– Artyom, komoly beszélgetésem van veled – kezdte hűvösen. – És meg ne merj félbeszakítani.
A házasság évei alatt Artyom megtanulta felismerni ezt a hangot. Azt jelentette, hogy most vádak özöne zúdul rá. A kapcsolatuk már régen megrepedt, a veszekedések a mindennapjaik részévé váltak. Leginkább a lányuk, a tizenöt éves Szonja miatt aggódott, aki a szülei iránti szeretet között őrlődött.
– Nos, mondd – sóhajtott fel, felkészülve a legrosszabbra.
– Van egy másik férfi az életemben – vágta rá Nina, miközben egy pillanatra sem vette le róla a szemét. – Már fél éve találkozgatunk.
Elegem van abból, hogy bujkálnom kell. Válni akarok. Vele akarok élni, nem veled, akit már képtelen vagyok elviselni.
Artyom megdermedt, mintha gyomorszájon ütötték volna. Sok mindenre számított, de erre nem.
– Értem – mondta, igyekezve megőrizni a nyugalmát. – Akkor a fő kérdés: mikor költözöl ki a lakásomból?
– Mi? – zavart meg Nina. – És hol éljek én?
– Nem „mi”, hanem te – pontosított Artyom, hangja határozottabbá vált. – Úgy tűnik, elfelejtetted, hogy ez a lakás a nagyapám öröksége.
Nincs hozzá semmi jogod. Holnap elindítom a kiíratási folyamatot.
Látta, ahogy az arca elnyúlik a döbbenettől, és egy halvány mosollyal hozzátette:
– Szóval, drágám, csomagolj, és keress magadnak új fészket.
– És Szonja? – csattant fel Nina. – Nem mered őt fedél nélkül hagyni!
– Szonja itt marad – vágta rá Artyom. – Sőt, átíratom a lakást a nevére. Ha betölti a tizennyolcat, ő lesz a törvényes tulajdonosa.
A veszekedésük éjfélig húzódott, a szavak nyílként repültek. Szonja pedig, bezárkózva a szobájába, halkan sírt, a párnáját szorongatva. El sem tudta képzelni az életét apa nélkül.
– Apa, te hová mész? – kérdezte másnap reggel, amikor meglátta őt kávézni. – Hol fogsz lakni?
– Ne aggódj, kicsim – simogatta meg gyengéden a haját. – Egy régi barátom munkát ajánlott Karéliában. Van ott egy fűrésztelepe, megbízható emberre van szüksége. Meg fogom oldani.
Szomorúan végignézett a konyhán:
– Hát így van ez, Szonya. Megbízol valakiben, közös életet építesz vele, aztán… bumm – és hátba szúr.
A válás gyorsan lezajlott. A lakás hivatalosan Szonya nevére került, de nagykorúságáig Nina maradt a gyámja. Egy héttel az apja távozása után megjelent a házban Oleg, Nina új férfija. Behurcolta a dobozait, és rögtön úgy kezdett viselkedni, mintha ő lenne az úr.
– Hé, kislány – szólt be nyersen, amikor belesett Szonya szobájába. – Minek neked két szék? Az egyiket vidd át hozzám, kell hely a laptopnak.
– Ezek az én dolgaim – vágta rá Szonya. – Apám vette mindent. Ne nyúlj hozzájuk.
– Szép kis bátorság – horkant fel Oleg. – Majd meglátjuk, mit mondasz, ha éhes leszel. A hűtő, ha nem tudnád, az az enyém.
Szonya megértette: ezzel az emberrel nem lesz béke. Oleg állandóan belekötött, számon kérte még az elfogyasztott falatokat is.
– Hová viszed azt a sajtot? – förmedt rá, mikor meglátta a hűtőnél. – Tedd vissza, nem neked vettem.
Nina egyre gyakrabban hallgatott, inkább a ruháira és a szépségszalonokra költötte a pénzt. Szonya könyörögni kényszerült pár fillérért is, ha füzetre volt szüksége.
– Apa, vigyél el innen – suttogta a telefonba, ha sikerült elérnie. – Itt kibírhatatlan. Bármit megteszek, csak gyere.
– Tarts ki, kicsim – felelte Artyom. – Közeleg a nyár, visszajövök érted.
Nyitott neki egy számlát, ahová pénzt utalt, hogy Szonya tudjon ruhát és ételt venni. De minden megváltozott egy májusi napon.
– Szonya? – szólt egy idegen hang a telefonban. – Pável vagyok, apád barátja.
– Miért az ő telefonjáról beszél? – összeszorult a szíve.
– Sajnálom, Szonya… Artyom meghalt. Baleset történt az országúton. Nagyon sajnálom.
A telefon kiesett a kezéből. Szonya zokogott, képtelen volt elhinni. Összedőlt a világa.
– Mit bőgsz már megint? – dugta be a fejét Oleg. – Nem hallom tőled a sorozatot.
– Apa meghalt – suttogta.
– Na tessék – vakarta meg a fejét Oleg. – Egy éhes szájjal kevesebb.
Nyáron Nina megszülte a kisfiát, és Szonya élete még nehezebbé vált. Őt bízták meg a babával, vásárolnia kellett, takarítania. A tanulás háttérbe szorult.
– Szonya, te tanulsz egyáltalán? – kérdezték a tanárok. – Hisz te kitűnő tanuló voltál.
De ő hallgatott. Iskola után testvérét gondozta, vacsorát főzött, mosott. Amikor Nina bejelentette, hogy újra terhes, és a nagyobbik gyerek Szonya szobájába kerül, a lány összeomlott. A földön ült, arcát kezébe temetve, hangtalanul sírt.
– Ugrás pelenkáért – szólt Nina. – És főzz valamit, Oleg éhes.
– Mozgás, kisanyám – siettetett a mostohaapja. – Én dolgozom értetek, ha nem tűnt volna fel.
Valójában Oleg csak zsörtölődött, egy fillért sem költött Szonya javára. A kisfiú pedig mindent tönkretett, és minden megjegyzés kiabálással végződött.
A megváltás váratlanul jött. Nyáron egy helyi műhely középiskolásokat keresett. Szonya gondolkodás nélkül jelentkezett. A tulajdonos, a jólelkű Kolja bácsi megígérte, hogy mindent megtanít.
– Nem dolgozol! – ordította Nina. – Ki vigyáz addig a gyerekre?
– Hagyjad – szólt közbe meglepően Oleg. – Legalább nem az én kajámat eszi.
Szonya teljes erőbedobással dolgozott. Kolja bácsi felfigyelt a szorgalmára, bonyolultabb feladatokat is rábízott. Az első fizetéséből elment egy kávézóba, ahol egykor az apjával járt, és vett magának kávét meg egy ekler fánkot.
– Apa, annyira hiányzol – suttogta az ablakon át.
A pénz szabadságot hozott. Frissítette a ruhatárát, régi alkatrészekből okostelefont rakott össze. Otthon viszont ez irigységet szült.
– Hűha, meggazdagodtál! – gúnyolódott Oleg vacsoránál. – Osztozz, kell a pelus a kicsinek.
– Ezek a te gyerekeid – vágta oda Szonya. – Nem vagyok a szolgátok.
Szemtelensége feldühítette Olegot, de Szonya már biztos volt benne: amint betölti a tizennyolcat, kirakja őket a lakásából.
Tizenegyedik osztályban még nehezebb lett. Szonya őrlődött iskola, munka és otthon között. A műhelyt azonban nem hagyta volna el semmiért – az volt az ő szigete.
Egy nap elegáns öltönyös férfi lépett be a műhelybe.
– Egy mestert keresek – mondta. – Sürgős. Drága készülék, profira van szükség.
– Megoldom – lépett elő Szonya.
A férfi kétkedve végigmérte, de átnyújtotta a telefont. Szonya nemrég végzett ilyen modellekről tanfolyamot, tudta, mit kell tennie.
– Holnapra kész lesz.
Másnap a férfi – Iljának hívták – lenyűgözve tért vissza.
– Komolyan, ügyes vagy – mosolygott. – Ügyvéd vagyok, itt a névjegyem. Ha bármi van, hívj.
Szavai prófétainak bizonyultak. Néhány hét múlva Szonya hazaért, és különös hangulatban találta Ninat és Olegot.
– Ülj le – mutatott egy székre Nina. – Beszélnünk kell.
– Szonya, felnőtt vagy, mindent értesz – kezdte Oleg, mintha törődne vele. – Engem leépítenek, Nina is munka nélkül. A városi élet túl drága. Úgy döntöttünk, elköltözünk vidékre.
Szonya alig bírta elfojtani a mosolyt – már látta is, ahogy integet nekik. De Nina folytatta:
– Eladjuk a lakást – és minden jó lesz! Ház, kert, tehén! Csodás, igaz?
– És én ebben hol vagyok? – kérdezte hidegen Szonya. – Én a városban maradok.
– Nem érted – ráncolta a homlokát Oleg. – Eladjuk a lakást. Együtt megyünk.
– Ez az én lakásom – mondta határozottan Szonya. – Nem adok el semmit.
– Ne légy ostoba, Szonya – kezdte lágyan Nina. – Pénzre van szükségünk. Nélküle nem megy.
– A beszélgetésnek vége – állt fel Szonya. – Beleegyezésem nélkül semmit sem tehettek.
– Teljesen bekattantál! – üvöltötte Oleg. – Etettelek, ruháztalak!
– Te nem vagy senkim – nézett a szemébe Szonya. – És ne merj hozzányúlni a dolgaimhoz.
Másnap felhívta Ilját. Találkoztak egy kávézóban, és Szonya mindent elmondott.
– Nyugi – mondta Ilja, miután végighallgatta. – Van terved. Ezt fogjuk tenni…
A tizennyolcadik születésnapig hátralévő idő kínzóan lassan telt. Otthon naponta volt veszekedés, vádaskodás, önzéssel való megvádolás. Munkából hazafelé ismételgette magának: „Ez az én otthonom. Én vagyok a gazda.”
Aztán eljött a nap. Szonya felhívta Ilját:
– Készen állok.
Egy órával később megérkezett a rendőrökkel.
– Ő az ügyfelem – mutatta be Szonját. – Az anyja, a nevelőapja és a gyerekeik jogtalanul laknak itt. Kérem az azonnali kilakoltatást.
Szonya figyelte, ahogy Nina ordít, Oleg fenyegetőzik, a gyerekek sírnak. Először érezte magát szabadnak.
– Apa, megcsináltam – suttogta az égre nézve. – Megvédtem az otthonunkat.
– Egy szörnyeteg vagy! – visította Nina, a fiaira mutatva. – Ők a testvéreid!
– A te gyerekeid – válaszolta nyugodtan Szonya. – Én nem tartozom nektek semmivel. Menjetek.
Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, Szonya egyedül maradt. A csend szinte fájt. Bement a szobájába, kinyitotta az ablakot, és mélyen beszívta a friss levegőt. Ez volt az ő újrakezdése.
Eltelt egy év. Szonya egy kisvárosi színház színpadán állt, diplomával a kezében. A rokonok kilakoltatása után nemcsak az iskolát fejezte be, hanem beiratkozott a színjátszókörbe is – régi álma volt, amit az apja mindig támogatott. Felfigyeltek a tehetségére, most már amatőr előadásokban játszott, munka mellett.
Ilja, aki barátja lett, az első sorban tapsolt a leghangosabban. Az előadás után együtt mentek ki az utcára, ahol langyos eső szemerkélt.
– Büszke vagyok rád – mondta, miközben kinyitotta az esernyőt. – Tudtam, hogy nem törsz össze.
– Köszönöm, hogy segítettél – mosolygott Szonya. – Nélküled nem ment volna.
– Dehogynem – tiltakozott Ilja. – Én csak eszközt adtam. Te harcoltál.
A vizes utcán sétáltak, amikor Szonya hirtelen megállt.
– Tudod, szeretnék valamit csinálni apa emlékére. Mindig azt mondta, menjek az álmaim után.
– És mire gondoltál? – kérdezte Ilja kíváncsian.
– Nyitok egy műhelyt – mondta elszántan. – Nem csak szerelés, hanem hely, ahol hozzám hasonló fiatalok tanulhatnak, dolgozhatnak, megtalálhatják önmagukat. Apáról nevezem el: „Artyom fénye”.
Ilja bólintott, szemében büszkeség csillogott.
– Ez nagyszerű lesz. És segítek, ha akarod.
Szonya nevetett, szívét melegség töltötte el. Az eső erősebben esett, de már nem számított. Tudta: előtte az élet, a saját szabályai, a saját álmai. És valahol, a csillagok között, az apja mosolyogva figyeli őt.
