– Hogy érted azt, hogy nem megyek veled? – kérdezte zavartan Anton, miközben a szoba közepén állt, kezében egy szalámis szendviccsel. – Most csak viccelsz, ugye?
– Nem, drágám. Eszembe sem jutott viccelni. Mi nem világos számodra? Erre az utazásra egyedül megyek. És az utat is csak egy személyre fizettem be – válaszolta Márta, aki már épp indulni készült a munkába.
Ma, kivételesen jó hangulatának köszönhetően, világoskék kosztümöt viselt, és a kedvenc zafír fülbevalóit, amelyeket a harmincadik születésnapjára kapott a szüleitől. Holnaptól szabadságra ment. És ez a tény önmagában is nagyszerű volt.
Tegnap, munkaidő vége felé felhívta őt Olga, akitől egy kéthetes Srí Lanka-i utat rendelt, és közölte, hogy az összes utazáshoz szükséges dokumentum elkészült.
– Gratulálok! Hamarosan valóra válik az álma – jelentette be örömmel Olga.
Igen, Márta régóta álmodozott arról, hogy elutazzon valahová messzire, egy egzotikus országba, az óceán partjára, hogy rendesen kipihenje magát és ellazuljon. Legalább egy kis időre elfelejthesse az összes problémát és gondot. Márpedig problémákból volt bőven az életében. Ráadásul rengeteget dolgozott.
A férje már fél éve nem dolgozott. Valójában abból a három évből, amióta együtt éltek, Anton jó, ha egy évet dolgozott. Aztán jöttek a gondok. Egyszer az volt a baj, hogy nem jött ki a főnökével, máskor valami más akadályozta meg, hogy maradjon annál a cégnél, ahová Márta maga segítette be. Anton mindig talált kifogást, és részletesen elmagyarázta, miért pont ott nem tud tovább dolgozni.
Márta viszont már régen átlátott a szitán. A férje egyszerűen csak elkényelmesedett, mert az ő fizetése – ami legalább ötször magasabb volt az átlagnál – lehetővé tette számára, hogy ne tegyen semmit.
Márta a Bányászati Intézet olaj- és gázipari karán végzett. A diploma megszerzése után azonnal egy olyan cégnél helyezkedett el, amely karrierlehetőséget és jó fizetést ígért. Persze az apja is segített a kapcsolataival. A lány gyorsan be is bizonyította az apjának és a kollégáinak is, hogy kiváló szakember, ambiciózus, és nem sajnálja az idejét és energiáját a munkára. Hamarosan elő is léptették.
Épp ebben az időszakban, huszonhét évesen, ismerkedett meg egy jóképű, vidám fiúval. Anton úgy lépett be az életébe, hogy ki sem akart onnan többé lépni.
– Szeretlek, és össze fogunk házasodni. Ne is próbálj tiltakozni. Már eldöntöttem – mondta Anton elbűvölő mosollyal.
Akkor már Márta lakásában élt, és tisztában volt vele, hogy ilyen esély csak egyszer adódik az életben. Szép, gazdag nő, saját lakással – hát ilyen szerencse csak keveseknek jut! Ki kellett használni az alkalmat, és gyorsan megkérni a kezét.
Márta természetesen szerelmes volt, és teljesen elolvadt. Minden új volt számára ebben a kapcsolatban. Korábban soha nem volt komolyabb viszonya. Előbb sokat tanult, nem járt bulikra, kerülte a fiúkat. Visszafogott és szégyenlős volt. Aztán amikor elkezdett dolgozni, a kollégákra csak munkatársként tekintett. Jó, hogy legalább Antonnal véletlenül találkozott az utcán. A férfi bátor volt és kitartó. Így jött a szerelem.
Furcsa volt a nő számára, de az alatt a három év alatt, amíg együtt éltek, Anton egyszer sem hozta szóba a gyerekvállalást. Márta maga is érezte, valahol belül tudta, hogy ettől a férfitól nem szabadna gyereket szülnie.
Szinte minden idejét a munkának szentelte, és egyelőre maga sem állt készen arra, hogy gyesre menjen – különösen nem egy ilyen semmittevő férj mellett. Anton viselkedése, mint aki csak ideiglenesen van jelen, egyre gyanúsabb lett. Márta kezdte belátni, hogy ezt a komédiát ideje befejezni, és a házasságot felbontani. Nem lesz ebből semmi. Az érzései is kihűltek, és a rózsaszín szemüveg már régen lehullott.
– De hát azt mondtad, együtt repülünk! – méltatlankodott Anton, megállva az ajtóban, nem engedve feleségét dolgozni.
– Igen, mondtam ilyet. Jól emlékszem a beszélgetésre, Anton. De egy fontos részlet felett átsiklottál, drágám. Azt mondtam, ha megkeresed rá a pénzt, akkor együtt megyünk.
– Hát ez kész! Egyszerűen nem hiszem el, mennyire kiszámított vagy! Honnan szedtem volna én elő annyi lóvét? Te is tudod, hogy most gondjaim vannak! – háborgott Anton. – Vagy azt akarod mondani, hogy nincs elég pénzed, és nem futja rá, hogy nekem is befizesd az utat?
– Én semmit nem akarok mondani. Kérdeztél, válaszoltam. Van pénzem, de nem lesz ez már úgy, mint régen. És most engedj el, munkába kell mennem. Még az kéne, hogy miattad elkéssek! – Márta félretolta a kissé ellenálló Antont, és kilépett a lakásból.
A férfi dühöngött. Már rég megértette, hogy a bája nem hat többé a feleségére. Korábban elég volt megölelni, gyengéden megcsókolni, és megígérni egy szenvedélyes éjszakát – Márta akkor rögtön beadta a derekát. De most már semmi ilyesmi nem számított.
Pedig Anton már el is képzelte az egészet! Minden rokonának és barátjának eldicsekedett, hogy a feleségével az Indiai-óceánhoz utaznak. Tegnap még Maxszal találkozott, egy pohár bor mellett büszkélkedett az életével, kényelmesen hátradőlve annak irodai foteljében.
Miközben azon törte a fejét, mihez kezdjen most, megcsörrent a mobilja. A húga hívta.
– Szia, Antos! Márta már dolgozik? – kérdezte Varya.
– Dolgozik, dolgozik! Hol máshol lenne? – válaszolta kelletlenül Anton.
– Miért kiabálsz így? Bal lábbal keltél fel? Neked aztán igazán nincs okod idegeskedni! Úgy élsz, mint Marci hevesen – folytatta Várja.
– Mit akarsz? – vágott közbe a testvérének Anton, akit felbosszantott a helyzet, és a legkevésbé sem volt hangulata csevegni.
– Csak azért hívlak, mert úgy tűnik, Márta elfelejtette, hogy ma kell törlesztenünk a hitelt. Nem utalta el nekem a pénzt a kártyámra – csodálkozott Várja, aki már hozzászokott a tehetős sógornője rendszeres segítségéhez.
– És ugyan miért kéne bármit is utalnia neked? Egyáltalán, visszafizetted már valaha is, amit kértél tőle? Nem! Hát ez az! Csak akkor hívod, ha kérsz valamit: hol a hitelre, hol Artjom kabátjára, hol magadnak valami sminkre. Dolgozzon a te Vagyid is végre, és keressen pénzt, hogy mindenre fusson!
– Te se szakadtál meg a munkában, ahogy elnézem! – csattant fel Várja. – Jól belekényelmesedtél a gazdag feleség nyakába! Márta igazán nem szegényedett volna el attól a szokásos tízezer forinttól! Na mindegy, veled nem lehet beszélni. Este majd felhívom őt. A munkahelyén úgysem veszi fel. Mikor is mentek nyaralni?
– Mi közöd hozzá, hogy mikor?! Hagyjál már békén! – förmedt rá Anton, és a hófehér, puha kanapéra hajította a telefonját.
A helyzet valóban aggasztó volt. Abból, hogy Márta – aki eddig mindig készséges volt a rokonai kéréseire – most nem adott pénzt a sógornőjének, Anton számára világos következtetés adódott.
Most először érzett valódi félelmet ez a pimasz, cinikus férfi. A kényelmes, semmittevő élete veszélybe került. Az elmúlt három év alatt, mióta együtt éltek, Anton úgy hitte, hogy mindent irányít, és Márta még mindig fülig szerelmes belé. Azt hitte, ez így is marad, és idős koráig élvezheti majd felesége minden javadalmát.
Néha eljátszott a gondolattal, hogy gyereket kellene vállalniuk, hogy ezzel még jobban magához láncolja Mártát. De először is, Anton lusta és passzív volt, egy gyerek pedig véget vetett volna a nyugodt, kényelmes életének. Másodszor pedig, Márta egy időre biztosan abbahagyta volna a munkát, ami pénzügyi problémákat jelentett volna. Márpedig azokat talán neki kellett volna megoldani. Erre pedig Anton egyáltalán nem volt felkészülve. Ezért is volt számára kényelmes a jelenlegi helyzet.
Ma viszont már sajnálta, hogy soha még csak célozni sem mert gyerekvállalásra.
Dél körül felhívta az édesanyja.
– Szervusz, fiam. Mi történik ott nálatok? Várja mondta, hogy Márta nem adott neki pénzt. Valamivel megbántottad őt? – kérdezte szigorúan Tatyjana Petrovna.
– Semmivel sem bántottam! Mégis honnan veszed ezt? És amúgy is, jól tette, hogy nem adott! Meddig akarnak még rólunk lehúzni? Dolgozzanak meg magukért! – válaszolta ingerülten Anton, akinek egyáltalán nem volt kedve anyjával is erről beszélni.
– De hát dolgoznak, mind a ketten. Várja is, Vadim is. De így sincs elég. Két gyerek mellett sosem elég a pénz, ilyen árak mellett. A te Mártád jó fizetést kap, eddig mindig segített nekünk. Te viszont még mindig nem helyezkedtél el sehol. A feleséged nyakán ülsz, ezért sértődött meg. És most mindannyian ráfizetünk. Gondolkodnod kellene, hogy kit bántasz meg! – célzott az anyja Márta anyagi támogatására.
– Anya, mi közöd van neked ahhoz, mi van köztünk a feleségemmel? Nincs jobb témád pletykálni? – förmedt rá Anton. – Majd én eldöntöm, mikor kezdek el dolgozni. Már ha egyáltalán akarok. És veled erről biztosan nem fogok beszélni!
– Hogy beszélsz így az anyáddal?! Biztos, hogy összevesztél Mártával. Porig kéne alázni egy ilyen feleséget! Erre meg még te mutogatod neki az önérzeted. Mit kezdjek én egy ilyen fiammal? Pedig én már elkezdtem tervezni a tavaszi felújítást a nyaralóban. Már megbeszéltem Mártával, hogy segíteni fog nekünk. Az apáddal már kezdtünk volna építőanyagot beszerezni. Ma akartam rákérdezni, mennyivel tudna besegíteni – panaszkodott Tatyjana Petrovna.
– Semennyivel. Mártának nincs pénze számotokra – vágta rá durván Anton.
– Várj csak, add ide a kagylót, – hallotta meg apja hangját. – Nekem is van hozzáfűznivalóm.
– Te meg mit akarsz még? – lepődött meg Anton.
– Azért! Miért vesztél össze Mártával? Most honnan veszek gumit a Nivámra? Épp csak meg akartam kérni a menyemet. Ő biztos nem utasított volna vissza. De te persze már tönkretetted. Kijátszottad az erődet. Hogy mersz így viselkedni a feleségeddel? Hiszen a semmiből élsz! Inkább kényeztetned kellene, nem feleselni vele!
– Hagyjatok már békén! – ordította Anton dühösen.
Lecsapta a telefont, és elgondolkodott. Már amennyire Anton képes volt elgondolkodni. Nem szeretett komoly dolgokról töprengeni. Sokkal kellemesebb elfoglaltságokat kedvelt: alvás, jó bor, finom étel rendelése étteremből, kellemes zenehallgatás vagy egy izgalmas film megnézése. Vagy csak úgy vezetni a városban, és azt hazudni Mártának, hogy állást keres. Valójában viszont a haverjaival találkozott egy bárban.
Most azonban muszáj volt elgondolkodni. A helyzet, finoman szólva, nem festett túl szépen.
Az már világos volt, hogy Márta alaposan belefáradt a pimasz rokonokba, akik állandóan kéregettek. Sokáig tűrte, de Anton tulajdonképpen nem bánta volna, ha a felesége végre lerázza őket. Csak az számított, hogy neki továbbra is jó legyen.
De az, hogy a felesége nem vitte magával egy ilyen hosszú és távoli útra, már komoly fordulatra utalt a házasságukban.
Vagy Márta talált valakit maga mellé, és Anton erről még nem tudott, vagy egyszerűen belefáradt abba, hogy egy semmirekellő férjet tartson el. Anton nem volt buta, pontosan tudta, milyen életet él. Csak reménykedett, hogy a kötél vége még messze van.
– Össze kell szednem magam… Igen, ma nagyon igyekeznem kell. Emlékeztetni Mártát, milyen boldogok voltunk nem is olyan régen. Hiszen szeretett engem, igazán szeretett. Akkor biztosan megolvad a szíve, és minden olyan lesz, mint régen – töprengett magában Anton. – Még az utat is kifizeti nekem, nem lesz más választása! Ott pedig majd kitűnök, és igyekszem kettőnk helyett is.
Amikor este Márta hazaért, Anton szomorúan és gondterhelten fogadta.
– Mit csináltál ma? – kérdezte tőle a felesége.
– Hát mit… Szét vagyok esve. El akartam menni egy céghez állásügyben, de elhalasztottam. Talán felment a vérnyomásom, olyan rosszul voltam… Tudod, nem volt szép tőled ez az egész, drágám – próbált közeledni Márta felé.
– Figyelmeztetni akartalak, Anton. Csomagold össze a holmidat. Holnaptól nem laksz többé itt. Este indulok, és nem hagyhatlak egyedül a lakásomban, te is megérted – tele van drága dolgokkal. És igen, valószínűleg el fogunk válni. Te továbbra is azt az életet éled, amit én nem tudok elfogadni. Nekem ilyen férjre és gyermekeim jövőbeni apjára nincs szükségem – mondta nyugodtan Márta.
– Mi? Mártocskám! Hogy teheted ezt? Hiszen szeretlek! Ez hogy lehet… Nem is volt semmi jele! Vagy talán van valakid? – tett úgy, mintha féltékeny lenne Anton.
– Hagyd ezt, te nem vagy valami nagy színész. Ahogyan férjként sem voltál az. Mindent pontosan értesz, csak itt játszod a hülyét.
– Márta, gondold meg… Olyan jó volt nekünk együtt.
– Meggondoltam. Nagyon is alaposan. Igen, jó volt – de csak neked. Elég jól elhelyezkedtél. Csakhogy nekem nem volt olyan jó, mint ahogy te azt elképzelted. Úgyhogy a nyaralás után be fogom nyújtani a válókeresetet.
– Nem! Ezt nem teheted! Hát hogy képzeled? Elveszek nélküled, Márta! – Anton még egy könnycseppet is megpróbált kicsikarni magából.
– Nem fogsz elveszni. Találsz majd egy másik butuskát, akinek a nyakára ülhetsz. Van még belőlük bőven, és te jóképű vagy. Szépen is tudsz beszélni. Még tehetséged is van. És még valami, Anton. Tudd, hogy amit a házasságunk alatt kerestem, azt apám számlájára tettem. Persze, sokat költöttem rátok is, a családod kívánságaira és szükségleteire. De ha netán megpróbálnál bármit is követelni – jobb, ha tudod, nincs mire igényt tartanod. Még az autónk is apám nevén van, ha elfelejtetted volna.
– Te kegyetlen vagy… – mondta Anton már más, rideg hangon.
– Nem, csak kinyílt a szemem. És rájöttem, hogy nem szeretlek annyira, hogy életem végéig cipeljem az egész pereputtyodat a vállamon.
Anton kénytelen volt összepakolni és visszaköltözni a szüleihez.
Márta pedig elutazott. Az útról egy applikáción keresztül beadta a válókeresetet. Ennyi volt. Most új élet vár rá – a semmirekellő férj nélkül, aki állandóan a szerelméről beszélt, meg az ő haszonleső rokonai nélkül, akik Mártát csak pénzeszsáknak tekintették.
Ami a magánéletét illeti – az még bőven alakulhat jól. Hiszen csak harmincéves, fiatal, szép, jómódú és ambiciózus. Az apja pedig biztosan segít ebben. Talán már ki is nézett neki pár komolyabb kérőt.
Anton keresgél. Drága klubokba és éttermekbe jár, menő bulikra, ahol az aranyifjúság gyűlik össze. Nagyon kevés pénze van. Még taxizni is kénytelen volt az apja autójával.
Arról álmodik, hogy talál még egy olyan nőt, mint Márta. De a városban már mindenki jól ismeri ezt a potyaleső típust, aki mások pénzén szeret élni.
