Minden nap azzal a reménnyel ment haza Anya, hogy Max visszatér. Tudta, hogy nála nincsenek kulcsok — otthagyta őket, amikor elment. Mégis remélte, hogy kinyitja az ajtót, és az előszobában meglátja a sportcipőjét. De ezúttal sem történt csoda.
Két évig éltek együtt. Max betöltötte azt az űrt, amely édesanyja halála után keletkezett. És mégis, miért is kezdte el azt a beszélgetést… Már a kezdetektől nem volt köztük szenvedély. Egyszerűen csak jó volt együtt lenni. De Max sosem tett házassági ajánlatot, sosem beszélt a jövőről — a közös jövőjükről.
— És hogyan tovább? – kérdezte egyszer Anya.
— Arra gondolsz, hogy legyen pecsét az útlevélben? Mit változtatna az?
— Egy nőnek ez fontos. Ha neked nem, talán jobb, ha elválunk – mondta félig tréfásan, hogy megijessze, rávegye a döntésre.
— Akkor váljunk el – felelte hirtelen Max, és elment.
Már egy hete egyedül élt. És várt. Hívja fel? Kérje meg, hogy térjen vissza? De ha egy férfi ilyen könnyen elmegy, akkor nem is szeretett igazán.
Max pont akkor jelent meg az életében, amikor teljesen egyedül maradt. Két évvel ezelőtt egy furgon sofőrjének megállt a szíve, elvesztette az irányítást, és belehajtott egy buszmegállóba. Anya és egy másik nő a helyszínen életét vesztette, a többiek megsérültek, de túlélték. A sofőr a kórházban halt meg, amikor megtudta, hogy emberek haltak meg miatta. Kiterjedt infarktus.
A hír minden csatornán lement. A temetés után Anya mintha álomban járt volna. Majdnem Max autója alá lépett. Max még időben fékezett, kiszállt és kiabálni kezdett vele, de amikor meglátta az arcát, elhallgatott, hazavitte, és ott maradt vele.
Max három évvel volt fiatalabb. Nem nagy különbség, de Anyának úgy tűnt, mintha egy egész évtized lenne köztük. Max nem tervezett semmit, a mának élt, a gyerekekről szóló beszélgetéseket elütötte. „Miféle gyerekek? Ráérünk. Anya, nem jó így kettesben?” — nevetett Max.
De Anya normális családra vágyott, gyerekekre, közös babakocsi- és rugdalózóvásárlásra. Maxet bosszantották ezek a beszélgetések.
Otthon szándékosan nem vette elő a telefonját a táskából, hogy ne nézegesse percenként. Alig tudta visszafogni magát, hogy ne hívja fel. Minden reggel munkába indulva, szívdobogva ellenőrizte az üzeneteket. Max nem írt.
Újabb üres, magányos este. A tévében valami film ment. Anya a saját gondolataiba merült, nem is látta, mi történik a képernyőn. Ezért nem hallotta meg rögtön a tompa csengést az előszobából. Sokáig nem találta a telefonját a táskában. A pénztárca, fésű, mindenféle női holmi útban volt. Végül megtalálta – de nem Max hívta. Anya válaszolt, abban a hitben, hogy Max telefonja lemerült, vagy baleset érte…
— Anya? – kérdezte egy idősebb női hang.
És hirtelen mindegy lett neki, ki hívja és miért.
— Itt Sándor néni szomszédja beszél. Sándor ma reggel meghalt.
Milyen Sándor néni? Milyen szomszéd? Miről beszél ez a nő? És akkor hirtelen egy gyermekkori emlék villant fel a fejében. Egy kicsi, kerek nő, aki a Kerek Manóra emlékeztetett. A szája elé tette a kezét, amikor mosolygott — nem voltak elöl fogai, a férje verte ki őket részegen. Kemenceszaga volt, meg süteményillata.
Anya alig várta a nyarat, hogy Sándor nénihez mehessen. De anyja egyszer azt mondta, többé nem mennek oda. Már nem is emlékezett, miért. Aztán el is felejtette Sándor nénit.
— Hallasz engem? – kérdezte az idegen hang.
— Igen. Mitől halt meg?
— Az orvos szerint leszakadt egy vérrög. A járási kórházban mások az orvosok, mint a városban. Otthon is maradhatott volna, de nagy a hőség… Eljössz?
— Mikor lesz a temetés? – kérdezte Anya.
Nem készült sehova.
— Holnapután, a harmadik napon, ahogy illik. Ha nem tudsz jönni, szólj, elhalasztjuk…
— Nem kell, jövök. Mondja meg, hogyan lehet eljutni, már nem emlékszem – vallotta be nehezen Anya.
— Természetesen – örült meg a nő. – Honnan is emlékeznél? – Zalesszje falu. Busszal két óra, kocsival gyorsabb.
— Busszal megyek – mondta Anya, eszébe jutott, hogy Max és az autó már nincs.
— Vegyél jegyet Bikovo faluba, hozzánk nem jár busz, gyalog kell jönni. Talán kimenjek eléd?
— Nem kell.
— Gyere el. Neki rajtad kívül nem maradt senkije…
„Nem megyek. Minek? Alig emlékszem Sándor nénire. Honnan szerezte meg a számomat ez a szomszédasszony egyáltalán?” – Anya kinyitotta a szekrényt. Szeme elé került az a ruha, amelyben anyját temette. – „Anya… Ő elment volna.”
Elővett egy hosszú, kék szoknyát apró fehér virágmintával és egy fekete pólót. A többi ruha túl élénk volt, temetésre nem alkalmas. Összehajtogatta őket, és betette a táskába.
Reggel elment dolgozni, és három nap szabadságot kért saját költségére. Ahogy illik.
— Ha szükséged van még valamire, hívj nyugodtan – mondta a főnöknő együttérzően.
Anya hazament, összepakolta a szükséges holmikat, és elindult az állomásra. A busz már elment, a következőre két órát kellett várni. Nem volt értelme hazamenni. Anya az időt egy kávézóban és az állomás körüli boltokban ütötte el. Vett cukorkát, kekszet, bort is. Mégsem mehet üres kézzel – jól jön majd a toron.
Egész úton az utazás értelmetlenségén gondolkodott. Amikor leszállt a buszról, a nap már a horizont felé hajlott, de még mindig kegyetlenül tűzött. Anya gyorsan megizzadt, a ruha rátapadt a testére. Hamarosan egy autó megelőzte. Kicsit odébb megállt, és egy fiatal férfi szállt ki belőle.
— Anya? – kérdezte.
— Igen… Honnan…?
— Nem emlékszel rám? Én vagyok Nikoláj.
Felhorgadt benne egy emlék egy nyiszlett, örökké taknyos kisfiúról. Lehetetlen, hogy abból a kis félszeg srácból ez a jóképű férfi lett.
— Szállj be, elviszlek. Mindenki várt rád.
— Rám? – csodálkozott Anya.
— Persze. A nagynénéd meghalt. Tudunk az anyádról is. Részvétem. Nina néni mindig csak sóhajtozott, hogy senkit sem talál majd a rokonok közül. Hát, úgy látszik, mégis talált.
— Ő hívott engem? És honnan tudta a számomat?
— Talán az anyád hagyta meg, amikor itt járt. Megjöttünk – mondta, és Anya már nem tudta megkérdezni, mikor is járt itt az anyja.
Alig szállt ki a kocsiból, egy alacsony, kedves asszony lépett hozzá.
— Milyen szép nagy lány lettél! – mondta, és megölelte Anyát. Tej, kenyér és valami fájdalmasan ismerős illat áradt belőle.
Érezve a vendég feszengését, az asszony hátrébb lépett.
— Gyere be a házba.
Az ajtó nyitva volt.
— Nyitva hagytam. Gondoltam, hátha megérkezel, és én nem veszem észre. Gyere csak. Ez a te házad. Sásának nem volt más rokona. A férje meghalt. A testvére – vagyis az anyád – is, nyugodjon békében. Gyereke nem volt. Így te vagy az egyetlen örökös. Mindig is azt mondta, hogy ez a ház a tiéd.
— És honnan tudták meg a telefonszámomat?
— A telefonszámot? Hát azt az anyád hagyta itt, mikor nem sokkal a halála előtt meglátogatta Sását. Fel is hívtam az ő számát is, biztos, ami biztos. De az már ki van kapcsolva, nem elérhető. Sása és az anyád sok éven át nem tartották a kapcsolatot, aztán hirtelen megjelent itt… Azt hiszem, megérezte, hogy közeleg a vég…
— És miért nem tartották a kapcsolatot?
— Egy férfi miatt, persze. Miska, Sáska férje, a te anyádat szerette. Így volt. De anyád elköltözött a városba. Ő utána ment, de úgy látszik, elutasította. Visszajött, és elkezdett inni. Aztán feleségül vette Sáskát. Szép férfi volt, minden lány oda volt érte. Eleinte még jól is éltek. De aztán anyád megjelent veled. És ennyi volt. Ti elmentetek, Miska meg teljesen megőrült. Úgy verte Sáskát, hogy egy gyereket sem tudott kihordani.
Következő nyáron megint eljöttetek, te már nagyobbacska voltál. Sáska akkor mondta, hogy anyád hagyja ott a gyereket, vagyis téged, ő meg menjen vissza. Össze is vesztek akkor. Anyád büszke nő volt. De Sáska sem volt jobb. Két hónap múlva anyád elvitt téged, és soha többé nem hozott vissza. Miska meghalt, Sáska egyedül maradt. Nagyon szeretett téged. És amikor anyád közvetlenül a halála előtt eljött, kibékültek…
— Nem is tudtam, hogy eljött. Nem mondta — szólalt meg Anya.
— Akkor bizonyára megvolt az oka. Többet nem tudok. Tegnap este mentem át hozzá egy kis ruháért, és a csomagban ott volt egy cédula a címmel meg telefonszámokkal. Úgyhogy fel is hívtalak. Sáska felkészült, úgy látszik. – Az asszony újra felsóhajtott.
— Azt mondják, ha valaki meghal, várj még két halált. Az Isten szereti a hármast. Miska négy éve halt meg. Szépen beleitta magát a földbe. Aztán az anyád. Most meg Sáskát vitte el az Úr. A hűtőben ott a káposztaleves… A kút három házzal odébb… Holnap reggel jönnek az asszonyok, készülni a torra… Meddig maradsz? – A szomszédasszony kapkodva beszélt, egyik témáról a másikra ugrott, mindenféle összefüggés nélkül. Anya alig bírta követni.
— A temetés után elmegyek — válaszolta.
— Rendben van. Pihenj, érezd magad otthon. Ez a te házad. Sáska rád akarta íratni, nem tudom, sikerült-e. Nézd meg a papírok között. Ha kell valami, itt vagyok a közelben.
A szomszédasszony elment. Anya járt-kelt az idegen házban, de semmit sem ismert fel. Régen járt itt, még gyerekként. Sáska nénire emlékezett, másra nem. Nézegette a falon a fényképeket, meg a polcon sorakozó régi szovjet magazinokat. Az egyiken gyerekfirkákat látott. Az övé lehetett? Más gyerek nem volt.
A régi szekrény polcain szépen összehajtogatott, vasalt, tiszta ágyneműk feküdtek. Még őrizték Sáska néni kezeinek melegét, illatát. A hűtőben túró, vaj… Egy lábos káposztaleves is ott állt. Látszott, hogy Sáska néni nem készült meghalni. Anya tudta, hogy egy falatot sem lesz képes enni.
Úgy érezte magát, mint egy betolakodó, aki idegen házba, idegen életbe tör be. Minek neki ez a ház, ha nem is emlékszik rá? Nincs is joga hozzá. Holnap elmegy, és kész. Soha többé nem tér vissza. Azt csinálnak vele, amit akarnak. A termést majd leszedik a szomszédok, elviszi, aki akarja. Csak nem fog zöldséget cipelni a városba. A lakásban nincs is hová tenni, úgyis megromlik.
Besötétedett. A faluban korán lefekszenek az emberek. Néhány ablakban még pislákolt a tévé kékes fénye. A függönyök nem takarták el teljesen az ablakokat. Az utcáról biztos minden látszik. Anya lekapcsolta a villanyt, levetkőzött, és bebújt az ágyba. A fekhely friss ágyneművel volt megvetve. Hálásan gondolt a szomszédasszonyra, aki erre is gondolt.
Anya már félig aludt, amikor meghallotta a padló nyikorgását. Valaki járkált az ajtón túl. Kiverte a veríték. „Szellem? De hiszen annak nem hallatszik a lépte…”
Ekkor valami leesett az ajtón túl, és egy férfihang tompán káromkodott. Nem szellem. De ettől nem lett kevésbé rémisztő. Egy betörő félelmetesebb, mint egy kísértet.
Anya félrelökte a takarót, felkelt, és lábujjhegyen a kályhához osont. Kezébe akadt egy fahasáb. Azzal a kezében közelítette meg az ajtót, de csak a saját szívének kalapálását hallotta.
Belökte az ajtót, és felkiáltott:
— Ki van ott?
Az udvari lámpa fénye azonnal kialudt, Anya nem tudta megpillantani az alakot. Hirtelen becsapódott az ajtó, visszalökte őt a szobába. Megrúgta a szőnyeget, elesett, és fájdalmasan esett a fenekére. Aztán felpattant és felkapcsolta a villanyt. Nem érdekelte, hogy az utcáról meglátják fehérneműben. Fény mellett nem olyan ijesztő. Az ablakon kopogás hallatszott, Anya összerezzent.
— Anya, mi történt? Én vagyok, Nina néni.
Anya az ajtóhoz rohant. Az zárva volt. Kinyitotta, és a szomszédasszony ölelésében találta magát.
— Valaki járt itt… Valaki betört a házba… — hadarta, a hálóinges asszonyhoz bújva.
— Lehet, hogy macskák voltak?
— Ember… Férfi. Láttam is… Vagyis hallottam, hogy káromkodik, amikor leejtett valamit…
— Sztjopka volt, más nem lehetett. Az a gazfickó. Holnap szólok Nikolájnak, beszél majd vele. Mindent elvisz, amit csak tud, aztán elissza. Pénzed nem tűnt el?
— A szobába nem jött be — felelte Anya még mindig remegve az ijedtségtől.
— Láttam, hogy pislákol a villany nálad. Gondoltam, benézek. Gyere át hozzánk?
— Nem — válaszolta Anya nem túl meggyőzően. — De az ajtó zárva volt. Hogy jutott be?
— Az udvar felől.
Anya minden ajtót bezárt. Lefeküdt, de csak a kakaskukorékolásra aludt el. A napfény már elöntötte a szobát, mikor kopogás ébresztette. Az ablakhoz ment, félrehúzta a függönyt.
— Nyiss ajtót! Jöttünk főzni. Mindjárt hozzák Sándrát.
Anya felöltözött, és beengedte az asszonyokat. Azok azonnal lerakták a hozott fazekakat, csomagokat az asztalra, csörömpölni kezdtek az edényekkel, beszélgettek. Rá ügyet sem vetettek, mintha ott sem lenne.
Anya kiment az udvarra. A nap már magasan járt, és tűzött. Ilyen napon élni kéne, nem temetni. A szomszéd házból már sietett is tótágasban Nina néni.
— Megjöttek? Megyek, megnézem, kell-e valami. – A szomszédasszony eltűnt a házban.
Aztán megérkezett a teherautó. Az asszonyok rögtön kijöttek kisszékekkel, amikre a koporsót tették. Lassan összegyűlt az egész falu. Búcsúzkodtak, suttogtak a koporsó mellett. Anya igyekezett nem odanézni. Aztán a koporsót visszatették a fenyőágakkal kibélelt platóra. Aki a temetőbe akart menni, felkapaszkodott rá. Nikolaj felajánlotta Anyának, hogy üljön be hozzá az autóba.
Amikor visszatértek a temetőből, a szőnyegeket már felszedték a házban, az asztal meg volt terítve: kutya, palacsinta, hidegtálak és poharakban kocsonya – minden úgy, ahogy szokás.
Anya nem tudott enni. Undorodott, pedig már második napja nem evett semmit. Az emberek jöttek-mentek, és megint senki sem figyelt rá. Kiment a házból, és a kertben egyenesen a bokorról evett néhány savanykás ribizlit.
– Itt vagy, hát – szólította meg Nyikolaj. – Hallottam, hogy Szemjon megijesztett az éjjel. Ne félj, nem jön többet. Nem teljesen ép, de nem veszélyes. Én rendőr vagyok, mindenki tart tőlem itt.
– Nem félek. Elmegyek, amint csak lehet…
– Este már nem lesz busz. Ha akarod, elviszlek – ajánlotta fel Nyikolaj.
Anya minél előbb el akart menni.
– Akkor éjjel kell visszajönnöd – jegyezte meg.
– Mikor megvettem az autót, minden nap jártam ki a városból ide. Megszoktam. Mit fogsz csinálni a házzal?
– Semmit.
A nők elmosták az edényeket, mindent elpakoltak, aztán mintha el is tűntek volna – mintha ott sem lettek volna. Anya körülnézett. Vigyen magával valamit emlékbe? De milyen emlékbe? Hiszen semmire sem emlékszik. Hadd maradjon minden úgy, ahogy van. Mikor Nyikolaj autója megállt a ház előtt, Anya már a táskájával a kezében lépett ki elé.
– Készen vagy? – kérdezte.
– Csak elbúcsúzom Nénivel.
De ő már jött is feléjük. Anya először ölelte meg. Néni átadott neki egy csomagot étellel az útra, keresztet vetett rá. Alig hagyták el a falut, Anya máris rávetette magát az ételre. Útközben beszélgettek Nyikolajjal, meg sem tudtak állni – mintha ezer éve ismerték volna egymást. „Az én emberem – gondolta Anya. – Maxszal minden más volt.”
– Egy hét múlva lejár a szabadságom. Meglátogathatlak, ha visszajövök? – kérdezte Nyikolaj, mikor megállt Anya háza előtt.
– Gyere nyugodtan. A lakás a negyvenes – felelte heves szívveréssel.
Örült volna, ha már most is feljön vele. Elképzelte, ahogy belép az üres lakásba… Miért is akart annyira hazajönni? Nem akart elmenni a temetésre, most meg bánja, hogy hazajött.
Pontosan egy héttel később Nyikolaj megjelent az ajtóban egy csokor virággal. Anya odalépett hozzá és úgy simult hozzá, mintha a sajátja lenne. Hiszen az is volt. Már ott, az országúton megértette ezt.
Néhány nappal később Nyikolaj megkérte a kezét.
– Hiszen alig ismersz – mondta Anya.
– Akkor majd megismerjük egymást.
– Ha Sása néni nem hal meg, sosem találkozunk – sóhajtott fel Anya.
– Szerintem sosem is váltunk el igazán…
