Amikor kiléptem a lépcsőházba, hogy kidobjam a szemetet, még mindig ott ült az ajtó előtt. Az én Archim. Vörös, méltóságteljes, hófehér „mellénykével” a mellkasán, és azzal a jól ismert, lusta, szinte gúnyos tekintettel. Mintha nem is ő lett volna az, aki néhány órával korábban berontott a konyhába, és leverte a fazék fedelét. Bólintottam neki — még csak a fülét sem mozdította.
Visszafelé már üres volt a lábtörlő.
Akkor még nem estem pánikba. Ugyan már — lehet, hogy lement egy emeletet, lefeküdt valamelyik ajtó elé, ahogy korábban is tette. Szólongattam. Körbejártam a szinteket. Benéztem a lépcsőfordulókba. Kimentem az udvarra. Üres volt.
Archi sosem ment messzire. Megvolt a maga pontos útvonala: lépcsőház, a bejáratnál lévő pad, a macskamentás bokor — és haza. Nem érdekelte sem az autó, sem a galamb, sem más macskák. Ő megfigyelő volt. És most hirtelen eltűnt.
Estére bejártam az egész udvart. Szólongattam, fütyültem, zörgettem a táp zacskóját, miközben egyre ostobábban éreztem magam. De nem volt, aki válaszoljon. Csak az idős szomszédok néztek rám együttérzően:
— Még mindig nem került elő?
— Már egy napja nincs meg.
— Hát, előfordul… a macskák… ők ilyenek, maguknak valók…
Nem. Ő nem volt „csak egy macska”. Ő otthoni volt. A miénk. Hét év alatt egyszer sem tűnt el.
A harmadik napon elkezdtem kifüggeszteni a hirdetéseket. Mindegyiken fotó: Archi az ablakpárkányon, Archi összegömbölyödve alszik, Archi néz a kamerába azzal a megszokott, elégedetlen tekintettel. Hívtak. Érdeklődtek. Egy férfi állította, hogy látott hasonlót egy piacon a másik városrészben. Elmentem. Egy órát utaztam. Kiderült: kutya volt. Vörös, de nem Archi.
Egy hét múlva azt mesélték, hogy a lépcsőházunkban elkezdtek feltűnni valami fiatalok. Az egyik meg is kérdezte a lakóktól, kié az a macska, amelyik az ötödik emeleten ücsörög. Azt mondta: „kézhez szokott, nyugodt, biztos valami drága fajta…”
— Azt hiszed, elvitték?
— Úgy tűnik — feleltem. És először nem tudtam visszatartani a könnyeimet.
Eltelt egy hónap. Aztán még egy. Próbáltam elterelni a gondolataimat, elfoglaltam magam, jártam dolgozni, hallgattam, ahogy a cipősarkak kopognak az ajtó mögött, ahogy becsapódnak az ajtók. Minden alkalommal összeszorult a szívem — hátha ő az. De nem.
A tálkáját idővel elraktam. De az alvóhelyét nem bántottam. Kimosva, megszárítva, újra leterítve. Hadd legyen ott. Hátha…
Egy nap a barátnőm hozott egy kiscicát. Szürke volt, fürge, és folyton nyávogott.
— Nem ülhetsz itt egyedül, mintha gyászban lennél — mondta.
Nálam maradt a kicsi. Pelyheskének neveztem el. Csintalan volt, bújós, mókás. De nem Archi. Minden egyes simogatásnál üresség csendült meg bennem. Nem azért, mert a kiscica nem volt jó. Hanem mert a szívem még mindig a régi macskát várta.
Eltelt majdnem egy év. Tél volt. A hó térdig ért, az utak csúsztak. Hazafelé tartottam a munkából, cipeltem a nehéz szatyrot, bosszankodtam a jeges lépcsőkön, és épp azon gondolkodtam, hogy megint elfelejtettem teát venni. És akkor — halk kaparászás hallatszott. Alig észrevehető, szinte szellemszerű.
Megdermedtem. Odaléptem az ajtóhoz. Kinyitottam.
Ő volt az.
A lábtörlőn ült Archi. Csontsoványan, koszosan, megfagyott fülekkel, remegő mancsokkal. De a szeme… ugyanaz a tekintet. Mintha megrovóan kérdezte volna: „Na és te hol voltál eddig?”
Először nem hittem el. Leguggoltam. Kinyújtottam a kezem.
— Archi?..
Nem nyávogott. Csak lassan felállt, odajött, és homlokát a tenyerembe nyomta.
Sírni kezdtem. Ott, a lépcsőházban, a szatyorral, a kenyérrel, a pufikabátban. A könnyek csak folytak. Ő pedig csak bújt és dörgölőzött, mintha maga sem hinné el, hogy újra otthon van.
Beengedtem. Meleg víz. Fürdetés. Kaja. Úgy evett, mintha még sosem evett volna. Aztán bemászott a fotelbe és azonnal elaludt. Gömbölyödve, mint régen.
Később elmentünk az állatorvoshoz. A farka — megfagyott, a végét amputálni kellett. Néhány foga — letört. A szervezete — kimerült. Sebek, zúzódások. De él. Él!
— Valaki biztos tartotta őt — mondta az állatorvos. — Nagyon szelíd, és túl megtépázott. Valószínűleg ellopták. Aztán vagy kidobták, vagy megszökött. De hazatalált.
— Egyedül visszajött…
— Ritkán, de előfordul. Nagyon jó a szaglásuk, emlékezetük. Mi el sem tudjuk képzelni, milyen okosak valójában.
Azóta csak az én ágyamban alszik. A régi fekhelyéhez hozzá sem nyúl. Nem vágyik ki az utcára. Pelyhest eleinte elkergette, de később beletörődött. Most már egy tálból esznek, mosdatják egymást, mint az igazi testvérek.
Néha arra gondolok: mi lett volna, ha akkor nem nyitom ki az ajtót? Vagy ha később jövök haza?
De ő megvárt. Egyedül. Majdnem egy év után. Gyengén, soványan, de élve.
Most már, ha csak egy percre is kilépek a lépcsőházba, mindig ellenőrzöm — biztosan be van csukva az ajtó?
Mindig.
Ha neked is volt hasonló történeted — írd meg kommentben. A te történeted is számít.
