Júlka mindenkit az őrületbe kergetett az irodában. Amíg a többiek a szabadságuk alatt legfeljebb a zöldségeken láttak „kultúrát”, az orvoshoz járást utazásnak tekintették, és a délutáni szunyókálás számított a kicsapongás csúcsának, addig Júlka állandóan valahová eljárt pihenni. Tegnap például épp egy síparadicsomból tért vissza. A hegycsúcsokról készült pátoszos fotókat tonnaszám töltötte fel az internetre, amitől mindenkinek felfordult a gyomra — még a főnöknek is, aki szabadság idején általában csak otthonról dolgozott.
– Nem értem, honnan van ennyi pénze? – háborgott Lenka. – Hisz nagyjából ugyanannyit keresünk, ott van a rohadt motivációs grafikon a falon! – mutatott az idegesítő oszlopokra, miközben Júlka elment ebédelni a menzára.
– A férje vagy a szülei – hangzott az evidens válasz.
– Nincs férjnél, a szülei meg nyugdíjasok – nem nyugodott Lenka.
– Talán intim fotókat árul – vetette közbe az iroda egyetlen férfija, Anatolij.
– Aha, a „Lesoványodom cigik és diéta nélkül” magazinnak – vágta rá gúnyosan Lenka.
Más ötlete Anatolijnak nem volt.
– Hisz nektek nyáron együtt kezdődik a szabadság, tuti elmegy valami tengerpartra. Csatlakozz hozzá, megtudod a titkát, aztán majd elmeséled nekünk is – javasolta a cég legidősebb alkalmazottja, Zjablik asszony, aki a bölcs, de senkit nem érdeklő tanácsok kimeríthetetlen forrása volt.
– Tudjátok mit, meg is teszem. Csak attól tartok, az utolsó pillanatban visszatáncol. Az ilyen titkokat nem osztják meg akárkivel – mondta magabiztosan Lenka. Az iroda népe helyeslően bólogatott, ezzel is feldobva a kedvét.
– Örömmel! – csillant fel Júlka szeme, mikor meghallotta a kolléganő ajánlatát, amelyet az direkt mindenki előtt tett. – Épp most találtam egy szuper üdülőhelyet, kirúgunk a hámból!
– Akkor megegyeztünk – mosolygott ravaszul Lenka, abban a biztos tudatban, hogy Júlka az utolsó pillanatban visszakozik.
Eltelt fél év. A munka és a stressz forgatagában mindenki rég elfelejtette az egyezséget. Amikor már csak egy hét volt hátra a szabadságig, Lenka elkezdte tervezni a pihenést: bejelentkezett a talpán lévő szemölcs eltávolítására, akciós mosóport keresett a „házi Everestjéhez” – a felgyülemlett szennyhalomhoz –, és sorozatlistát írt.
– Néztem magamnak egy új fürdőruhát. Te? – lépett oda hozzá munka közben Júlka.
– Fürdőruhát?
– Hát persze, a tengerparti utunkra – mosolygott Júlka.
– Ááá, igen, a tenger… Tudod, csak az a helyzet… Számolgattam, és a fizetésemből legfeljebb tízezer marad, valahogy be kell osztanom a szabadság végéig…
– Szuper! Nekem összesen csak ötezer marad!
– Tessék? – vonta össze szemöldökét Lenka.
– Hát szó szerint. Csak ötezer marad, a többit el kell osztanom a tartozásaim között – vont vállat Júlka, mintha semmi különöset nem mondott volna.
– És hogy megyünk el így pénz nélkül?
– Én mindig így utazom. Ne aggódj, ez az én gondom. A lényeg, hogy csak a legszükségesebbeket csomagold. Könnyűnek kell lennünk.
– Júl, én… hát… – kezdte volna Lenka bizonytalanul, de amikor látta, hogy a kollégák csöndben figyelik őket, határozottan kijelentette:
– Készen leszek.
Végül is, nálad mindig minden kézben van.
– Az nem is kifejezés – kacsintott Júlka. – Inni fogunk, bulizunk hajnalig, jól bezabálunk saslikból, gyümölcsből, lebarnulunk, mint egyiptomi királynők, és olyan rakománynyi emléket hozunk haza, hogy a következő szabadságig is kitart!
A lelkesítő hangulat átragadt Lenkára is, és ő is elmosolyodott. A terv egyszerűen csodásan hangzott. Ha minden tényleg úgy lesz, ahogy Júlka mondta, akkor vétek lenne visszautasítani. A pihenés királyi lesz – elvégre Lenka egész évben gürizett érte! A sorozatok és a szemölcsök pedig sajnos úgysem menekülnek el.
Az indulás előtti napon Júlka rövid üzenetet küldött az „élvezet országába” tartó találkozó helyszínéről és időpontjáról. A helymeghatározás meglehetősen eltért a városi pályaudvar címétől, és maga az időpont is gyanús volt: „Elhagyott gázkút, szombat, hajnali 4:30.”
„Magam kerestem a bajt” – korholta magát Lenka, miközben a bőröndöt betuszkolta a taxiba. Úgy érezte, a kolléganője csak tréfát űz vele, mert valaki az irodában elszólta magát. De Júlka telefonon megesküdött, hogy ha hazudik, a saját fogára teszi az életét.
Fél órával a megbeszélt idő előtt érkezve Lenka furcsa társaságot látott: szakállas férfiakat vastag, garbós pulóverben. A hátuk mögött különös, fekete tokok magasodtak.
– Ezek terroristák! – rémült meg Lenka, és már épp kérni akarta a sofőrt, hogy taposson a gázra, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és valaki erővel kirángatta őt a kocsiból.
– Ügyes vagy, hogy korábban jöttél, lesz időd tanulni – nyújtott felé néhány lapot Júlka. A háta mögött Lenka észrevette ugyanazt a fekete tokot, és egy túrahátizsákot, ami majdnem akkora volt, mint maga Júlka.
– Mi az a „Erdő napsugara”? – nézett gyanakodva a négysorosokra tagolt szövegre Lenka. – Valami szektás ima ez? És kik ezek az emberek?
– „Erdő napsugara” – javította ki Júlka. – Egy dal. Ők meg – mutatott a szakállasokra – bárdok. Ugyanarra a fesztiválra mennek, ahová mi is. Három hónapja megtaláltam az online közösségüket, és be is neveztelek minket. A lényeg, hogy beolvadjunk – bökött a gitárra. – Ott majd adnak enni, inni. Csak tizenkét óra az út, aztán átszállunk egy másik buszra, a fogorvosokéhoz.
– És ez… ingyen van?
– Teljesen – vágta el a levegőt Júlka. – Nem kell semmit áldoznod.
– Remek – nyugodott meg Lenka. Úgy tűnt, Júlka tényleg mindent kézben tart.
Az első tizenöt perc valóban csodálatosnak tűnt. A különböző fokban szőrös emberek (férfiak és nők egyaránt) kedvesek, közvetlenek és hihetetlenül bőkezűek voltak. A buszban körbejártak a kulacsok, tele mindenféle tinktúrával és erős italokkal, kézzel törték a kenyeret, vastag karikákra vágták a kolbászt. Lenka udvariasan visszautasított mindent, Júlka viszont néha kortyolt, evett, nevetett, és láthatóan jól érezte magát. Aztán a tokok, amelyekről Lenka azt hitte, hogy valamilyen tömegpusztító fegyvert rejtenek, kinyíltak, és gitárok kerültek elő.
– Na, kezdjük? – kérdezte az egyik szakállas, és végighúzta a kezét a húrokon.
„Bárcsak rakétavető lenne nála” – gondolta Lenka negyven perccel később.
Alig telt el két óra, és már kívülről fújta az „Erdő napsugarát”, a „Csak te vagy nekem”-et, az „Ha barátod hirtelen…” kezdetű dalt, és az egész repertoárt, amely – akárcsak a körbejáró kulacsok – végtelen körforgásban ismétlődött, mint valami Möbius-hurok, amelyből nincs kiút. Az ablakon próbált kimászni, kétszer is. Nem fért ki.
Végül maga sem tudta, mikor ragadta el a forgatag. Csak beleszagolt a körtés likőr dugójába, és tíz perccel később már könnyes szemmel üvöltötte: „Drá-á-á-gám!”. Öt óra múlva kidőlt, újabb öt múlva, amikor megérkeztek, a zenei-alkoholos másnaposság minden tünetével ébredt. Meglepő módon Júlka – és a többi utas is – frissen, kipihenten szállt le a buszról.
– Ah, de jó volt, kár is elválni – sóhajtott Júlka. – Most keresünk egy másik csoportot, akik Szocsiba mennek a fogorvosok találkozójára, és útközben majd lelépünk.
Lenkát émelygés gyötörte, a fejében még mindig visszhangzott: „Kegyed, szerencse asszonyság…”. Végtelenül boldog volt, hogy az út hátralévő részét végre csendben, normális emberek között töltheti. Ám alighogy beült a buszba, máris valaki a kezébe nyomott egy fogröntgen-felvételt, és megkérdezte, mit gondol róla.
– Ez förtelmes – mondta Lenka, érezve, ahogy a gyomra a torkába emelkedik.
– Szerintem is – bólintott a férfi. – Már gennyedés is elindult, nézze csak, itt – bökött rá az ujjával. – Egyértelmű, hogy a gyökércsatornákat rosszul tisztították ki, meg kellene próbálni új röntgent csinálni. És nézze, mekkora sipoly itt!
Lenka nem reagált, inkább az ablak felé fordult. Sajnos a buszban kizárólag a saját hivatásukért rajongó emberek ültek, így a háromórás út a tengerpartig igazi lelki kínzássá vált. A pénz helyett a maradék pszichés tartalékaikkal fizettek, miközben a fogorvosok szenvedélyesen vitatták a gyökérkezelés, a koronák és a szuvasodás kérdéseit. A kulacsok ismét körbejártak, ezúttal újfajta párlatokkal, és természetesen kitört néhány verekedés is. A művelt úriemberek, akik öltönyt viseltek, tisztelték a szakmát, ezért sosem céloztak öklükkel a száj felé – kizárólag egymás orrát törték be.
Egy kisebb üdülővárosban tartott pihenőnél Lenka és Júlka leszálltak a buszról.
– Most bármit odaadnék, csak hogy végre ágyba dőljek – vallotta be Lenka.
– Semmi gond, mindjárt ott vagyunk – „biztatta” Júlka. – A navigáció szerint már csak két kilométer gyalog. Nézd, milyen hangosan rikácsolnak itt a sirályok! Úgy ordítanak, mintha betegek lennének – nézett fel a levegőbe, nem sejtve, hogy mögötte valójában Lenka ad ki hasonló hangokat a kétségbeeséstől.
„De jó, úgy tűnik, a szálloda közvetlenül a parton van!” – örvendezett Lenka, amikor elérték a tenger első vonalát. Mögöttük maradt az ötcsillagos hotel, aztán a négycsillagos is. Lenka már fél csillaggal is beérte volna, vagy akár egy törpebolygóval, de Júlka makacsul húzta tovább – egyenesen a fekete lyuk felé. Miután elhagyták a fő strandot, beléptek valami tüskés bozótosba, ahol Lenka elveszítette az egyik papucsát és az utolsó csepp kedvét is, hogy folytassa ezt az abszurd kalandot.
– Hová a fenébe viszel?! – kiáltott fel végül.
– A „Milliárd csillag” szállodába – jelentette be büszkén Júlka, és elővezette kis csapatát a vad tengerpartra.
– Sátor? Komolyan gondolod? – nézett rá hitetlenkedve Lenka, miközben Júlka épp segítséget kért a felállításhoz.
– Persze! A mi anyagi helyzetünkhöz ez tökéletesen illik. De nézd a jó oldalát – kezdte el Júlka a romantikus mesét –: itt a tenger, közvetlenül előttünk! És nem kell semmit fizetni. Ott meg ülnél négy fal között, miközben a klímával hűtöd az orrod. Meg hát sosem értettem, minek a medence a hotelben – micsoda marhaság.
Lenka majdnem elsírta magát. Pont ilyen „marhaságról” álmodott, de úgy tűnik, Júlka most is az igazat mondta: az ő anyagi lehetőségeik mellett ez álom is marad.
– Figyelj, és mit fogunk enni?
– Ma estére ott vannak a szendvicsek, amiket a bárdok csomagoltak nekünk, holnap pedig… munkát keresünk.
– Micsoda?! – csapta le dühösen a hátizsákot Lenka. – Hiszen most mentünk szabadságra, miféle munka már megint?!
– Én például minden nyáron pincérkedem – mondta teljes komolysággal Júlka, miközben befejezte a sátor felállítását. – Ott legalább ingyen etetnek. Te meg dolgozhatsz a „banánon” embereket csalogatóként, az is jó meló, egész nap szórakozás. Ja, és amíg te aludtál a buszban, megtanítottak nekem pár dalt. Na, énekeljünk? – húzta elő a gitárt, mire újra felsírtak a sirályok, mintha betegeket szállítanának a mennybe.
Naplementekor Júlka túratűzgyújtójával tüzet rakott, és a lányok kenyeret pirítottak a láng fölött. Lenka nem volt beszédes hangulatban, így csak ültek, nézték a tüzet, és hallgatták, ahogy a tenger hullámai nyaldossák a homokos partot. A távolból zene és nyári kávézók, klubok vidám zajai szűrődtek át.
Korán lefeküdtek. Ám Lenka órákig forgolódott a hálózsákban, nem jött álom a szemére. Végül kimászott a sátorból. A földön még parázslottak a tűz maradványai, az égen pedig valóban ott ragyogtak azok a milliárd csillagok, amelyekről Júlka beszélt. És gyönyörű volt. Lenka egy pillanatra megfeledkezett minden kényelmetlenségről, és csak élvezte a természet illatát és hangjait.
Reggel átfésülte az összes álláskereső oldalt, és vidáman jelentette a szomorú hírt:
– Nincs egyetlen állás sem.
– Ugyan már, ki keres munkát a tengerparton így? – nevetett Júlka, majd a sátort gallyakkal álcázva elindultak a civilizáltabb üdülőrész felé.
Egy óra múlva már mindketten saslikot hordtak műanyag tányérokon egy tengerparti vidámpark kávézójában.
– Felejthetetlen mulatság hajnalig, mi? – sziszegte Lenka, amikor a grillnél összefutottak.
– Hát, ígértem saslikot, nem? – felelte Júlka szemrebbenés nélkül. – Ráadásul megbeszéltem, hogy napközben pár órára elmehetünk a strandra. Pont elég lesz napozni és úszni, az éjszakák meg a mieink!
– Tudod, azt hiszem, kezdelek gyűlölni.
– Ne haragudj, Len, most nem érek rá – kacsintott Júlka. – Nézd csak, az a fickó szerintem borravalót akar adni. Ha tényleg hagy valamit, én állom az esti bort! – és már el is kapta a nyárson forgó dupla adag lule-kebabot a szakácstól.
Lenka az étteremben alig bírt ki öt órát, aztán átment „banános” toborzónak. A lányokat szívesen fogadták: egész nap a víz mellett lehettek, és nem kellett túlzottan megerőltetniük magukat. Délben Júlka futott át hozzá, teli tányérokon hozva húst, cserébe Lenka engedte, hogy egy kört menjen a „banánon”. Esténként a lányok a parton pancsoltak, a tábortűznél ültek, vagy táncolni mentek, ha maradt egy kis erejük.
Két hét múlva indulniuk kellett vissza. Ezúttal közösen dobták össze a pénzt, és megvették a legolcsóbb fekvőhelyes jegyeket – a legfelső oldalfekvőre, természetesen.
Amikor Lenka visszatért a munkába, teljesen kimerült volt.
– Na, ez aztán a barnaság! – jegyezte meg irigyen az egyik lány, amikor Lenka reggel belépett az irodába. Júlka még sehol sem volt, valahol a portánál akadt el.
– Ugyan már – legyintett Lenka. – Leégtem az egész nyaralás alatt.
– Előfordul mindenkivel. Na és milyen volt a pihenés? Láttuk Júlka tengeres fotóit, gyönyörű kilátás, üres strand…
– Igen, csak épp vadstrand volt, a vízbe lépni nem volt valami kellemes – morogta Lenka. – De az igaz, emberek alig jártak arra. Nem is tudom, Júlka hogy találta azt a helyet…
– És mit ettetek?
– Egész nap csak saslikot. Egy évig biztos nem bírok majd ránézni se húsra, se grillezett zöldségre.
– Nahát, ti aztán jól éltetek!
– Ugyan már! – legyintett Lenka. – Ha olyan jól élnénk, ki se jöttünk volna a medencéből. Ehelyett egész nap a „banánon”, a motorcsónakon, vagy azon az átkozott ugráló párnán lógtunk, csak hogy felhívjuk magunkra a figyelmet.
Ezen a ponton már senki sem dolgozott, mindenki Lenkát hallgatta.
– És még mit csináltatok?
– Hát… izé… – jött zavarba a hirtelen figyelemtől. – Jártunk diszkóba, meg körhintázni is.
– Drága mulatság volt?
– Dehogy! Júlka már az első nap összebarátkozott mindenkivel a vidámparkban, úgyhogy saját embernek számított, és ingyen beengedtek minket.
– Boldogok vagytok, na… – hangzott a sóhajtás.
– Talán igen – mondta bizonytalanul Lenka, miközben fejben újra átélte az egész nyaralást: az éjjeli sétákat, a tábortüzes éneklést, a tenger moraját, és azt, ahogy hajnali esőben a cuccaikat mentették.
– Na és mi a titok? – kérdezte végül Zjablik.
– Titok? Nincs semmiféle titok. Csak ha az ember akarja, pénz nélkül is tud pihenni, és a problémák már nem is tűnnek olyan nagyoknak. Ennyi az egész. Persze, nem ötcsillagos hotel… – Lenka elmosolyodott, eszébe jutott a saját kis „milliárd csillagos” szállodájuk. – Nincs spa, nincs taxi, néha még dolgozni is kell egy kicsit, de legalább vidám.
– Vidám? Inkább kényszermunka! – nevetett Anatolij, és a többiek vele együtt felkacagtak.
Ekkor végre megjelent Júlka, és már az ajtóból Lenkához rohant.
– Figyelj, hétvégén túrára hívnak minket! Tudod, azok a bárdok a buszról. Jössz?
– Hát persze, miért is ne! – válaszolta lelkesen Lenka.
– Ó, de izgalmas! Én ezer éve nem voltam kirándulni – szólalt meg az egyik kolléganő.
– Gyere velünk! – ajánlotta Lenka. – Júlka, ugye nem bánod?
– Én? – lepődött meg Júlka. – Ugyan, mióta van nekem jogom bármit is bánni?
– Á, én inkább kihagyom – mondta a másik. – Az ilyesmi bonyolult. Kell hozzá pénz, sátor, meleg ruha, nekem meg még hátizsákom sincs. Meg hát az erdőben nincs semmi kényelem. Majd legközelebb.
– Ahogy gondolod – vont vállat Lenka. – De lehet, hogy legközelebb már nem lesz.
