— És ki kényszerített téged férjhez? Ki akasztott a nyakadba erőszakkal ahhoz a Boriskához, és ki parancsolta, hogy sikoltozd: „nem tudok nélküle élni, ne hagyj el, anya”, mi? – állt Alla Andrejevna a konyhában, sovány karjait az oldalának támasztva, és egyenesen a lányára nézett, aki szétkente az arcán a szempillaspirált. Katerina este futott át a szüleihez. Sokáig sírt, az életére panaszkodott.
— Hiszen minden vizsgálatot tízszer elvégeztem, a legjobb orvosoknál voltam ultrahangon is, miért pont én? Miért nem lehet gyerekem?
— Ha benned lenne a hiba, Katruskám, már régen elvált volna tőled, gondolkodás nélkül. Te meg tönkretetted az életedet, és most tovább készülsz tönkretenni. A te Boriskád nyilván többet tud, mint te, azért ilyen nyugodt – mondta az apa, elmondta a magáét, majd legyintett. Mintha azt mondaná: „nők, intézzétek el egymás közt”.
Az anya végre megenyhült, odalépett a lányához, átölelte, a mellkasához szorította.
— Apádnak igaza van, kislányom. Úgy ugrálsz körülötte, mintha hímes tojás lenne. Ha meg nem vagy áldott, hát gyerek nélkül fogsz élni. Neki meg mindegy. Ő férfi, mindig talál majd valakit, akihez odabújhat. Tudod, én mindig úgy tartottam, hogy a meddő asszony olyan, mint a meddő virág – nincs boldogság az életében, a mag nélküli férfi meg olyan, mint a pad az asztal mellett.
— Anya, miket beszélsz! Mintha gyerek nélkül senkinek sem lennék jó? Ráadásul Borjával szeretjük egymást, szeretjük!
— Azt hiszed, hogy kellesz? – kérdezte az anya őszintén, sajnálkozva.
Katerina nem tudta, mit feleljen. Elhallgatott. Az anya megsimogatta a fejét, egy pillanatra megdermedt, észrevéve, hogy Katerina már nem pusztán a színváltás kedvéért festi a haját, hanem az ősz szálakat fedi el, majd leengedte a kezét. A fiatalság nem tér vissza.
— Engedd el ezt az egészet. A gyermek, ha Isten adja nektek, biztosan megérkezik.
Katerina nem ilyen szavakat várt az anyjától. Mintha receptet akart volna kapni – a boldogsága és a gyermekáldás receptjét. A szüleitől hazafelé majdnem negyven percig vánszorgott, a szokásos tizenöt helyett. Borisz már délben szólt a feleségének, hogy sokáig bent marad: a szervizbe behoztak egy autót, sürgős javítás, és jól fizetnek érte. Kata már megszokta, hogy a férje későn jár haza. Borisz a kisvárosuk mércéjével mérve remekül keresett. Teljes volt a ház, ahogy mondani szokták: két autó, pénz – csak éppen gyerekhang nem hallatszott, ezért szomorkodott Kata. Tizenhárom éve volt férjnél, és még csak gyanú sem merült fel soha, hogy áldott állapotban lenne. Borisz meg mintha semmit sem bánna, egy cseppet sem aggódott, és orvoshoz sem akart menni.
Katerina kinyitotta a kiskaput, belépett az udvarra.
— Jó estét – hallatszott mögüle.
Kata észre sem vette a lányt, aki a félhomályban a padon ült, csak ijedtében felsikoltott.
— Jó estét – állt meg a háziasszony.
A lány közelebb lépett. A kezében nagy vászontáska volt.
— Hannának hívnak. Anyu azt mondta, hogy maga jó ember, és nem kerget el. Egyszerűen nincs hová mennem, és már sötét van.
— És ki az anyád? – kérdezte Kata azonnal, igyekezve szemügyre venni az idegent.
— Marija Szemjonovna Hricenko.
Katerina többször is megismételte magában a vezetéknevet, de nem jutott eszébe semmi.
— Van magánál útlevél? – döntött úgy, hogy nem utasítja el rögtön.
— Szemenyuk Borisz lánya vagyok.
— Kinek a lánya?! – kiáltotta Katerina, majdnem elvesztve a szavát.
— Borisz Andrejevics Szemenyuk lánya. A férje.
— Igen… – ismételte Kata, majd a zárt terasz felé mutatott. – Menjünk oda.
A júniusi hőség még nem volt elviselhetetlen, az esti hűvösben kellemes volt kint ülni. A szúnyoghálós ajtók és ablakok távol tartották a rovarokat, nem zavarták a nehéz munkanap utáni pihenést. Katerina ült le először a nagy, kerek asztalhoz, és a vendég elé csúsztatott egy bögrét meg egy kekszes tányért, átlátszó fedő alatt. Hanna nem nézett a kínálatra, az apja feleségét figyelte. Katerina úgy tett, mintha a hír nem lenne különösebben sokkoló, igyekezett mindent nyugodtan, természetesen csinálni, mintha csak egy régi ismerős ugrott volna be. A teáskannából vörösesbarna teafolyam ömlött a bögrébe.
— És miért jársz ilyen későn? Mi járatban vagy a városban? Felvételizel?
— Igen – pirult el a lány. – Mire ideértem, beadtam a papírokat, nem sikerült időben bejelentkezni a kollégiumba… sietni kellett – lesütötte a szemét.
— Semmi baj, nem kergetünk el. Anyádnak igaza volt, sok hely van nálunk. Már betöltötted a tizennyolcat?
— Januárban lettem tizennyolc.
Kata azonnal számolni kezdett az ujjaival, kilenc hónapot visszafelé. Tudni akarta, hány éves lehetett akkor Borisz. Tizennyolc. Katonaérett kor.
— Ne gondolja, nem akarok semmit. Csak nincsenek itt ismerőseim, és nincs pénzem hotelre.
— Értem. Mind voltunk fiatalok. Igyál teát.
Katerina maga felé húzta a bögréjét, és közelebb tette a cukortartót. Hanna bizonytalanul két kézbe fogta a bögrét, belekortyolt. Az orrlyukai ösztönösen kitágultak, majd visszaálltak.
— Nagyon finom a tea, köszönöm.
A háziasszony bólintott.
— Katruska, itthon vagyok – nyitotta ki Borisz a kaput, hogy beálljon a kocsival a garázsba, észre sem véve, hogy a feleségén kívül más is ül a teraszon. A felesége meleg időben gyakran kint várta. Borisz gyorsan odalépett hozzájuk, és köszönt.
— Vendégünk van, Borja. Ő Hanna… Anja…
— Hricenko – mondta a lány, és felállt.
Borisz összevonta a szemöldökét, majd a feleségére nézett.
— Jó estét.
— Anja felvételizni jött, nem sikerült elintéznie a kollégiumot – magyarázta helyette a háziasszony.
— Holnap elmegyek – vágott közbe azonnal Anna.
— Holnap szombat van, szombaton nem költöztetnek be. Ha nem bánod, Katerina, hadd maradjon éjszakára.
A hidegség megijesztette Katát. Nyilvánvaló volt, hogy a férje nem örül a lánynak, és legszívesebben nem is találkozott volna vele. Katerina önkéntelenül összehasonlította Borisz és a vendég külsejét. Alig volt bennük közös; ha az utcán találkoznál velük, nem mondanád, hogy rokonok.
— Vacsorázol? – kérdezte a feleség.
— Nem, köszönöm, a fiúkkal ettünk. Megyek fürödni és aludni. Fáradt vagyok.
Kata nem ment a férje után, hanem bólintott Hannának, és behívta a házba. Jóval éjfél után feküdtek le. Kata forgolódott, sehogy sem jött álom a szemére.
— Alszol? – kérdezte a férjétől.
— Aha – felelte alig hallhatóan. De tudta, hogy nem alszik, nem szuszogott.
— Anna azt mondta, hogy a lányod.
— És te elhiszed?
— Nem tudom…
— Nézd. Őszintén szólva rosszul emlékszem, mi történt a bevonulásomkor. Marija Hricenkót ismerem, utoljára húszévesen láttam, a nagymamánál a faluban, amikor leszereltem. Akkor azt mondta, hogy a lánya tőlem van, de nem hittem el, most sem hiszem. Akkoriban olyan jámbort játszott. Ez az Anna nagyon hasonlít az anyjára fiatalkorában. Ő is szentet játszik, nem akar teher lenni.
— És ha igaz? – csúszott ki a feleség száján.
— Ha igaz lenne, már rég tartásdíjat követelt volna, elérte volna, hogy elismerjék. De mivel nem tette, nem az enyém.
Kata elhallgatott. Tudta, hogy nem mindenki vállalja ezt az utat, a pereskedést, a bizonyítgatást. Erőszakkal senkit sem lehet megszerettetni. Itt is így van. Többé nem tért vissza erre a témára. Anna hétfőn kora reggel elutazott, és nem jött többé. Csak egy üzenetet küldött Katerinának, amikor felvették. Folyton hálálkodott, hogy ilyen kedves volt hozzá. Katának tetszett ez a lány. Azonnal. Vannak emberek, akik már első pillantásra taszítanak, és vannak olyanok, akikhez rögtön húz a szíved, mintha rokon lélekkel találkoznál.
Véget ért a nyár, megérkezett az ősz. Az esők akadályozták a betakarítást, alig volt napos idő. Katerina folyton rendet akart rakni, felkészíteni a házat a télre, de nem jutott rá ideje. Szombaton Kata sokáig aludt, Borisz megint dolgozni ment. Kata kikísérte, majd visszafeküdt. Az ablak mögött esőfelhők lógtak, és nagyon álmos volt. Reggel kilenckor megszólalt a telefon. Kata felvette a kagylót, biztos volt benne, hogy a férje hívja.
— Kati néni, Anja vagyok. Katruska néni, segítsen! Jegyet kell vennem hazafelé, és gyógyszert is, de nincs pénzem, egyáltalán nincs. Eljöhetek?
— Igen, természetesen – felelte Katerina, és várni kezdte a lányt.
Anna csaknem egy óra múlva érkezett meg, teljesen sápadtan, feldagadt szemekkel.
— Visszaadom, hétfőn lesz fizetésem, de senkitől sem tudtam kölcsönkérni.
— Mennyi kell? Történt valami?
— Anyu egyre rosszabbul van, és a rendelőben nem akarnak több fájdalomcsillapítót kiadni, azt mondják, várjunk. Minden hétvégén hazajárok, de most így alakult.
— Akkor legyen úgy: gyorsan összeszedem magam, elmegyünk a patikába, és én magam viszlek haza.
Kata leültette Annát az asztalhoz, ő maga pedig gyorsan összekészült.
— Melyik stádium? – kérdezte Katerina, amikor a gyógyszerek megvásárlása után beszálltak az autóba. Egy ismerőse ugyanilyen gyógyszereket vett az apjának, Kata emlékezett rájuk.
— A negyedik, a metasztázisok gyorsan terjedtek – válaszolta Anna nyugodtan. – Anyu ragaszkodott hozzá, hogy tanuljak tovább, és miatta ne hagyjam abba. A szomszéd nagymama és a nagynéném gondoskodik róla. De én hogy is tudnék… – az ajka megremegett.
— Na, na – hajtott ki az útra Katerina –, a negyedikkel is élnek néha.
— Anyu későn ment orvoshoz. Pontosabban nem arra kezelték, amire kellett volna, kezdettől fogva rossz volt a diagnózis, és elvesztettünk egy évet. Egy éve talán még nem lett volna késő, most viszont…
Anna elhallgatott. Katerina legszívesebben átölelte volna, magához szorította volna, hogy megnyugtassa. A továbbiakban más témákról beszélgettek: Kata igyekezett elterelni a lány figyelmét a rossz gondolatokról, érdeklődött a tanulmányairól, arról, hol dolgozik, megszokta-e már.
Egy számára ismeretlen ház előtt Katerina megállította az autót. Borisz nagymamája a falu másik végén lakott, itt Kata még soha nem járt.
A házban csend volt, kórházi szag terjengett. Marija nővére, amikor meglátta, hogy megérkezett az unokahúga, gyorsan elment, elfoglaltságra hivatkozva. Kata az asztalhoz ment és leült. Körbenézett. Szegényes volt, de tiszta, talán túlságosan is. Az asztal fölött egy kis tábla lógott fényképekkel. Sárgult, nagyon régi fotók idős emberekről, esküvőiek – valószínűleg Marija nővéréé –, és képek egy fiatal nőről egy kislánnyal. Marija nagyon szép volt. Még a fekete-fehér felvételek is elárulták, hogy szabályos arcvonásai voltak és meglepően vonzó mosolya. Katerina maga sem tudta, mikor mosolyodott el, miközben a képeket nézte.
— Szeretnélek bemutatni – mondta Anna, és félrehúzta a konyha melletti szoba függönyét. Katerina gyorsan odalépett, és megállt az ágy mellett. A hajdani szépségnek nyoma sem maradt. A betegségtől megkínzott, kiszáradt asszony félülő helyzetben ült a vaságyon.
— Jó napot – szólalt meg elsőként Katerina, majd bólintott Annának, aki egy széket tett az ágy mellé. – Köszönöm.
— Kislányom, szaladj el a boltba, vegyél valamit a teához, édességet is, vendégünk van.
Katerina legyintett, tiltakozva, aztán Marijára nézett, és hangosan megszólalt:
— Pillecukrot szeretnék, Anyutka, ha látsz.
Kata igyekezett észrevétlenül becsúsztatni ötszáz hrivnyát a lány kezébe. Nyilvánvaló volt, hogy Marija kettesben akart maradni Katával.
— Örülök, hogy sikerült megismerkednünk.
— Inkább tegezz – javította ki a vendég.
— Rendben, Kata.
Marija elhallgatott. A vendégnek úgy tűnt, nehezére esik a beszéd, de az asszony összeszedte az erejét, ahogy csak tudta, és folytatta.
— Valamiért biztos vagyok benne, hogy jó ember vagy. Nem is lehet másként: most is eljöttél egy számodra idegen emberrel.
— Annának segítségre volt szüksége, ebben nincs semmi különös.
— Sokan nemet mondanának. Tudom. Még egyszer köszönöm.
Most már Kata értette, miért köszön meg mindig mindent ennek a beteg asszonynak a lánya is: az anyja mindig ilyen volt.
— Az életemben egyetlen férfi volt. Csak egyszer. Aztán megszületett Anja. Férjhez egy másik fiúhoz mentem, Borisz előtt nem akartam bizonygatni semmit, ha egyszer nem hitt nekem. A férjem aztán egy év múlva elhagyott. Így volt jobb. Nyugodtabb lett az életem szemrehányások és vádaskodások nélkül. A lányomat úgy neveltem, ahogy csak tudtam, igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni.
Marija köhögni kezdett, Kata egy pohár vizet adott neki, és megitatta.
— Ha nehéz, várok, majd később beszélgetünk.
— Nem lehet később, Kata. Nem érem meg a tavaszt, érzem. A kislányom pedig egyedül marad. Ne hagyd el őt, nincs kihez fordulnia, ha baj van. Ott, a városban rajtatok kívül nincs senkije. A nővérem már így is sokat szenvedett miattam, és neki is megvan a maga családja. A szüleim már nem élnek. És én örülök is ennek – nem láttak engem így.
A beteg elhallgatott, majd újra megszólalt.
— És még valami. Bocsánatot szeretnék kérni tőled amiatt, hogy nektek Borisszal nincs gyermeketek. Én átkoztam meg őt fiatalon. Haragomban utána kiáltottam, hogy ha nem ismeri el a lányát, akkor több gyermeke sem lesz.
— Ugyan, ezek csak butaságok, ilyen nincs.
— Mégis nincs gyermeketek.
— Nincs – hajtotta le a fejét Kata. – De nem emiatt. Borisz kiskorában mumpszos volt, csak nemrég tudtam meg.
— De hiszen Anja van, tehát lehet gyereke. Ne aggódj, Katruska, amikor én már nem leszek, nektek is lesz babátok. Ahogy megátkoztam, úgy leveszem ezt az átkot is az életemmel. Nem neki adok gyermeket, hanem neked.
Katerina megérintette Marija kezét. Nem mondta ki, hogy az asszony lázálmokat beszél. Ki hinne ilyesmiben? Átok. Nincs ilyen. Náluk minden rendben van a családban.
Hazafelé menet Kata sokat gondolkodott. A saját életén, Marija és Anja életén, sok minden máson. A férjére is gondolt. Az átokra. Nem hitt benne.
Este, amikor a férje hazatért, még nem mesélt az útjáról, azon töprengett, hogyan adja elő a legjobban.
Borisz rosszul evett, inkább csak ült, elgondolkodva.
— Katruska, hallod, Kata… Ülj ide mellém, beszélni szeretnék.
Leült vele szemben, egy bögre teával.
— Mi van, ha tényleg Anja a lányom? Rosszul alakult ez, Kata. Azóta, hogy itt járt, nem tudok semmi másra gondolni.
— Ha úgy érzed, rosszul cselekedtél, kérj bocsánatot Marijától és a lányodtól is, csak őszintén. Aztán… majd az élet megmutatja, Borja.
— De hogyan kérjek bocsánatot?
— Ha akarod, a szíved majd megsúgja. Ma Annát vittem haza. Reggel felhívott, segítséget kért. Azt hiszem, neked is el kellene menned Marijához. A hónap végén úgyis mész a faluba, ugorj be hozzá.
A hónap végén Borisz valóban elutazott a faluba, és benézett Marijához. Leverten és fáradtan tért vissza.
— Nem tudtam… miért nem mondtad el nekem?
— Neked magadtól kellett rájönnöd.
Aznap este Borisz különösen elgondolkodott volt. Elmesélte, hogy visszafelé a városba elhozta Annát, beszélgettek.
— Jó kislány, nincs elkényeztetve – vonta le a következtetést a felesége.
Borisz bólintott.
Mariját a januári ünnepek után temették. Borisz és Kata is elmentek. A férfi odalépett Hannához, átölelte a síró lányt, aki alig állt a lábán. Felajánlotta, hogy magával viszi a városba, de Anja maradt.
— Szeretnék veled valamit megbeszélni – törte meg a hosszú csendet útközben Borisz, a feleségéhez fordulva. – Talán jó lenne, ha Anja ezután hétvégenként átjönne hozzánk. Így könnyebb lenne neki feldolgozni mindezt.
— Nem bánom, de ne erőltesd, csak ha ő is akarja. Szerintem az elején inkább egyedül kellene lennie – sóhajtott nagyot Katerina, és kinézett az ablakon. – Valami nem volt rendben az étellel, Borja, nagyon hányingerem van. Állj meg, kérlek.
Katerina házában az ablakpárkányok tele voltak palántákkal. A kerti szezon jóval azelőtt elkezdődött, hogy elolvadt volna a hó és beköszöntött volna a meleg. Kata elővett még egy ládát, és előkészítette a földet az új palántákhoz.
— Anyával mindig a saját magjainkat ültettük, én is hoztam nektek. Itt vannak az uborkák, aprók és tüskék nélkül, ahogy ígértem, ez pedig sárgadinnye, nagyon-nagyon édes. Anyu imádta, abból is hoztam.
— Hiányzik?
— Még kérdezi… Nagyon.
— Van egy titkom. A héten tudtam meg, de még senkinek sem mondtam, várom a megfelelő pillanatot. Mit szólnál, ha ma ünnepi vacsorát csinálnánk?
— Milyen titok? – kérdezte Anna.
— Csináltam egy tesztet, és voltam orvosnál is, leadtam a vizsgálatokat.
— És? – Anna arca felragyogott. – Kisbabát vársz?!
Kata bólintott, és a hasára tette a kezét.
— Ez csodás! Kisöcsém lesz, biztosan kisöcsém! Egyszerűen érzem.
Kata felnevetett, és átölelte Annát, aki felé nyújtotta a karját.
— Akár fiú, akár lány, mindenkinek örülni fogunk.
💬 Barátok, ha szívesen olvasnátok még több történetet tőlünk, hagyjatok kommentet, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem. Ez inspirál bennünket, hogy tovább írjunk!
