– Mit is lehet tőlük várni… falu! – súgta halkan Raisza a férjének.
A nászszülők gratuláltak a fiataloknak, felolvasták jókívánságaikat. Raisza Nyikolajevna csak elmosolyodott. Ekkor azonban Katya édesapja, Andrej Boriszovics elővett a zsebéből egy kis dobozt, kinyitotta – és mindenki megdermedt a meglepetéstől.
– Fiam, hát miért van neked szükséged rá? – mondta szigorúan Raisza Nyikolajevna a fiának. – Ismerem én az ilyeneket, csak azon jár az eszük, hogyan sajátítsák ki a lakásunkat.
– Anya, ő nem ilyen, rendes lány – vitatkozott az anyjával Roman. – Szeretjük egymást.
– Ugyan már, miféle szerelem? – háborodott fel Raisza Matvijevna. – Ne beszélj ostobaságokat, a lakásunk kell neki! Látja, hogy egy gazdag családból származó fiú vagy, ezért vetett rád szemet.
– Egyébként már rég nem vagyok kisfiú – igazította helyre az anyját Roman. – Jövőre már harminc éves leszek.
– Pontosan erről van szó! – vágta rá az anyja. – Harminc éves leszel, és még mindig nincs egy csepp eszed sem. Normális családból kellene feleséget keresni, nem ezek közül a… jöttmentek közül.
– Elég volt, ezt nem akarom tovább hallgatni! – mondta élesen Roman, megfordult, és bevonult a szobájába.
Támogatást keresve Raisza Nyikolajevna felhívta a férjét a munkahelyén, és sírva mesélte el, hogy az ő Romácskájuk egy ravasz lánnyal készül összeházasodni, aki biztosan el akarja majd venni a lakásukat, tönkreteszi a fiukat, és ne adj’ Isten, még egy „semmilyen származású” unokát is szül nekik.
– Ez az ő dolga, az ő élete. Ne avatkozz bele. Most nincs időm, értekezletem van – mondta szárazon Grigorij Romanovics, és bontotta a vonalat.
Raisza Nyikolajevna sértődötten szólt a már néma telefonhoz:
– Neked mindig nincs időd! Mindent nekem kell megoldanom.
Egy kis gondolkodás után felhívta Leonyidot, a család barátját, akinél Roman dolgozott.
– Leonyid, tudod, Roman kitalálta, hogy megnősül – kezdte sírva Raisza Nyikolajevna. – Még rendben lenne, ha egy jó családból való lányt vett volna el, de nem, talált valami semmirekellőt. Azt mondja, szerelmes. Hát te is tudod, mennyire ravaszak manapság a lányok. Leonyid, barátom, beszélj vele, talán rád hallgat.
– Raisza, nyugodj meg! – mondta vidáman Leonyid. – Katya csodálatos lány! Romannak szerencséje van, nagyszerű felesége lesz!
– Te ismered őt? – kérdezte meglepetten Raisza.
– Természetesen! – felelte Leonyid. – Nálam dolgozik, ő az gazdasági osztály vezetője. Nagyon okos és jól nevelt lány. Kiválóan dolgozik, mindenki tiszteli. Hogy vidéki? És akkor mi van? Nálam a dolgozók több mint fele vidékről jött, és köztük sokan többre vitték, mint azok, akik mindent készen kaptak. Úgyhogy ne aggódj, inkább örülj Romanért.
– Leonyid, érts meg engem anyaként! Nem való ő hozzá! Rúgd ki! – zokogta a kagylóba.
– Raisza, ne avatkozz bele sem a munkámba, sem Roman életébe – mondta szigorúan Leonyid. – Majd ő eldönti, nem gyerek már. Most nincs időm. Nyugodj meg, és ne vedd a fejedbe azt, ami nem a te dolgod.
Raisza erőtlenül leült a kanapéra. Senki sem akarta megérteni. Pedig ő anya – ő jobban tudja, kivel lenne boldog Roman. Egész éjjel nem aludt, reggelre azonban megvilágosodott. A lehető legengedékenyebb arckifejezéssel és végtelen szomorúsággal a szemében így szólt:
– Rendben, Roman, nem foglak lebeszélni az esküvőről. Ha szereted, vedd el. De van egy feltételem: köss vele házassági szerződést. Így te magad is meglátod majd, érdekből van-e veled vagy sem. És ha netán szétmennétek, nem tud majd tönkretenni. És különben sem kell velünk laknotok, nem akarom, hogy az én lakásomban egy idegen nő parancsoljon a konyhában.
– Anya, hát miket beszélsz?! – háborodott fel Roman. – Ő nem ilyen! Neki erre nincs szüksége.
– Fiam – mondta szigorúan Raisza. – Ez az én feltételem.
Roman szemrehányó pillantást vetett az anyjára, majd elindult dolgozni.
– Roman, te még nem is mutattad be Katját a szüleidnek? – csodálkozva kérdezte Leonyid, amikor Roman beért a munkahelyére.
– Nem – sóhajtott nagyot Roman. – Hát maga is ismeri anyámat, neki senki sem jó. Katját pedig nem akarom elveszíteni, ezért csak azután mondtam el anyámnak, hogy Katya beleegyezett, hogy feleségül jön hozzám. Anyám pedig ma előállt azzal a feltétellel, hogy kössünk házassági szerződést.
– Hát ez a Raisza… – csóválta meg a fejét Leonyid.
Roman természetesen nem mondta el Katyának az anyja feltételét, de az anyja maga hozta szóba, amikor Roman elvitte Katját bemutatni. Katya néhány másodpercre felvonta az egyik szemöldökét, majd hangosan ezt mondta:
– Számomra ez nem fontos, de ha önnek így megfelel, akkor nincs ellenvetésem.
„Na, micsoda kis ravasz!” – gondolta Raisza Nyikolajevna, majd így szólt:
– Értse meg, Katjuska, én szeretném azt hinni, hogy köztetek őszinte szerelem van, nem pedig anyagi számítás… Hiszen az életben bármi megtörténhet.
– Értem – mosolygott titokzatosan Katya.
„Valamit kifőzött. Egészen biztosan!” – aggódott Raisza Nyikolajevna.
– Katya – kezdte Roman, amikor az anyjával való ismerkedés után hazafelé vitte a lányt –, nekem egyáltalán nem tetszik anyám ötlete a házassági szerződésről.
– Ne aggódj, minden rendben – nyugtatta meg Katya. – Ha így nyugodtabb lesz, legyen szerződés.
Roman megkönnyebbülten felsóhajtott. Teljesen bízott Katyában, és ez a téma egyáltalán nem volt kedvére való.
Amikor Katya szülei megtudták, hogy a lányuk férjhez készül, rögtön elutaztak, hogy megismerkedjenek Romannal és az ő szüleivel. Roman nagyon tetszett nekik, helyeselték a lányuk választását.
Roman apja és Katya apja, mivel hasonlóan gondolkodtak az életről, hamar megtalálták a közös hangot. Az anyák között azonban feszültség volt. Amikor Raisza Nyikolajevna meghallotta, hogy Katya szülei tejipari termeléssel foglalkoznak, azonnal elvesztette az érdeklődését, és egyszerű falusi embereknek tartotta őket, saját gazdasággal.
A további beszélgetés során Raisza Nyikolajevna mindenáron igyekezett hangsúlyozni a saját nemesi származásukat és magas társadalmi státuszukat, mesélt a kiváló rokonaikról és azok sikereiről. Katya édesanyja hallgatta, csodálkozva bólogatott, mosolygott. Amikor azonban szóba került a házassági szerződés, Jelena Szergejevna meglepődött:
– Kislányom, hát te mit csinálsz?! Egy családban mindennek közösnek kell lennie. A házasság nem szerződés, hanem szövetség.
– Anya, minden rendben – nyugtatta meg Katya.
Jelena Szergejevna nem vitatkozott tovább, csak megrázta a fejét. Raisza Nyikolajevna viszont diadalmaskodott magában: nem fogja hagyni, hogy elvegyék tőlük a lakást és az egész vagyonukat.
Az esküvőt étteremben tartották. Mindkét oldalról meghívták a rokonokat és a barátokat. A házassági szerződést aláírták, Raisza Nyikolajevna győztesnek érezte magát, és ez némileg csillapította az aggodalmát. Elérkezett az ajándékozás ideje. Roman szülei gratuláltak az ifjú párnak, ünnepélyes útravalót mondtak, majd egy borítékot adtak át pénzzel, azzal a kívánsággal, hogy „okosan és örömmel költsék el”.
Ezután Katya szülei következtek. Üres kézzel léptek elő, mire Raisza Nyikolajevna látványosan felforgatta a szemét, mintha csak azt mondaná: „Mit is lehet tőlük várni.” Katya szülei gratuláltak a fiataloknak, elmondták, hogy remélik, megérik az unokákat, és számíthatnak majd gyermekeik támogatására idős korukban. Raisza Nyikolajevna mosolygott, ekkor azonban Katya apja, Andrej Boriszovics elővett a zsebéből egy kis dobozt, és folytatta:
– És hogy a családi életeteket ne árnyékolja be az albérlet, az édesanyátokkal úgy döntöttünk, hogy ajándékba adunk nektek egy lakást Kijevben. Ha pedig egyszer megunjátok a kijevi életet, mindig szívesen látunk benneteket. Annál is inkább, mert Katyának előbb-utóbb úgyis át kell vennie a mi tejüzemünk irányítását.
A teremben elragadtatott felkiáltások hallatszottak, és csak Raisza Nyikolajevna ült dermedten. Kiderült, hogy Katya családja jóval gazdagabb náluk. Minden sznobizmusa és fennhéjázása egy pillanat alatt összeomlott. Hiszen kezdettől fogva nem akart senkit sem meghallgatni, nem próbálta meg jobban megismerni Katyát és a családját, ezért jutott el azokhoz a következtetésekhez, amelyekre képes volt.
💬 Barátok, ha szívesen olvastok még több történetet tőlünk, hagyjatok kommentet, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem. Ez inspirál bennünket arra, hogy tovább írjunk!
