp a pohárban a „projektbemutatóra” kért pénz volt. A testvérek nyolcezer hrivnyát kértek Natashától terem bérlésére és az anyagok nyomtatására.
– Ez befektetés a jövőnkbe! – győzködte Denis.
Másnap a nő hazajött a munkából, és azt látta, hogy a testvérek papírokat terítettek szét az asztalon, és komoly arccal vitatkoztak valamin.
– Miről szól ez az értekezlet? – kérdezte ironikusan.
– A startupunk részleteit dolgozzuk ki, – válaszolta komolyan Olekszij.
– És mire jutottatok?
– További befektetésekre van szükség. Körülbelül kétszázötvenezer hrivnyára.
Natálja leült egy székre.
– És honnan akartok ennyi pénzt szerezni?
– Hát, fel lehetne venni egy hitelt. A te nevedre.
– Az én nevemre? – kérdezett vissza Natalka.
– Igen, neked állandó munkahelyed van, jó a hitelmúltad, – magyarázta Denis.
– És ki fogja törleszteni?
– Természetesen mi magunk. Amint lesz bevétel, fizetni fogjuk, – ígérte Olekszij.
– És ha nem lesz bevétel?
– Lesz! – jelentették ki magabiztosan mindketten.
Este Natalka sokáig ült a konyhában és gondolkodott. Két felnőtt férfi él nála, az ő ételét eszik, az ő lakását használják, és még pénzt is követelnek a saját fantáziáikra. Ő pedig, mint valami balek, mindezt eltűri.
Ugyanezen a napon a nő meghozta a döntést:
– Olekszij, pakold össze a holmidat. Holnap elköltözöl!
– Hogyhogy elköltözöm? És hová?
– Ez nem az én problémám. Haza, barátokhoz, hotelbe – engem nem érdekel!
– Natalkám, de hát nincs pénzem még jegyre sem!
– Akkor menj gyalog!
Olekszij megpróbálta megsajnálni magát történetekkel arról, milyen nehéz lesz neki mindent elölről kezdeni, de a nő hajthatatlan maradt. Denis próbált kiállni a testvére mellett, de ezt a választ kapta:
– Te vagy a következő a sorban!
Olekszij elköltözött, hangosan bevágva az ajtót, és megígérte, hogy soha nem felejti el ezt a „rokoni árulást”. Natasa megkönnyebbüléssel kísérte ki, de a férjével még hátra volt a beszélgetés.
– Denis, van egy javaslatom – mondta este.
– Micsoda?
– Vagy egy héten belül találsz munkát, vagy elválunk.
– Natasa, megőrültél? Pénz miatt tönkretenni egy családot?
– Nem a pénz miatt, hanem azért, mert eltartottá váltál!
– De hát segítek a gyerekkel!
– Makszim már majdnem önálló. A segítséged nem ér annyit, hogy eltartsalak.
– És mi van a szerelemmel?
– Miféle szerelem? A pénztárcám iránti?
Denis megsértődött, pakolni kezdett, közben valamit motyogott „lelketlen nőkről” és „haszonlesésről”, de végül nem ment el a lakásból. Natasa fáradtan figyelte, ahogy szobáról szobára járkál, és az áldozat szerepét játssza.
Egy hét múlva Denis valóban munkát talált – még ha alacsony fizetéssel is, de legalább hozott valamit a házhoz.
A boldogság azonban nem tartott sokáig. Minden este hangosan panaszkodva jött haza: rossz a főnök, ügyetlenek a kollégák, a feladatok nem neki valók, a fizetés nevetséges.
Natasa hallgatta, és arra gondolt, hogy ő egész életében dolgozott, és soha nem engedte meg magának az apró siránkozást, mert a számlákat ki kell fizetni.
– Natalkám, azt hiszem, felmondok ott – jelentette ki egyszer vacsoránál. – Ezt nem lehet elviselni.
– Ha felmondasz – válás – felelte röviden a feleség, egyenesen a szemébe nézve.
Elhallgatott, témát próbált váltani, de megértette, hogy nincs esély könyörgésre. Maradnia kellett az állásában.
Attól kezdve Denis visszafogottabb lett a panaszaiban, Natasa azonban világosan megértette: ennél az embernél állandó felügyeletre van szükség.
Ha szabad kezet kap, újra otthon köt ki a számítógép mellett, üres zsebbel és végtelen panaszokkal az életre.
És egyáltalán – egyre többször gondolkodott el azon, hogy szüksége van-e neki egy olyan férjre, aki mindent csak kényszerből tesz. Talán eljött az ideje, hogy hosszú időre elküldje?
Önök mit gondolnak? Adjanak jó tanácsot!
Köszönjük, hogy megnézték! Ha tetszett, nyomjanak egy lájkot és iratkozzanak fel! ❤️
