– Kolja, félek… – suttogta Lera, remegő ujjaival szorítva egyszerű, pamutruhájának szélét. Hangja reszketett, mint egy őszi levél a szélben, szemei könnyekkel telve könyörögve néztek Nikolajra, mintha nemcsak választ, hanem megmentést kérnének tőle.
– Mitől félsz? – válaszolta lágyan, majdnem gyengéden, kezeit megfogva és magához szorítva. – Egy hónap múlva lesz az esküvőnk. Minden el van döntve. A szüleink mindent tudnak. Család leszünk.
– Mi van, ha meggondolod magad?.. – suttogta, és hangjában jeges vágyakozás csengett. – Ha elmész… Mit csinálok akkor? Egyedül… a gyerekkel…
– Butus, – mosolygott, megcsókolva homlokát. – Ha fiú lesz, együtt megyünk majd horgászni. Megtanítom őt becsületre, erőre, türelemre. Ha pedig lány, akkor segítő társad, örömöd és a ház fényessége lesz.
– És ha az apját keresi majd?..
– Meg fogja találni. Én leszek az apja. Hamarosan felveszed a nevemet, feleségemmé válsz. És többé nem fogsz félni. Ígérem.
Megcsókolta az ajkát – gyengéden, mint az első alkalommal, mintha ebbe a csókba akarta volna rejteni minden ígéretét. Aztán könnyedén átlépett a fa kerítésen, maga mögött hagyva az utca csendjét, ahol már kialudtak az utolsó lámpák. Az éjszaka még nem érkezett el, de a faluban mintha parancsra minden elcsendesedett: sem nevetés, sem dal, csak néha egy kutya ugatása, meg a szél susogása a levelek között. A vidéki élet elaludt, mint egy fáradt utazó egy hosszú nap után.
Nikolaj zsebre dugott kézzel, könnyed mosollyal az arcán sétált. A vetési munkálatokon dolgozott, és jól fizettek – nemcsak kenyérre meg vajra, hanem álmokra is. Új tetőre, Lera szép ruhájára, a jövendő baba babakocsijára. Az elnök adott neki pár szabadnapot – lehetett pihenni, kipihenni magát, felkészülni az esküvőre. Minden világosnak és derűsnek tűnt, mint a hajnal első fénye.
De egyszer csak az út szélén megpillantott egy alakot. Nem falusi volt. Egyetlen helyi nő sem hordott volna olyan szűk nadrágot, nem állt volna cigarettával a kezében, mintha egy divatmagazin borítójáról lépett volna elő. Rövidre nyírt haj, kihívó, merész tekintet. Az idegen ott állt, mintha a falu csendjének tett volna kihívást, mintha azért jött volna, hogy mindent felforgasson.
– Szia, gyönyörűség! – kiáltotta, megállva pár lépésre tőle. – Honnan kerültél ide?
– Hűha, milyen barátságosak itt! – mosolygott, miközben egy füstcsíkot fújt ki. – És te legalább tudsz bemutatkozni, vagy nem tanítottak meg az illemre?
– Nikolaj vagyok. És te?
– Marina – vágta rá, miközben megrázta a hamut. – Mondd csak, hol lehet itt szórakozni? Van egyáltalán valami érdekes ebben a pusztában?
– Szombatonként van tánc a klubban – vállat vont Kolja.
– Szombat? Nekem nem holnapra kell! Most kell!
– Most? – gondolkodott el. – Nos… ha most, akkor hozzám. Nálam csend van, senki sem zavar.
– Akkor gyere be. Itt béreltem egy nyaralót a nagymamámnál. Nincs messze.
Tizenöt perccel később már egy hűvös szobában ültek, ahol egy öreg lemezjátszón halk, lágy zene szólt. Az asztalon egy üveg bor, gyümölcsök, gyertyák. Marina kihívóan nézett rá, de a szemében nemcsak vágy volt – ott lázadás, újra és izgalomra éhes tiltott kíváncsiság csillogott.
– Táncolunk? – kérdezte, felállva.
– Táncolunk – válaszolta, átölelve, magához szorítva.
A zene, a tánc, az intimitás – mind olyan volt, mint egy álom. Egy veszélyes, édes, megtévesztő álom.
Reggel Nikolaj hideg verítékben ébredt. Felugrott, összeszedte a holmiját, és úgy futott ki az utcára, mint egy bűnöző, hátrafordulva. A nap már felkelt, és hamarosan a nők elindulnak fejni a teheneket. Poros úton szaladt, szíve vadul vert. Mit tett? Hogyan tehette ezt? Hiszen Lera várja… várja a gyereküket…
Ám este újra Marinához ment. Ő másnap indulni készült. Ez volt az utolsó éjszaka. Az utolsó gyengeség. Az utolsó bűn.
Eközben a farmon, míg Lera a vödörből öntötte ki a tejet, az egyik fejőnő felhúzta az orrát, és így szólt:
– Lera, tudod, hogy Kolja nem aludt otthon? Láttuk, ahogy a vendéghez besurrant a házba.
– Hazudtok! – kiáltott fel Lera, és a vödör csörömpölve leesett a földre.
– Senki sem hazudik. Azt beszélik, hogy a lánnyal a városba megy. Elhagy téged, terhesen, mint egy régi cipőt.
A szavak úgy hatoltak a szívébe, mint egy kés. Lera rohant Nikolaj házához. Az ajtó zárva volt. Csak Kolja anyja ült az asztalnál, vörös, könnyes szemmel bámult ki az ablakon.
– Elment… – suttogta. – Vele. A városba.
Lera a fal mentén lecsúszva a földre huppant. Az egész világ összeomlott körülötte. Füleiben csengés hallatszott. Az agyában egyetlen gondolat zakatolt: szégyen. Ő – terhes, elhagyott, megalázott. Hogyan nézhet most az emberek szemébe? Hogyan élhet tovább?
Felugrott, rohant haza, tépte le magáról a köpenyt, mintha a szégyent akarná letépni magáról. Halántékában lüktetett a fájdalom. Nem. Tudom, mit kell tennem.
A faluban élt Valja, a gyógyító asszony – olyan nő, akinek szemében tükröződött a fájdalom és az évszázadok bölcsessége. Hozzá jártak, ha a gyerekek betegek voltak, ha a férjek ittak, ha a szív szétszakadt. Most pedig Lera érkezett hozzá – összetört szívvel és teherrel, amit nem tudott, hogyan cipeljen.
– Anya, Kolja elhagyott… Elment a másikhoz… A városba… – zokogta, berohanva a házba.
– És te? Mi lesz veled? És a gyerekkel? – rémülten kérdezte az anyja.
– Mire lenne szüksége belőlem? Hisz én falusi vagyok… Egyszerű…
Az apja kilépett a szobából, arca kővé dermedt.
– Ha csak megszületik, lelövöm! – kiáltotta, ökölbe szorított kézzel.
– Kislányom, miért kell ez neked?.. – sírt az anyja.
– Anya, megyek Valjához. Mondd a munkában, hogy nem vagyok ott… – pakolta a holmiját Lera.
– Menj, lányom. Én mindent elmondok…
Egy óra múlva a gyógyító háza előtt állt.
– Gyere csak be, kislány. Igya meg a teámat, beszélgessünk – invitálta Valja, mintha már mindent tudna.
Az asztalnál, a lámpás fényénél némán ültek. Aztán az öregasszony megkérdezte:
– Miért jöttél?
Lera mindent elmondott. Az egész fájdalmat, félelmet, szégyent.
Az öregasszony teát töltött neki. Az keserű volt, gyógynövényes ízű, valami ismeretlen aromával. Pár perc múlva Lera nehézséget érzett a fejében, szemei ólomként nehezültek. Elaludt.
Álmot látott. Egy gyerek – kicsi, törékeny – fulladozott a gyors folyóban. Kiabált, hívta: „Anya! Segíts!” De ő nem tudott mozdulni. Lábai mintha a földhöz nőttek volna. Kiáltott, de a hangja nem hallatszott. Aztán – csobbanás. Majd csend.
Felébredt.
– Nos, döntöttél? – kérdezte Valja. – Megszabadulsz a gyerektől?
Lera hallgatott, majd halkan azt mondta:
– Nem. Ez az élet. Az én vérem. Az én lelkem. Nem ölöm meg.
– Jó döntés – bólintott a gyógyító. – Menj haza, és tudd: nem vagy egyedül.
Gyalog ment haza. Valja megtiltotta neki, hogy biciklivel menjen – terhesen nem szabad. De Lera felemelt fejjel haladt. Meg fogja szülni ezt a gyereket. Felneveli. Erős lesz. Van Valja. Vannak a szülei. Van szeretete.
Kilenc hónappal később, egy tiszta tavaszi napon, megszületett a fiú. Egészséges, síró, ügyes kis kezekkel. A szülészetről Lera anyja és apja fogadták. Másnap megjelent Nikolaj anyja is – egy csomaggal, amiben kötött zoknik, bodyk és egy kis takaró volt.
– Kérem… engedjék, hogy láthassam az unokámat… Én vagyok a nagymamája… – remegve mondta.
Lera habozott, majd óvatosan átadta a babát.
– Ó, te drága, a vérem… – suttogta a nő, szívéhez szorítva a gyereket. – A nagymama hozott neked valamit, amije senkinek sincs – szeretetet.
Két hónap múlva Nikolaj visszatért. A város nem fogadta be. Marina elment. Ő az üzlet előtt állt, panaszkodva a barátainak:
– Nem hiszitek el! Minden nap bulit rendez! Főzni nem tud!
– Maradj Lera mellett, akkor nem lenne bajod – válaszolták neki.
– Hagyd már, Lera megbocsát… – sóhajtott.
– Nem fog. El fog menni férjhez. A fiát az új férjének adja majd. Most már neki is megvan a maga élete.
Otthon az anyja várta. Teával kínálta, majd kivitte a bőröndjét a verandára.
– Menj vissza a saját városodba. Ott jó dolgod volt, amikor elhagytad a terhes lányt. Itt nem várnak téged szívesen.
– De hová menjek?..
– Meg fogod találni. Ahogy megtaláltad azt is, aki elvitte tőled a jót.
Egy héttel később a faluban zajos esküvő volt. Lera mosolyogva lépett oltár elé, fehér ruhában, fiát a karjában tartva. Az új férj – jólelkű, erős, megbízható – átölelte a vállát. A kisfiúnak most már három nagymamája volt: a vér szerinti, a gyógyító Valja és Nikolaj anyja, aki minden nehézség ellenére eljött az esküvőre, és boldogságában sírt.
Az élet ment tovább.
Erősen. Élénken. Valóban.
És ebben rejlett az értelme.
