– A gyerekeknek nincs helyük az asztaloknál – ez az első – mondta halkan Hanna. – Itt nincs keresnivalójuk – ez a második. Anya világosan megmondta, hogy az ünnepség csak felnőtteknek szól, és ezt te nagyon jól tudtad, amikor ideindultál.
– Hogy mersz ilyet mondani?! – csattant fel Marina, aki addig hallgatott. – Hiszen ez egy jubileum, a gyerekeknek joguk van itt lenni!
– Nincs joguk – vágta rá Hanna. – Mert nem hívták meg őket!
– Ó, Ludocska, hát milyen éttermet választottál! – harsogott Vera néni hangja a telefon hangszórójából, betöltve az egész konyhát.
– Az interneten néztem képeket, olyan csillárok vannak ott, olyan hangulat! Az egész családdal biztosan megyünk, Kosztyik már ki is vasalta az öltönyét, a gyerekek meg annyira örülnek…
Hanna megdermedt a bögrével a kezében. Most kezdődik.
– Vera, rögtön az elején szeretném tisztázni – szólt az anya egyenletes hangon, bár Hanna látta, hogyan szorulnak meg az ujjai az asztal szélén. – A jubileumra csak felnőttek vannak meghívva. Ez az esemény nem gyerekeknek való.
A szünet talán három másodpercig tartott. Aztán Vera néni olyan hangot adott ki, mintha félrenyelt volna.
– Mit jelent az, hogy csak felnőttek? Ludmila, hát ezek az én gyerekeim! A te unokaöcséid és unokahúgaid! Szerjozsa hét éves, Darja öt – hogy teheted meg, hogy nem hívod meg őket? Hiszen készültek rá, Dasa még versikét is megtanult!
Hanna letette a bögrét az asztalra, és közelebb lépett az anyjához. Az egyenes háttal ült, és abból, ahogy tartotta magát, ahogy felemelt fejjel ült, azonnal látszott: a döntés megszületett, és semmiféle versike nem fogja megváltoztatni.
– Vera, az étterem egy rendes hely. Hatvanéves az ember csak egyszer az életében, és én nyugodtan szeretném megünnepelni ezt a napot.
– Leülni a szeretteimmel, beszélgetni, inni egy pohár pezsgőt. Nem pedig azon idegeskedni, hogy a gyerekek összetörnek valamit, vagy rohangálnak az asztalok között.
– Tehát szerinted az én unokáim neveletlenek? – sikoltott fel Vera néni úgy, hogy a hangszóró panaszosan recsegett. – Az én unokáim, akiket én…! Így van, Ludmila? Értem. Mindent értek.
– Vera…
Sípolás…
Az anya lassan letette a telefont az asztalra, hallgatott egy pillanatig, majd Hanna felé fordult. Az arcán semmi tanácstalanság nem látszott – csak enyhe fáradtság, mint annál, aki előre tudta, hogy a beszélgetés pontosan így fog végződni.
– Na tessék, megérkeztünk.
Hanna nehézkesen leült vele szemben.
– Anya, én megmondtam. Figyelmeztettelek, hogy Vera néni így fog reagálni.
Emlékezett arra a beszélgetésre egy héttel korábbról, amikor anya először vetette fel az ötletet, hogy gyerekek nélkül menjenek étterembe. Hanna akkor azonnal mondta: Verával ebből még gond lesz.
Vera néni imádta az unokáit, és szó szerint mindenhova magával cipelte őket, őszintén nem értve, miért zavarhat bárkit is, ha Szerjozsa bemászik az asztal alá, Dasa pedig ételt dobál a földre.
De az anya akkor csak legyintett. Most pedig ugyanazzal a nyugodt makacssággal vont vállat.
– És akkor mi van? Hatvanéves vagyok, Anya! Hatvan! Negyven évet dolgoztam, felneveltelek, eltemettem az apádat, kiérdemeltem egyetlen nyugodt estét egy szép étteremben!
– Anya, én nem is vitatkozom…
– Nincs jogom egyszer az életben úgy megünnepelni a születésnapomat, ahogy én szeretném? – emelte meg kissé a hangját, bár nyilvánvalóan nem Hannára haragudott. – Az unokái nélkül, akik ordítanak és rohangálnak? Felesleges felfordulás nélkül?
– Van jogod – emelte fel békítően a kezét Hanna. – Természetesen van. Csak… te is érted, hogy Vera néni megsértődött.
Az anya felhorkant.
– Túl fogom élni.
Ő is fáradtnak tűnt, és Hanna hirtelen arra gondolt, hány ilyen beszélgetés lehetett az elmúlt években – Verával, a szomszédokkal, a kollégákkal.
Hanna gyorsan összeszedte magát, puszit nyomott anyja arcára, és hazament, végig azon a beszélgetésen rágódva.
Ismerte Vera nénit – nem azok közé tartozott, akik hamar lehiggadnak és elfelejtik a sérelmeket. Tehát még egy kellemetlen telefonhívás várt rá. Így is lett.
Két nappal később remegett meg a telefon, amikor Hanna a munkahelyi leveleit rendezte. A kijelzőn ez állt: „Vera néni”. Hanna néhány másodpercig csak nézte a betűket, erőt gyűjtött, majd végül felvette.
– Anya, beszélned kell az anyáddal – kezdte Vera néni köszönés nélkül. – Ez így nem mehet tovább.
– Nem lehet így bánni a családdal, nem lehet megtiltani a rokonoknak, hogy eljöjjenek az ünnepre, még akkor sem, ha gyerekek! Hiszen nem idegenek vagyunk!
Hanna hátradőlt a székben, és megdörzsölte az orrnyergét. Hosszú beszélgetésnek ígérkezett.
– Vera néni, anya senkinek sem tiltotta meg, hogy eljöjjön. A felnőtteket hívta meg, téged is, Kostya bácsit is.
– És a gyerekek?!
– A gyerekeknek egy ilyen étteremben nincs mit keresniük – igyekezett Hanna nyugodtan beszélni, bár belül már forrt a düh.
– Felnőtt program lesz, hangos zene késő estig, háromoldalas borlap. Szerjozsának és Dasának ott unalmas és kényelmetlen lesz, ezt te is nagyon jól tudod.
– Én csak egy dolgot értek! – emelte fel a hangját Vera néni. – Azért beszélsz így, mert neked nincsenek saját gyerekeid, ezért nem érted, milyen ez! Könnyű „felnőtt programról” beszélni, amikor nincs senki, akiről gondoskodnod kell!
Hanna összeszorította a fogát, úgy hogy belesajdult az állkapcsa. Ez övön aluli ütés volt, és Vera néni pontosan tudta, hova céloz.
– Vera néni…
– Ennyi, nincs miről beszélnünk!
Rövid sípolás.
Hanna még sokáig ült a telefonnal a kezében, egy pontra meredve.
Az anya születésnapja napsütésesre sikerült, ami novemberi mércével szinte csodaszámba ment. Fél órával a megbeszélt időpont előtt érkeztek meg az étteremhez.
A sötétbordó livériát viselő portás kitárta előttük a nehéz ajtókat, és Hanna azonnal észrevette, ahogy az anyja kihúzza magát, ahogy felcsillan a szeme.
Két hónapig választotta ezt az éttermet: tanulmányozta az étlapot, egyeztetett a zenéről, személyesen hagyta jóvá a vendégek ültetési rendjét. Ma mindennek tökéletesnek kellett lennie.
Az adminisztrátor – egy fiatal nő, hibátlan konttyal a tarkóján – a bankett-terem bejáratánál fogadta őket.
Végigsétáltak az asztalok mentén, ellenőrizték a névkártyákat, megbeszélték, mikor hozzák a meleg ételeket, mikor kerül elő a torta.
Az anya összeszedett és határozott volt, és Hanna azon kapta magát, hogy rég látta őt ennyire élőnek, ennyire lelkesnek.
Az első vendégek tíz perccel hét előtt kezdtek érkezni: az anya kollégái, régi barátnők, az unokatestvér a feleségével. Hanna a bejáratnál fogadott mindenkit, átvette a virágokat, az asztalokhoz kísérte őket. Minden pontosan úgy zajlott, ahogy eltervezték.
Aztán egy taxi állt meg a bejáratnál, és Hanna meglátta, ahogy Vera néni kiszáll belőle. Utána egy fiatal nő mászott ki fáradt arccal, majd sorra potyogtak elő a gyerekek – egy, kettő…
Hanna hirtelen az anyja felé fordult. Az az ajtót nézte, az arca mintha megkövült volna: elsötétült, idegen ráncokba merevedett.
Vera néni a bejáratnál állt, olyan arccal, mintha szívességet tett volna az anyjának azzal, hogy megtisztelte jelenlétével az ünnepet.
Az arcán önelégült felsőbbrendűség ült, mintha máris fontos győzelmet aratott volna. A gyerekek körülötte nyüzsögtek, az unokatestvér Marina pedig idegesen igazgatta a táskáját a vállán.
Az anya gyors, szinte futó léptekkel szelte át a termet, Hanna alig tudott lépést tartani vele.
– Vera, mit jelentsen ez? – az anya hangja remegett az alig visszafojtott dühtől.
Vera néni túlzó könnyedséggel vont vállat.
– Ludocska, hát mit tehettünk volna? Nincs, kire hagyjuk a gyerekeket. Nem hagyhattuk őket egyedül a házban. Így hát mind együtt jöttünk.
Az anya mély levegőt vett, és Hanna látta, ahogy kivörösödik a nyaka, ahogy ökölbe szorul a keze. Még egy pillanat, és itt, az étterem előterében kezd el kiabálni, minden vendég szeme láttára, akik már kíváncsian feléjük sandítottak az asztalok mögül.
– Anya – Hanna gyengéden, de határozottan megfogta az anyja könyökét. – Menj a vendégekhez. Nina Pavlovna keres, nézd. Itt majd én elintézem.
Az anya ránézett, és ebben a pillantásban hála és kétely keveredett. Aztán hirtelen megfordult, és elindult a terem felé, olyan egyenes háttal, hogy Hanna szinte fizikailag érezte, mekkora erőfeszítésébe kerül nem visszafordulni.
Vera néni azonnal utána indult, de Hanna elé lépett.
– Vera néni, a gyerekekkel sehová sem mész.
– Tessék? – Vera néni úgy nézett rá, mintha Hanna valami illetlent mondott volna. – Anya, normális vagy?
– A gyerekeknek nincs helyük az asztaloknál – ez az első – mondta halkan Hanna. – Itt nincs keresnivalójuk – ez a második. Anya világosan megmondta, hogy az ünnepség csak felnőtteknek szól, és ezt te nagyon jól tudtad, amikor idejöttél.
– Hogy mersz ilyet mondani?! – robbant ki Marina, aki addig hallgatott. – Hiszen ez egy jubileum, a gyerekeknek joguk van itt lenni!
– Nincs joguk – vágta rá Hanna. – Mert nem hívták meg őket!
Vera néni megragadta a karját, megpróbálta félrelökni az útból, és Hanna érezte, ahogy a türelme szinte hallható reccsenéssel elszakad.
Kiszabadította a kezét, és az őrhöz fordult, aki már jó ideje figyelte a jelenetet.
– Elnézést, ezek az emberek nem a vendégeink. Kérem, kísérje ki őket.
Az őr, egy nagy termetű, kifejezéstelen arcú férfi, bólintott, és Vera nénihez lépett.
– Menjünk.
– Ne merj hozzám érni! – sikította Vera néni. – Ludmila! Ludmila, látod, mit művel a lányod?!
De az őr már a kijárat felé terelte őket, Marina pedig felkapta a rémülten elcsendesedett gyerekeket, és magával húzta az anyját.
Hanna néhány másodpercig mozdulatlanul állt, próbálta lecsillapítani az őrült szívdobogását. Aztán kihúzta magát, és belépett a bankett-terembe.
Az anya az asztalfőn ült, nevetett azon, amit egy barátnője mondott neki, de amikor Hanna mellé ült, ráborította a kezét, és megszorította.
Egy szót sem szólt, csak olyan hálásan nézett rá, hogy Hannának el kellett fordulnia, hogy elrejtse a szemébe szökő könnyeket.
Az este pontosan úgy telt, ahogyan az anya megálmodta. Zene, nevetés, koccintások, kifinomult ételek. Senki nem rohangált az asztalok között, senki nem tört össze semmit, senki nem nyűgösködött a fáradtságtól.
Hanna másnap reggel felhívta Vera nénit. Az a harmadik csörgésre vette fel, és a hallgatásában Hanna érezte a sértettséget és a bocsánatkérés iránti várakozást.
– Vera néni, azért hívlak, hogy mondjak valamit – szólt Hanna nyugodtan, bár belül még mindig forrt benne az indulat.
– Ha még egyszer elkövetsz valami hasonlót, mindent megteszek azért, hogy anya teljesen megszakítsa veled a kapcsolatot. Egytől egyig.
– Anya, te…
– El fogod veszíteni a húgodat – folytatta Hanna, nem hagyva, hogy közbeszóljon. – Örökre. És mindezt csak azért, mert nem tudsz odafigyelni az emberekre. Azt mondták: „nem”, te pedig úgy döntöttél, hogy a szabályok felett állsz!
Vera néni motyogni kezdett a családról, arról, hogy ezt nem lehet megtenni a rokonokkal, de Hanna félbeszakította.
– Megértettél! – és letette a telefont.
Még sokáig ült a konyhában, a falat bámulva, és próbálta felfogni, hogyan lehetnek azok az emberek, akiket egész életében ismert, ennyire pimaszak és tapintatlanok?!
Mit gondoltok Vera viselkedéséről? Ti mit mondanátok erre? Írjátok meg a véleményeteket kommentben, és nyomjatok egy lájkot!
