A Plyusa nevű pitbull nem volt mindennapi kutya. Kölyökként került a családhoz – szó szerint plüssállat helyett. Élő játékká vált a férfi, a felesége és a kislányuk számára. Kézről kézre adták, hogy megöleljék, megsimogassák, suttogjanak neki valami kedveset.
Nem tudta, mire valók a kutyának az agyarak, és egyáltalán miért kell ugatni – fogalma sem volt róla. Nem is ugatott soha. Idővel viszont kialakított egy saját nyelvet – vinnyogásból, nyöszörgésből és halk, torokból jövő hangokból állót.
A házuk kis udvara egy csendes, de forgalmas utcára nyílt a kertvárosi negyedben. Minden reggel, amikor a gazdák munkába mentek, a kislány pedig iskolába, Plyusa ugyanúgy töltötte a napjait. Odament az alacsony kerítéshez, két lábra állt, és a pofáját a felső lécre támasztotta. A kerítés épp a torkáig ért.
Senki fejében meg sem fordult, hogy ezt a jóságos teremtést be kellene zárni a házba. A gazda egyszerűen csak annyit mondott:
– Plyusa, nem szabad kimenned. Maradj bent. Érted?
És a kutya morgott valamit a maga módján, majd bólintott.
Így ment ez minden nap. Figyelte az elhaladó embereket, barátságos hangokat hallatott, és arról álmodott, hogy beszélgethet velük.
De egy nap valami különös vonta magára a figyelmét. Az utca túloldalán házak sorakoztak nagy ablakokkal, üvegajtókkal. És ott, az üveg mögött… megjelent ő.
Egy nagy, fáradt, elhanyagolt, fakófehér macska. Minden reggel megjelent a házaknál, és figyelte a benti cicákat. Azok rohantak az üveghez, mintha beszélni akarnának vele. Ő pedig csak ült némán, szemében végtelen szomorúsággal. Néha halkan nyávogott. Néha csak nézett és sírt.
Látszott rajta, hogy egykor ő is meleg otthonban élt, de most már kitaszított. Nem ételért jött, hanem hogy közel legyen valami igazihoz, valami otthonoshoz. Néhány járókelő megsajnálta, enni adott neki. De ő nem ment el. Az étel nem számított. Valami másra vágyott.
Plyusa figyelte őt, szorult szívvel. Vinnyogott, próbálta a járókelők figyelmét a macskára terelni. Egy nap a gazda, látva ezt, azt hitte, a kutya a figyelemhiány miatt szomorkodik. Így hát kiírt egy cetlit:
„Plyusa nagyon kedves. Elszomorítja, ha elmentek mellette anélkül, hogy megsimogatnátok. Kérlek, adjatok neki egy kis figyelmet!”
Az emberek engedelmeskedtek. Járókelők álltak meg, simogatták, kedves szavakat mondtak neki. Ő hálásan csóválta a farkát, nyalogatta a kezüket. De belül a lelke sírt – hisz nem magáért szólt.
„Nézzetek körül – mintha ezt kiáltotta volna –, nézzétek csak azt a szegény macskát! Neki van szüksége a szeretetre! Neki, nem nekem!”
De az emberek nem értették. A macskát észre sem vették. Ő csak a háttér része volt. Egy a sok utcamacska közül.
Plyusa napról napra egyre csendesebb lett. Még az étvágya is eltűnt. Nem tudott jó szívvel enni, amikor tudta, hogy ott, az úton túl, egy éhes, elutasított lelki testvére várja a semmit. Aztán elérkezett a végső fordulat…
Vasárnap volt, az emberek pihentek, és Plyusa, ahogy mindig, a kerítés mellett volt. A szülők piknikre készültek. A lányuk már reggel elment a barátnőjéhez. Egy autó állt meg az utca túloldalán. Egy férfi szállt ki, körbenézett, és keresni kezdett valamit.
A fakófehér macska eközben az üvegajtónál ült, egy szép, ápolt macskát figyelt. Nem vette észre a közeledő veszélyt.
A férfi, figyelem nélkül, megbotlott benne, és dühében belerúgott. A macska felsikoltott, összegömbölyödött. A férfi nem hagyta ennyiben, újra megindult felé, felemelt lábbal…
Ekkor Plyusa, aki egész életében nem ugatott, olyan mély, dörgő morgást hallatott, hogy mindenki elcsendesedett a környéken. Aztán megugatta – de ez az ugatás inkább egy lélek sikolya volt. Nem is vette észre, hogyan ugrotta át a kerítést.
Egy pillanat alatt ott termett, és anélkül, hogy harapott volna, düh vagy vérszomj nélkül – élő faltörő kosként – teljes mellkasával nekirontott a férfinak. Tudta már, mire valók az agyarak – de nem használta őket. Egyszerűen csak megállította a gonoszt.
És ne feledjük: Plyusa súlya huszonöt kilogramm volt…
A férfi, aki már lendítette a lábát, hogy újra belerúgjon a macskába, egy szempillantás alatt elrepült oldalra, bukfencezve. Amikor feltápászkodott, idegen hangon ordított fel – a fájdalomtól, a sokktól, s talán a megaláztatástól. Előtte ott állt egy rettenetes, fogait vicsorgató lény – mintha maga a düh öltött volna testet egy kutyában. Még a bátrak is megrettentek volna tőle.
Összesereglettek a járókelők, a szomszédok, valaki kiabálni kezdett, más megpróbálta elrángatni Plyusát, egy harmadik pedig már a telefonját kapta elő, hogy rendőrt hívjon. Minden villámgyorsan és kiszámíthatatlanul történt, és ki tudja, mi lett volna a vége, ha nem tör magának utat a döbbent tömegen keresztül egy nő, aki okostelefont tartott a kezében.
— Na, elég legyen! Csendet! — kiáltotta, mire azonnal síri csönd lett. — Én személyesen láttam, mit tett ez a gazember! — mutatott a férfira.
— Nem én voltam! — visított az. — Ez az őrült kutya minden ok nélkül nekem rontott! El kell altatni! Veszélyes mindenkire!
— Én ebben a házban lakom — mondta nyugodtan a nő —, és itt, — mutatott a homlokzatra —, van egy térfigyelő kameránk. A kép közvetlenül a telefonomra megy. Meg akarják nézni?
A férfi, aki belerúgott a macskába, próbált volna tiltakozni, de már senki nem hallgatott rá. A nő elindította a felvételt, és magasra tartotta a telefont, hogy mindenki lássa. Felháborodott moraj futott végig a tömegen. Az emberek körülnéztek, hogy megtalálják a bűnöst… De ő már eltűnt – beugrott az autójába, felbőgette a motort, és elhajtott a sarkon túlra.
Valószínűleg kíváncsiak vagytok, mi történt Plyusával és a macskával?
Plyusa eközben, mit sem törődve az emberek zajával, odament a földön kuporgó, remegő macskához, aki halkan nyöszörgött, várva az újabb ütést. Óvatosan a tarkójánál fogva megragadta hatalmas fogaival, és hazavitte.
Gond nélkül visszaugrott a kerítésen, letette a szerencsétlent a ház melletti gyepre, és nyalogatni kezdte, közben halkan, boldogan vinnyogva.
A gazdák ott álltak a küszöbnél. A férfi megdermedve, a nő meg titokban a ruhája ujjával törölgette a szemét.
Az utca emberei közelebb jöttek, és csendben figyelték, ahogy a hatalmas, félelmetes kutya, aki az imént egy embert taszított el, most gyengéden, gondoskodóan ápolja a rongyos kis macskát.
A csendet hirtelen tapsvihar törte meg, sípszó, nevetés, örömteli kiáltások.
A kiscica lábra állt, barátságos nyalogatást kapott az orrára, leült, panaszosan nyávogott egyet, majd mintha teljesen kikapcsolt volna a nap feszültségétől, behunyta a szemét. Túl sok minden történt azon a napon.
Most ez a fehér-szürke szépség, akit Beliknek neveztek el, minden nap együtt rohangál Plyusával az udvarban. Hol ő fut előle, hol ő támad rá játékosan, fülébe vagy nyakába harap, mire Plyusa hanyatt vágja magát, lábait a levegőbe dobálja, és boldogan visít.
— Belik! — hallatszik ki a házból a gazda hangja. — Ne gyötörd már a kutyát, az Isten szerelmére!
Belik úgy tesz, mintha megijedne, de egy másodperc múlva újra kezdik a játékot. Az emberek megállnak, a szomszédok mosolyognak – mindennapos műsor az ablakuk alatt.
Belik most már otthon van. Van fedél a feje fölött, barátai, étele, szeretet veszi körül. Mindez csak azért, mert egyszer egy Plyusa nevű kutya úgy döntött, hogy egy magányos, szerencsétlen lény megérdemli a megmentést.
És igen, ez a vég. Jó vég. Mert néha az állatok emberségesebbek, mint maguk az emberek. Ha nincs Plyusa… Ha ő nincs…
