Pontosabban mászik. És úgy mászik, mintha valami versenyen venne részt – lábaival kapar, előrehúzza magát.
Az első gondolat: részeg!
A második: koszos! Tegnap esett az eső, sár mindenütt.
A harmadik: És ha mégsem? Mármint nem részeg?
Mások sietnek el mellette. Este van, mindenki haza akar jutni. A földön kúszót undorodva megkerülik. Elfordulnak. Nekem is haza kell mennem. A gyerekem vár.
De mi van, ha mégsem részeg…
Odamegyek hozzá, óvatosan megkérdezem:
– Jól vagy?
Még én is meglepődöm a saját nyers stílusomon – tegezőm, kertelés nélkül.
– Se-gíts-fe-láll-ni – mondja a fiú, elharapva a szavakat. Kezei görcsösek. Lábai is. Ő agyi bénulás-s. Születése óta.
Kinyújtom a kezem, ő megfogja a koszos, maszatos kezével. Szaga van… levesillatú.
– Hogy kerültél ide? – kérdezem. – Egyedül, az úton…
– Elmentem kenyérért. A mostohaanyám beteg. Elestem. Elütött egy biciklis. Egyedül nem tudok felállni – mondja a fiú.
Közben már áll, de erősen szorítja a kezem.
– Messze laksz? – kérdezem, azon gondolkodva, mit is tegyek vele.
– Nem, ott. – Int a közeli ház felé. – Kísérj el, mert megint elesek.
– Menjünk – egyezem bele. Nem érződik rajta veszély. Csak a levesillat.
– Hogy hívnak?
– Oleg.
– Kivel élsz, Oleg?
– A mostohaanyámmal. Ő beteg. Kenyér kell.
– Tehát elmentél kenyérért, elütöttek és elestél? – rakom össze a történetet.
– Igen.
– És általában ki veszi a kenyeret?
– A mostohaanyám.
Egy soklépcsőházas ház mentén sétálunk. Az emberek kíváncsian néznek vissza. Koszos Oleg (emlékeztetőül: a boltból mászott hazáig) és én – csinosan, egy prezentáció után.
Megérkezünk a megfelelő lépcsőházhoz.
– 59-es lakás. Földszint. Kulcs a zsebemben – Oleg a megfelelő, kitüremkedő zsebére bök.
Belépünk a lépcsőházba, elengedi a kezem, és a kapaszkodóba markol. Itt már majdnem otthon van. Ügyesen, rutinosan húzza maga után a lábait, lépdel felfelé.
Én kinyitom a 59-es lakást Oleg kulcsával. Belépünk az előszobába. Levesillat fogad.
Gyenge hang a szobából:
– Oleg, te vagy az? Hol voltál két óráig? Vettél kenyeret?
Leteszem a kulcsokat a tükör elé, és kimegyek a lakásból.
Oleg agyi bénulás. Két órával ezelőtt indult el kenyérért a szemközti boltba. Egy egészséges embernek ez tíz perc. De Oleg agyi bénulás.
Ez nem akadályozza meg abban, hogy kenyeret egyen. Úgyhogy elindult érte. Aztán elütötték. Elesett. És két órán át mászott visszafelé. A sáros, vizes úton. Mert mindenki sietett. Haza, a gyerekeihez, férjeikhez, feleségeikhez. A saját kenyérrel a kezükben. Nem volt idő segíteni annak, aki elesett. Nem-vol-t-idő.
Megdöbbentem. Még nem tudom pontosan megfogalmazni, mivel. Talán azzal, hogy senkit sem érdekel semmi. Főleg nem egy Oleg. Koszos, görcsös testű. Mert mindenki, aki elment mellette, megkapaszkodott a megnyugtató gondolatban: „Részeg!”, ami felmentette őket a cselekvés alól. Nem azért, mert rosszak vagyunk. Csak sietünk. Fontos dolgunk van. Olegnek is dolga volt – kenyeret kellett vennie…
Istenem, mi volt ez az egész?
20 perccel később csöngetek az 59-es lakás kaputelefonján. Senki nem válaszol. Megvárom, míg valaki kijön, belépek, felmegyek az ajtóhoz, amelyen odakaparva a „59” szerepel (aligha Oleg írta fel – a kezei görcsösek, nem érne fel oda). Senki nem nyit ajtót. Talán Oleg fürdik. A mostohaanyja meg beteg.
Felakasztok egy szatyrot a kilincsre. Benne egy vekni kenyér és egy darni kenyér. Meg valami keksz, zselécukor, tea. Oleg és a mostohaanyja majd esznek levest kenyérrel, amit végül nem tudott megvenni Oleg, aztán teáznak egyet keksszel.
Tarts ki, Oleg. És kérlek… ne ess el többé.
