– Tánka, megint miattad van dugó! Akkorára terebélyesedtél hátul, hogy még egy repülő sem tudna kikerülni! Egész nap biztosan kinyalod a tányérokat, mielőtt elmosod őket!
Ez a mondat hangos nevetésvihart váltott ki. Tánya lehunyta a szemét, legszívesebben eltűnt volna a föld színéről, csak ne kelljen hallania a gúnyolódást, és látnia a gonosz arcokat. Nem tudta megmagyarázni, hogy anyjával alig bírják anyagilag, csak olcsó félkész ételekre futja, és hogy a hízásra való hajlama összeegyeztethetetlen azzal az időbeosztással, amikor reggel, éjszaka és kapkodva eszik.
Persze, Tánya is sportolhatna, vagy megváltoztathatná az életmódját, de dolgoznia kellett, hogy betartsa apjának tett ígéretét: tanulni fog, és nem hagyja magára az anyját.
A tanulás sem ment könnyen. Anyja sovány nyugdíja, az állandó vizsgaidőszakok, a krónikus kialvatlanság az éjszakai műszakok miatt… Más már lefogyott volna ilyen körülmények között, de Tánya még inkább kikerekedett.
Figyelni kezdett. Úgy tűnt, mindenki elment. Ki lehet menni az utcára. Ám amikor kinyitotta az ajtót, ismét a pincérekbe botlott.
– Tány, épp hozzád indultunk – mondták.
Tánya gyanakodva nézett rájuk. Tőlük semmi jót nem várhatott.
– Minek?
Összenéztek, és Tánya rögtön megérezte, hogy újabb gúnyolódás következik. Ekkor eszébe jutottak apja szavai: „Te vagy a legokosabb, a legcsinosabb. Akkor is harcolj, ha fáj. Bármilyen nehéz is, mosolyogj és harcolj!”
– Na, kérdezzetek – mondta Tánya.
– Tány, holnap buli lesz műszak után. Engedd meg, hogy egy-két órával korábban bezárjunk. Mindenki párban jön. Te is jössz? Bár… neked úgysem lesz kísérőd. Ki akarna egy hordóval járni?
A nevetés mindent elnyomott. Megjelent a főnök.
– Mi ez a cirkusz? A vendégek a röhögéstől leestek a székről! Vissza a terembe! Azonnal!
A fiatalok elszaladtak, Tánya pedig kirohant az utcára. Volt néhány perce, hogy levegőhöz jusson. Próbált megnyugodni, de hirtelen sírva fakadt. Tényleg nem volt fiúja, és talán mindenkinek igaza van. Kövér, szerencsétlen, és senki sem örül neki.
„Tenned kell valamit – gondolta Tánya. – Teljesen abbahagyjam az evést? Vagy forduljak orvoshoz? Bár mit mondana? Rendszeresség, egészséges étkezés… De miből fizessem meg?”
– Ó, apa, mit tegyek? Ha holnap nem jelenek meg egy fiúval, kinevetnek.
Tánya összerezzent. Valaki köhögött a bokrok között. Már sötétedett, és nem gondolta volna, hogy ilyenkor valaki ott lehet a vendéglő mögött. Hátrált pár lépést, és aggódni kezdett.
– Bocsásson meg, ha megijesztettem – szólalt meg egy harminc körüli férfi. – Nem akartam. Nem bírom nézni, ha egy nő sír. Segíthetek valamiben?
Tánya felsóhajtott:
– Nem. És mit is tudna segíteni? Ne haragudjon, de úgy néz ki, hogy inkább magának van szüksége segítségre, nem nekem.
A férfi a pad felé mutatott.
– Leülhetek?
Leült, hallgatott egy ideig, aztán Tányához fordult, és beszélni kezdett:
– Tudja, rájöttem, hogy a könnyek nem oldják meg a problémákat, csak nehezítik az életet. Egy éve ébredtem fel, és semmire sem emlékeztem. Igen, sírtam a félelemtől. De aztán rájöttem, hogy a sírás semmit sem változtat. Hiszen valahogy éltem korábban is. Talán, mivel egy pincében ébredtem, ott is van a helyem. Jártam az utcákat, szinte rátukmáltam magam az emberekre, de senki sem ismert fel. Arra jutottam, hogy nincs senkim. Megpróbáltam papírokat intézni, de a rendőrségen csak durván bántak velem. Megértem, senki sem akar bajlódni egy hajléktalannal. Most már senki vagyok.
– Láthatatlan – mondta Tánya, és felé fordult.
– Furcsa, hogy tudok beszélni, enni, de azt nem tudom, ki vagyok.
Ekkor Tányának eszébe jutott valami:
– Hogy hívják?
– Nem figyelt rám? Nem emlékszem. Nevezzen, ahogy akar.
– Engem Tányának hívnak. Talán tudna nekem segíteni?
Tánya elmondta a tervét. Az „Antal” nevet adta neki – így hívták az apját is.
Antal elgondolkodott:
– Ez egy kaland. Tetszik… De hogy? Úgy nézek ki, hogy inkább szemétdombra való vagyok, nem vendéglőbe.
– Az nem számít. Tudja, milyen az anyám? Olyan gyorsan rendbe hozza magát, hogy maga sem ismer majd magára – mosolygott Tánya.
– Szerencsés vagy. És az apád?
– Nincs már. Rég meghalt. Maga emlékeztet rá. Azt mondta, mindig harcolni kell. Ha nem akarja, megértem. De az ön helyében harcolnék. Én akarok, és magának is felajánlom.
– Az anyja elfogad engem?
– Igen. Ő csodálatos. Jöjjön hozzánk. Mindjárt leírom a címet…
– Mondja inkább, megjegyzem. Nem tudom, ki voltam, de kiváló a memóriám.
Tánya visszatért a munkába. Tudta, hogy trükközik, de remélte, hogy nem bukik le, és végre békén hagyják.
Este, amikor hazaért, mindent elmesélt az anyjának. Anyja így szólt:
– Tány, te már felnőtt vagy. Támogatlak. Remélem, minden jól megy. De biztos nem valami bűnöző?
Tánya megcsókolta:
– Remélem, nem. Kedvesnek és ártalmatlannak tűnik. Csak balszerencséje volt. Te vagy a legjobb!
– Igen… a világ legnagyobb gondja.
Antal pontosan érkezett. Egy darabig zavartan toporgott az ajtóban, majd levette a cipőjét, és mezítláb lépett a vakítóan fehér padlóra. Tánya rámosolygott:
– Semmi baj. Megjött! Ez a lényeg. A többit majd megoldjuk. Remélem, minden jól megy.
– Hogy hagyhatnám cserben? Én…
– Még korai beleélni magát a szerepbe – nevetett Tánya. – De a hangulat megfelelő. Úgy kell előadnunk, hogy mindenki elhiggye: szerelmes pár vagyunk, tökéletes harmóniában.
Tanya édesanyját tolókocsiban tolták ki. Anton kissé meghökkent, majd elmosolyodott. Tanya anyja nem tudott járni. Öt évvel ezelőtt megsérült a gerince, azóta nem érezte a lábait.
– Jó napot kívánok! Ismerkedjünk meg.
– Én… hát, úgy tűnik, Anton vagyok.
A megbeszélt napon minden tekintet Tanyára szegeződött, de senki nem szólt. Tudta: mindenki a megszégyenülésére vár. Reggel Anton egészen az étteremig kísérte.
– Hétre ott leszek.
– Várni foglak.
– Ó, hidd el, én várlak téged. Tanya, csodálatosan nézel ki. Őszintén örülök, hogy együtt töltjük az estét.
– Anton. Én itt egyedül vagyok. Ki az a „te”?
– Ó, úgy értem, te…
A lány ráébredt, hogy a férfi szavai egy cseppet sem zavarták. Sőt, hízelgőek voltak számára a bókjai.
Az ünnepségen Tatjána érezte a kollégái pillantásait. Az étterem tulajdonosa az évfordulóját ünnepelte, és jutalmat ígért minden dolgozónak. Talán ez volt az oka, hogy mindenki jókedvű volt, és senki sem sietett gúnyolódni rajta.
– Tatjána, egyedül jöttél? – érdeklődött a főnök.
– Nem, Anton hamarosan jön.
Már az utcán várta őt. Kiment hozzá, és először nem ismerte fel. Magas, jóképű, elegáns férfi volt. Tanya megborzongott, amikor közelebb lépett és megfogta a kezét. Többé nem látta a kollégái arcán a gúnyt. Anton mellette volt. Mellette már nem tűnt túlsúlyosnak, esetlennek vagy „másnak”.
Az est csúcspontján Nasztya, a társaság legnagyobb pletykafészekje, táncra kérte Antont.
– Csak a barátnőmmel táncolok – válaszolta, és megfogta Tanya kezét.
Egész este mellette maradt. Tanya észrevette, hogy a főnöke figyeli Antont. Érezte, hogy ez nem véletlen. Nem arról volt szó, hogy egy lúzer Tanyának hirtelen lett egy udvarlója. Nem. Az érdeklődés oka más volt.
– Úgy érzem magam, mintha nagyító alatt lennék – mondta Anton. – Egyesek gúnyosan néznek, mások úgy, mintha szellemet látnának. Egy pár konkrétan hátrahőkölt, amikor meglátott. Figyelj, nem lépjünk le innen?
Tanya bólintott. Kimentek az előcsarnokba, ahol a lány megkérdezte:
– Próbáljunk meg papírokat szerezni? Segítek. Új életet kezdhetsz, az lehetsz, aki csak akarsz.
Anton a vállára tette a kezét:
– Ha meglesznek a papírok, és találok munkát, hozzám jössz feleségül?
– Hát ez… meglepett!
– Szóval ez egy „igen”?
– Igen – felelte Tanya.
A férfi megcsókolta. Aztán elindultak, mert egyetlen vágyuk volt: egyedül lenni…
Hajnalban tértek vissza az étterembe, ahol a vendégek már jócskán kapatosak voltak.
– Álmos vagyok – mondta Tanya.
– Nem kérsz szabadságot? Alig állsz a lábadon.
– Minden rendben.
Tanya az étteremre pillantott. A parkolóban sok autó állt. A főnök is a kocsijához indult – de nem a partnernőjével. Egy ősz hajú hölgy és egy alacsony idős férfi kísérte. Mindketten jómódúnak tűntek, de volt bennük valami különös. Tanya még meg sem tudott szólalni, amikor a főnök után egy nagyobb társaság is kilépett. Anton megfeszült. Mindenki feléjük tartott.
– Kisfiam – suttogta az asszony.
Anton egy lépést tett feléjük, és remegő hangon szólt:
– Anya!
Az asszony elájult volna, de Anton elkapta. Az idős férfi is leguggolt melléjük. Ölelkeztek.
– Senki sem számított erre – mondta a főnök. – De én azonnal gyanítottam valamit. Valakire emlékeztetett. Aztán a partnerem is megjegyezte, hogy ismerősnek tűnt. Szóval ő nem Anton, hanem Dmitrij Stupin. Pár éve tűnt el. A szülei nagyon… NAGYON gazdag emberek. Valami bűnügy is volt a háttérben, de ez biztos, hogy ő.
Tanya ráébredt, hogy most már tényleg nincs helye itt. A kollégái kinevetik majd, hogy nem ismerte fel a koldusnak tűnő milliomost. Ő meg most már biztos nem fog emlékezni rá. Ő meg ki is ő hozzá képest…
– Nasztya, mondd, hogy beteg lettem – súgta Tanya, majd elszaladt haza.
– Talán Anton komolyan gondolta? – kérdezte anya.
– Mi számít az? – Tanya újságokat mutatott: „Szenzáció: előkerült a két éve eltűnt férfi…”
Anyja átölelte, és Tanya elaludt.
– Ó, kislányom. Miért nem hiszel magadban?
Este csengettek. Az anya nyitott ajtót. A küszöbön Anton állt virágcsokorral, mellette egy hozzá hasonló nő, mögöttük elegánsan öltözött férfiak. Az egész társaság Tanya apró lakása előtt sorakozott fel.
– Jó estét. Megszökött a menyasszonyom – mosolygott Anton. – Pedig megígérte, hogy hozzám jön, ha lesznek papírjaim. Hát, most már megvannak.
Tatyjana meghallotta a hangokat és kijött.
– Miért jöttél?
– Megkérni a kezed.
– Viccelsz?
– Nem. Felnőtt emberek vagyunk. Te tetszel nekem, és én…
– Én minek kellek neked?
– Szerelmes lettem.
– Belém? Én kövér vagyok…
– Akkor egyszerűen csak több helyet foglalsz el a szívemben. Bejöhetek?
Tanya hátrébb lépett, szemében könnyek gyűltek. Ránézett.
– Tényleg? Ugye nem csak gúnyolódsz?
– Nem, Tanyácska. Ez mind igaz.
A lány a vállára borult, zokogva, ő pedig átölelte, és simogatta a fejét.
– Na, így már mindjárt jobb.
Az esküvőt abban az étteremben tartották, ahol Tanya korábban dolgozott. Most már tanult, és segített anyjának a műtét után. Az orvosok azt ígérték, hogy az asszony újra járhat majd.
