– Maradjon addig a feleséged a nyaralóban, – harsant anyósom parancsoló hangja a konyhából. – Hozzám barátnőm jön a lányával. Úgy egy hétig maradnak, talán tovább is.
Ránéztem a férjemre, ő is döbbenten állt.
– Anya, milyen barátnő? – kiáltott vissza a férjem.
– Az egyetlen és megismételhetetlen! – felelte az anyós, majd kiment a szobából.
– És nekem hova kellene mennem? – kérdeztem értetlenül.
– Líza, nagyon jól hallottad, amit mondtam, – vicsorgott rám gonoszul Irina Pavlovna.
Anyósom már kutatott is a szekrényében. Elővette a kristálypoharakat – azokat, amelyeket csak különleges vendégeknek szánt.
– Nos, – fordult a fiához, – mikor küldöd el?
– Kit, anya?
– Vityalik, ne játszd itt a hülyét! – forgatta a szemét. – A feleségedet, ezt a szerencsétlent.
– Anya, miért nem vesz ki inkább szobát a barátnőd egy hotelben?
– Megőrültél? Láttad az árakat? Líza addig a dácsán lakik, nehogy szégyent hozzon rám!
– Akkor én is kiköltözöm a dácsára. Most nyár van, kiveszünk pár nap szabadságot, pihenünk.
– Hallod, ez jó ötlet, – értettem egyet a férjemmel.
– Na, azt már nem! Nekem szükségem van rád itthon!
– Anya, ez egy háromszobás lakás. Neked megvan a saját szobád, nekünk is, a nappali üres – a barátnőd alhat ott.
Az első találkozás után ezzel a nővel megértettem – nehéz lesz.
Irina Pavlovna eleve ellenezte a házasságunkat. A fia esküvőjére sem akart eljönni, Vityalik nagynénje szó szerint erővel rángatta el oda.
Két hónap telt el az esküvő óta, de anyósom még mindig nem fogadott el a család tagjaként.
Most a Vityalik szülei lakásában élünk. Az édesapja egy éve elhunyt, Irina Pavlovna pedig borzasztóan fél az egyedülléttől.
– Jól van, – bólintott végül az anyós, – akkor a feleséged ne jöjjön ki a saját szobájából.
– Irina Pavlovna, mégis hogyan képzeli ezt? – háborodtam fel.
– Jól van, majd kitalálok valamit.
– Anya, mikor érkezik a titokzatos barátnőd?
– Elvileg már itt is kellene lennie, – nézett az órára.
Abban a pillanatban megszólalt a csengő.
– Micsoda pontosság, – lepődtem meg.
Anyósom már futott is ajtót nyitni, mi Vityalikkal követtük.
– Jó napot, Szveta!
– Szia, Irina!
A lakásba belépett egy nagy darab nő, utána pedig a lánya.
– Ismerkedjetek meg – ő az én hercegnőm!
– Micsoda szépség, – tapsolt örömében anyósom.
– És a hercegnőnek van neve is? – kuncogott Vityalik.
– Angelika! – mutatkozott be a lány.
Angelika nagy darab lány volt, úgy 120 kiló lehetett.
– Irina, mutass be minket is, – nézett végig rajtunk Szvetlana.
– Ő a fiam, Vityalik, meséltem róla.
– Emlékszem, emlékszem, nagyon rendes fiú, – mosolygott Szvetlana.
– És ő, – nézett rám az anyós, – a húga. Az unokatestvére!
Leesett az állam, Vityalik pedig hangosan felnevetett.
– Irina Pavlovna, maga… – kezdtem volna, de a férjem a szobába húzott.
– Líza, egyelőre ne mondjuk meg, ki vagy.
– És miért nem? – lepődtem meg.
– Te még mindig nem érted, mi folyik itt?
– Magyarázd el.
– Anyám úgy tűnik, nem véletlenül hívta ide a barátnőjét.
– Kezdem sejteni. Anyád talált neked egy új feleséget.
– Nézzük meg, mit terveznek még, az igazat később is elmondhatjuk.
Visszamentünk a folyosóra, ahol a vendégek vetkőztek.
– Vitalik, segíts Angelikának levenni azt a csodás kis hátizsákját, – utasította anyósom.
– Irina, hol vannak a mi apartmanjaink?
– Erre, Szvetlana, – Irina Pavlovna a nappali felé vezette őket.
Este mindannyian asztalhoz ültünk. Anyósom olyan fényűző vacsorát terített, mintha újév lenne. A középen Angelika ült, mellette az anyja és az anyósom.
Engem távolabb ültetett a férjemtől – ezt is Irina Pavlovna döntötte így. A „hercegnő” csirkét és krumplit tömött magába, és a két idősebb asszony majd’ elolvadt a gyönyörtől, úgy nézték.
– Angelika, csak egyél, ne szégyenlősködj, – siránkozott anyósom.
– Mostanában nagyon rosszul eszik, – panaszkodott Szvetlana. – Lefogyott, elsápadt.
– Mi történt vele? – érdeklődött anyósom.
– Viszonzatlan szerelem! Beleszeretett egy fiúba, de az csak menekült előle!
– Lehet, hogy félt, hogy megeszi! – nem bírta tovább Vitalik.
Nevettem úgy, hogy majdnem leestem a székről.
– Vitalij, hol vannak a modoraid? – sziszegett rá Irina Pavlovna.
– Elnézést, igazán nem akartam megbántani!
A vacsora folyt tovább, és az anyák derekasan ittak.
– Fontos bejelentést szeretnék tenni! – szólalt meg ünnepélyesen Szvetlana.
– Most kezdődik a leánykérés, – súgta nekem Vitalik, aki mellém ült.
– Kedves Irina Pavlovna, Vitalik, húgom! Azt szeretném, ha a családjaink egyesülnének. A hercegnőmnek kötelessége hozzád menni, Vitalik!
– Mi egyetértünk! – visított fel anyósom, tapsolva örömében.
Vitalik újra nagyot nevetett, én pedig kirohantam a konyhából.
– Én is szeretnék egy fontos bejelentést tenni! – jelentettem ki, amikor visszatértem.
– Na, mi az már megint? – mordult rám anyósom.
– Gyereket várok! – jelentettem ki hangosan.
– Futó kaland, és még büszke is rá, – vetette oda lenézően anyósom.
– Az ön fiától, Irina Pavlovna. És tessék, itt a bizonyíték! – elővettem a tesztet, rajta két jól látható csíkkal.
Angelika félrenyelt a csirkével, Szvetlana pedig félreitta a vodkát.
– Az unokatestvérétől? – kerekedett el Szvetlana szeme.
– Miért lenne baj? Együtt alszunk, nem titok. Sőt, már az esküvőt is megünnepeltük! – jelentette ki Vitalik.
– Angelika, azonnal felállni és kifelé! – csattant fel Szvetlana.
– De anya, még a csirkét sem fejeztem be… – duzzogott a „hercegnő”.
– Nem maradunk ebben a bűnös házban!
A két molett hölgy kiviharzott, anyósom utánuk szaladt.
– Szvetácska, ne figyelj rájuk, csak viccelnek!
– Rettentő hülye vicceitek vannak! Irina, azt hiszem, jobb, ha megszakítjuk a kapcsolatot!
Ezzel a két hölgy elvonult.
Mi pedig férjemmel kettesben maradtunk, és majd’ megfulladtunk a nevetéstől.
Anyósom még egy hétig sértődötten járt-kelt a lakásban, de mi nem igazán törődtünk vele.
💬 Írd meg kommentben, mit gondolsz erről a történetről!
👍 Ha szeretnél még több ilyen sztorit olvasni, nyomj egy lájkot – ez ad nekünk ihletet a folytatáshoz!
