A fiam már három hónapja találkozgat ezzel a lánnyal. És tudják, mi a legkülönösebb? Egészen a közelmúltig egyszer sem hallottunk róla. Sem nevet, sem találkozást — teljes ismeretlenség volt. Állítása szerint egy egyetem melletti kávézóban ismerkedtek meg. A lány állítólag túl félénk volt ahhoz, hogy megjelenjen a családunk előtt.
De aztán megtörtént: a fiam megkérte a kezét. Mi pedig ragaszkodtunk hozzá, hogy jöjjön el hozzánk, ismerkedjen meg a családdal. Vacsorát készítettem, a férjem válogatott steakeket hozott. Komolyan készültünk — nyitott szívvel akartuk fogadni a leendő menyünket.
A fiam hazahozta a menyasszonyát. Amint megláttam az arcát és meghallottam a nevét, azonnal felhívtam a rendőrséget… úgy éreztem, mintha kicsúszna a föld a lábam alól. Ismertem őt. Ó, milyen jól ismertem. Soha nem gondoltam volna, hogy képes leszek ilyesmire…
– Cindy, gyere le a pincébe — válasszunk bort a vacsorához – mondtam, mintha mi sem történt volna, és előreengedtem. Amint belépett, bezártam mögötte az ajtót.
Amikor visszatértem a férjemhez és a fiamhoz, ezt mondtam:
– Most felhívjuk a rendőrséget. Van mit elmondanom.
Tíz évvel ezelőtt eltűnt egy lány — a szomszédok lánya. Cindynek hívták. Szép volt, csendes, nagy szemekkel. Gyakran átjárt hozzánk, segített a kertben, nevetgélt a fiunkkal… Azt hittem, még az egész élet előtte áll. Aztán — eltűnt. A holmiját a folyóparton találták meg, a rendőrség balesetről beszélt. De a testét soha nem találták meg. És azon a napon, amikor eltűnt, megengedtem neki, hogy a pincénkből telefonáljon — taxit hívjon. Ez volt az utolsó alkalom, amikor valaki látta.
Éveken át gyötörtek a kérdések. És most ott állt előttem a mása. Ugyanaz az arc. Ugyanazok a szemek.
– Apa, ez őrültség! – kiabálta a fiam. – Nem tudja, miről beszélsz!
De a lelkem mélyén ott motoszkált ugyanaz az érzés, amely ritkán téved.
Kihívtuk a rendőrséget.
Amíg vártunk, Cindy csendben maradt a pincében. Sem kiáltás, sem dörömbölés az ajtón. Csak csend, amitől megfagyott a vér az ereimben.
Amikor a rendőrök megérkeztek, megkérték, hogy jöjjön fel. Heves érzelmeket, tiltakozást vártam — de Cindy nyugodtan lépett ki, mintha tudta volna, hogy ez fog történni.
– Ön hasonlít egy lányra, aki tíz évvel ezelőtt eltűnt – mondta a rendőr.
Cindy elmosolyodott. Hidegen.
– Tudom – válaszolta.
A kihallgatás két órán át tartott. Minket hazaküldtek várakozni. De a rendőrség már egy óra múlva visszatért — sápadtan, izgatottan.
– Eltűnt – mondta a tiszt. – Egyszerűen eltűnt a szobából. A kamerákon üres a kép. Bement, de senki sem látta kijönni. Mintha feloldódott volna a levegőben.
Úgy éreztem, kicsúszik a világ a lábam alól.
A következő napok káosszá váltak. A fiam kerülte a társaságunkat, csapkodta az ajtókat, mindenért engem hibáztatott. Szerette őt. És láttam: a szemében több volt a fájdalom, mint a harag.
A harmadik napon éjszaka eltűnt.
Átkutattuk a házat, a garázst, az utcát — semmi. Akkor a feleségem lement a pincébe… és remegő hangon hívott engem.
Ott, a boros asztalon egy cetli feküdt. Egyenes, gondos kézírással.
„Ne keressetek minket. Visszatérek, amikor tudok. — Cindy”
A cetlihez egy régi fénykép volt tűzve: én, a fiam, és mellettünk egy másik kislány. Cindy. Az igazi. Úgy nézett ránk, ahogy az ember az otthonára néz. A családjára.
Megértettem: a fotó mindezidáig itt volt elrejtve. De ki vette elő?
Eltelt egy hét. Kora reggel csengettek. Az ajtóban a fiam állt. Idősebbnek tűnt — beesett arccal, sötét szemekkel.
– Ő… nem ember, apa – suttogta.
Bennem minden megfeszült.
Elmesélte:
A tíz évvel ezelőtti eltűnés után valamilyen emberek megtalálták Cindy testét. De ő… ÉLT. Azonban a szervezete már nem működött rendesen. Tudósok — egy magán, titkos projekt keretében — megpróbálták helyreállítani. Nem újraélesztés volt, nem orvostudomány. Valami más. Megőrizték a tudatát… egy mesterséges testben. De az emlékezete töredezett volt, kitörlődött, majd darabokban tért vissza.
– Amikor meglátott téged, emlékezni kezdett – mondta a fiam. – Túl sok mindenre egyszerre.
Cindy szándékosan jött vissza. Hogy befejezze azt, ami tíz évvel ezelőtt kezdődött. Hogy felidézze az utolsó dolgot, amit újra és újra elfelejtett. A pincénket. Az utolsó telefonhívást. A szavakat, amelyeket valaki mondott neki, mielőtt a folyóhoz ment.
Éreztem, ahogy hideg fut végig a hátamon.
– Mire emlékezett? – suttogtam.
A fiam egy második cetlit nyújtott felém.
„Aznap este azt mondtad nekem: menj haza egyedül. Fontos. Bíztam benned. Aztán — csak a víz.”
A szám elé kaptam a kezem. Emlékeztem. Akkor biztos voltam benne, hogy az apja az autóban vár rá.
Tévedés volt. Egy katasztrófa, amely az életébe került.
– Megbocsátott neked – mondta halkan a fiam. – De magának nem tudott megbocsátani. Ezért tért vissza.
– És most hol van? – kérdezte a férjem.
A fiam megrázta a fejét.
– Visszament a vízhez. Oda, ahol minden elkezdődött. Örökre.
Aznap este hárman álltunk a folyó partján. A víz csendesen csapkodott, nyugodtan és átláthatatlanul. A szél hideget hozott. A kezemet a fiam vállára tettem.
És akkor megláttuk őt — egy alakot a távolban, a hídon. Mozdulatlanul állt, mint egy szobor. Felénk fordult, a mellkasára tette a tenyerét — a hála gesztusával.
Aztán eltűnt. Mint egy tükröződés, amelyet elsimít egy hullám.
A fiam sokáig hallgatott, mielőtt megszólalt:
– Félig gép volt, de a szíve… valódi volt.
Bólintottam. Mert végre megértettem: nem a rendőrséggel szemben voltam vétkes, nem a férjemmel szemben, hanem az emlékkel szemben. És Cindy nem bosszút állni tért vissza… hanem befejezni azt, ami befejezetlen maradt.
Azóta a pincénk üres. De néha, amikor elmegyek mellette, halk, alig hallható üvegcsengést hallok — mint egy csendes suttogást:
„Mindenre emlékszem. És megbocsátok.”
És ez a legfélelmetesebb és egyben legmelegebb dolog, amit az ember valaha is hallhat.
