– Hogy lehet ez? Hiszen csak öt percet késtem! – háborgott a kamasz, és ösztönösen elővette a telefonját, hogy felhívja a szüleit. A mobil kijelzője felvillant, majd elsötétült – lemerült az akkumulátor.
A fiú nagyot sóhajtott. Az egész napja balul sült el. Először a fülledt várakozás az útlevélosztály fullasztó helyiségében, ahová azért jött, hogy élete első útlevelét megkapja. Most pedig még ez is…
A szülőfalujáig tizenkét kilométer volt. Hamarosan teljesen besötétedik. „Alja néni! Ő tud segíteni!” – villant fel benne a mentő gondolat.
Miska megigazította a hátizsákját, és határozottan elindult a kisváros szélén álló ötemeletes ház felé. Könnyen megtalálta az épületet, sőt a lépcsőházat is – vele szemben egy hinta állt, amelyen évekkel ezelőtt hintázott, amikor anyjával együtt meglátogatták a rokont.
A lakás számát viszont nem emlékezett. Remélte azonban, hogy majd megkérdezi a szomszédokat, vagy felismeri az ajtót.
A lépcsőház komor volt, macskaszag terjengett benne. Miska figyelmesen végigjárta az összes emeletet, az ajtókat fürkészve, és próbálta valamilyen jelből vagy a lakásokból kiszűrődő beszédből kitalálni, melyik lehet a keresett. De nem járt sikerrel.
Leült az első és második emelet közötti lépcsőforduló ablakpárkányára, és várni kezdte, hogy feltűnjön valaki a lakók közül.
– Te meg mit sündörögsz itt? – csendült fel hirtelen egy zsörtölődő hang.
Miska, aki az ablakon át figyelte a bejárat körüli alakokat, hátha felismeri köztük a rokonát, összerezzent és hátrafordult.
Mögötte egy idős asszony állt szatyorral a kezében, és gyanakodva méregette tetőtől talpig.
– Alja nénihez jöttem – magyarázta sietve Miska. – Anyukám unokatestvére.
A nagymama elgondolkodott.
– Miféle Aljához? Nálunk ilyen nincs!
– Hogyhogy nincs, jártam már nála, csak elfelejtettem, melyik lakásban lakik – jött zavarba Miska.
– Hát, nem tudom – csócsálta az ajkát az asszony. – Ha a tizenhetes lakásban lakó Alevtinára gondolsz, ő szanatóriumba ment két hétre. A kulcsokat nálam hagyta, hogy locsoljam a virágokat. Más ilyen Alja pedig nincs nálunk.
A kamasz röviden elmesélte a kalandjait az öregasszonynak. Az rosszallóan csóválta a fejét.
– Baj van veletek, fiatalokkal… Beengednélek éjszakára, de nekem rendem van. Ráadásul megjött a fiam a feleségével meg az unokákkal – nincs hely. Talán adjak telefont, hogy felhívd a szüleidet?
– Igen! – örült meg Miska. – Kérem.
De a nagymama táskájából előhúzott régi nyomógombos telefon sem segített. Kiderült, hogy Miska rosszul emlékszik az anyja számára, az apjáéra meg pláne. Úgy tűnt, jól tárcsáz, mégis mindig máshová kapcsolt.
Izgalmában újra és újra nyomkodta a számokat, míg az öregasszony morogva meg nem jegyezte:
– Már az összes pénzemet elbeszélted.
– Rendben, köszönöm, bocsánat – motyogta a fiú, és elindult lefelé a lépcsőn. Úgy döntött, gyalog megy haza.
A falu szélén a sötétség különösen sűrűnek tűnt. Az utolsó lámpa egy kis foltot világított meg az úton, azon túl pedig tintafekete homály kezdődött.
Jobbra kihalt mezők húzódtak, balra sötéten állt az erdő. Miska megállt a fény és az árnyék határán. Előre menni félelmetes volt, visszafordulni pedig nem volt hová.
Egy széllökés rothadó levelek és hideg szagát hozta. Miska összerezzent, mélyebbre dugta a kezét a kabátzsebébe. Fogalma sem volt, mit tegyen.
Hirtelen valami felvillant a megvilágított kör szélén. Két zöld pont, mint a szentjánosbogarak, villogott a föld felett, gyorsan közeledve. Miska összerezzent.
De mielőtt igazán megijedhetett volna – közvetlenül előtte megjelent egy nagy, vörös kandúr.
– Fúú… – fújta ki a levegőt a fiú. – Szia, csavargó! Hát te jól rám ijesztettél!
A macska nyávogott, és a lábához dörgölőzött. Miska lehajolt, hogy megsimogassa a váratlan látogatót, és fél szemmel a sötétségbe pillantott, ahonnan a macska előbukkant, amikor észrevette, hogy kissé odébb az út mellett egy épület sötét sziluettje rajzolódik ki.
– Aha, biztos itt a szélén lakik az a nyaralótulaj – jutott eszébe a kamasz. – Apával tavalyelőtt nyáron tűzifát hoztunk neki eladásra!
A macska, mintha megértette volna a gondolatait, a házikó felé futott. Miska bizonytalanul követte, botladozva a sötétben.
A nyaraló azonban lakatlannak bizonyult. Valószínűleg a gazdája, mint mindig, télire visszament a városba.
„Honnan került ide akkor a macska?” – töprengett Miska, miközben kitapogatta az ajtón a masszív lakatot, amikor a szeme már kissé hozzászokott a sötétséghez.
A kandúr kitartóan körözött körülötte, a lábához dörgölőzött, majd hirtelen a kerítés mentén futott, és magabiztosan bebújt a deszkakerítés legközelebbi résén.
Miskának nagyon ijesztő volt ott maradni a sötét, lakatlan ház mellett. Mégis, miközben körbenézett, valami ötlet kezdett formálódni a fejében.
Ezért folyton „cic-cic”-et suttogva és a macskához beszélve – inkább saját magát bátorítva – ugyanazon az úton bemászott az udvarra, mint a macska.
A macskaszemek valahol előtte villogtak, amikor Miska az udvarban rátalált egy kis fürdőházra, amelyet csak egy vastag forgáccsal zártak be, amit a reteszbe dugtak, és biztonság kedvéért egy deszkával támasztottak meg, hogy a szél ki ne nyissa az ajtót.
Bent dohszag és fa illata terjengett. A padló kellemetlenül nyikorgott a lába alatt. A sötét előtér kis ablaka úgy csillogott, mint egy rosszindulatú szellem szeme.
Miska azonban minden bátorságát összeszedte, és már tapogatta is a padokat, a kályha környékét meg a mellette heverő kis rőzsekupacot.
Emlékezett rá, hogy náluk a fürdőházban mindig van gyufa – remélte, hogy itt is talál. És a megérzése nem csalta meg!
A fiú már majdnem feladta a reményt, amikor a keze egy kis kartondobozkába ütközött. A kérgüktől göndörödő nyírfahasábok elég gyorsan lángra kaptak a kis szikrától, ami végleg felvidította.
– Itt töltöm az éjszakát, reggel pedig hazamegyek – döntötte el a kamasz, kinyitotta a fürdő ajtaját, és a halvány holdfényben próbálta kitalálni, merre lehet a farakás.
Nem sokkal később a kályha már zúgott, megtöltve a kis fürdőt barátságos meleggel és fénnyel.
A macska összegömbölyödve feküdt Miska mellett a padon. A fiú simogatta a puha bundát, és mesélt a sejtelmesen felbukkant barátnak az életéről, az iskoláról, arról, mennyire várta az útlevele átvételét, és milyen kellemetlen esemény árnyékolta be azt.
– Tudod, ha te nem lettél volna, valószínűleg még mindig annál a lámpánál állnék – mondta elgondolkodva. – Vagy elindultam volna a sötét úton, és eltévedek. Te vagy az igazi megmentőm! Megmentettél!
A macska, mintha értené a szavait, lustán ásított, és elégedetten lehunyta a szemét.
A fürdő falain túl süvített a szél, de bent meleg volt, és már nem is tűnt olyan ijesztőnek minden. Az egyenletes dorombolástól elringatva Miska észre sem vette, mikor aludt el.
A reggel halvány novemberi napsütéssel köszöntötte. A kályha már rég kihűlt, de a fürdőben még megmaradt a kellemes meleg.
A macska az ajtó mellett ült, mintha emlékeztetné, hogy ideje útnak indulni. Miska nyújtózott, összeszedte a holmiját, kiengedte bolyhos megmentőjét, majd ő maga is kilépett.
Amikor elindult az úton, a macska utána ment. Futott mögötte, igyekezett nem lemaradni.
– Furcsa, miért nem megy haza, hiszen biztos éhes – töprengett a kamasz.
– Velem jössz? – kérdezte a macskát. Aztán felvette, és a kabátja alá dugta. Az nem tiltakozott, csak kicsit fészkelődött, hogy kényelmesebben elhelyezkedjen a mellkasánál.
Miska körülbelül fél órát ment, amikor meghallotta egy közeledő autó hangját.
Hátrafordult, és meglátott egy rendőrautót, amely hirtelen lefékezett mellette.
– Mihajlo Jerjomin? – kiáltott rá a rendőr az ablakon kihajolva. – Te vagy az? Az egész falu téged keres!
– Engem? Én… ööö… – jött zavarba Miska.
– A szüleid majd megőrültek! Egész éjjel talpon voltunk! Hová tűntél?
A kocsiban elmondták Miskának, hogy amikor a szülei nem várták meg a fiukat az utolsó busszal, és nem tudták felhívni, kapcsolatba léptek Aljavetina nénivel.
Amikor megtudták, hogy ő szanatóriumban van, a fiú pedig sehol sincs, azonnal a rendőrséghez fordultak. A szülők mindenkit felhívtak, aki segíthetett a fiuk felkutatásában, a járőrautó pedig egész éjjel a falvak között cirkált. Miskát azonban sehol sem találták.
Otthon síró anya és komor apa fogadta. Hosszú ölelések és zokogás után Miska elmesélte a történetét.
– Megtarthatom őt? – kérdezte a macskára mutatva. – Gondoskodni fogok róla, ígérem!
– Rendes kandúr – felelte elismerően az apja. – Úgy tűnik, több esze van, mint neked! Ellene semmi kifogásom, de te mostantól minden indulás előtt feltöltöd a telefonodat! Ellenőrizni fogom! Értetted?
Miska hevesen bólogatott.
A vörös macska, aki a Szpasz nevet kapta, már fel is fedezte az új házat, mintha mindig is itt lakott volna. Kényelmesen elhelyezkedett az ablakpárkányon, hunyorogva a napfényben.
És még az új gazdájára is úgy pillantott, mintha előre tudná, hogy minden biztosan rendben lesz!
Ilyenek ők, a kisebb testvéreink…
Írjátok meg kommentben, ti mit gondoltok erről! Tegyetek egy lájkot is.
