Egy kisvárosban, ahol mindenki ismert mindenkit, nyugodtan telt az élet – egészen addig, amíg be nem ütött a baj. Alina, a végzős középiskolás lány, akinek szemében szikra égett, olyan kegyetlenséggel találkozott, ami örökre megváltoztatta a világát.
— Alinka, ne menekülj előlem. Úgyis megkapom, ami az enyém — vetette oda gúnyosan mosolyogva Jegor, miközben árnyéka rávetült a lányra az iskola kerítésénél.
— Hagyj békén, Jegor! Azt hiszed, apád mindent eltussol? A törvény nem a te oldaladon áll! — válaszolta a lány ökölbe szorított kézzel.
— A törvény? — nevetett fel Jegor. — Az apám a helyi rendőrfőnök. És te… mióta az az eset történt, az öreganyád úgy jár utánad, mint valami cerberus. De én türelmes vagyok.
— Te vagy a hibás! Minek hurcoltál el akkor a garázsok mögé? Szerencse, hogy a tesitanár észrevett.
— A tesitanár? — Jegor elhúzta a száját. — Apám elüldözte a városból. Eladta a házát, elment. Ne szállj szembe velem, Alina.
— Az apád tette ezt? Iván Petrovics tisztességes ember. Hogy hihette el a hazugságaidat?
— Tudok hatni az emberekre. És anyám? Ő lelépett, amikor tíz éves voltam. Apám egyedül nevelt fel, mindent elhisz, amit mondok. És te, Alina, csak egy cél vagy. Nem szerelem, ne hidd azt.
Jegor odébbállt, miközben a barátai, Artyom és Sztasz, hangosan felnevettek a tanterem bejáratánál.
— Jegor, ő porrá zúz téged! Alina nem az a gyenge fajta — szúrt oda Artyom.
— Fogadjunk, hogy az érettségi bálon az enyém lesz! Ha igen, Artyom, nekem adod a fejhallgatódat, te meg, Sztasz, egy új okostelefont.
A fiúk pacsiztak, miközben Alina a padban ülve megborzongott. Jegor kinyújtotta rá a nyelvét, cimborái pedig csak vigyorogtak.
Az érettségi bál zsongott a tornateremben. Az érettségi bizonyítványokat kiosztották, az asztalok roskadoztak a finomságoktól, a levegőben a szabadság ígérete lebegett. Hagyományosan este tízkor a végzősök a folyóhoz mentek, ahol tűz lobogott. Alina a barátnői, Liza és Mása között ült, biztonságban érezte magát.
— Lányok, menjünk kicsit félre, amíg Jegor meg a sleppje Lerát hurcolják a vízhez — súgta Liza.
Elindultak a bokrok felé, de Alina még körül sem nézhetett. Jegor hátulról lopakodott oda, befogta a száját, és az erdő felé kezdte vonszolni. A birkózószakkörben kifejlesztett erejével esélye sem volt védekezni. Barátnői kiáltásai egyre távolodtak, míg Jegor meg nem állt egy elhagyatott földkunyhónál.
— Na, Alina. Ma este minden úgy lesz, ahogy én akarom — vetette oda, majd belökte a kunyhóba.
Hajnalban Alina, szakadt ruhában, elkenődött sminkkel ért haza. Szülei és a nagymama, akik egész éjjel őt keresték, megdermedtek.
— Kicsim — rohant hozzá az anyja, átölelve. — Ki tette ezt veled?
— Jegor — suttogta Alina, majd kitörtek belőle a könnyek.
Az apa összeszorított foggal rohant Iván Petrovicshoz, a rendőrfőnökhöz.
— Vedd fel a feljelentést, Iván. És járj el törvényesen. Visszük Alinát a kórházba, mintát vesznek. A körme alatt ott van a bőre.
— Valentin, intézkedem — felelte Iván elsápadva. — Jegor otthon van, alszik. Láttam rajta a karmolásokat, azt hittem, verekedett. Én viszem el a kórházba.
Jegort elítélték. Iván, nem bírva a szégyent, lemondott és magánnyomozó irodát nyitott. Alina, amikor megtudta, hogy terhes, bejelentkezett abortuszra. A kórházban összefutott Ivánnal.
— Alina, adj öt percet — kérte a férfi.
— Minek? A maga fia tönkretette az életem. Alig tudtam elintézni a beavatkozást — ritka a vérem, meddőség kockázata is van. De ezt a gyereket nem hagyom meg.
— Beszéljünk az autóban, kérlek.
A kocsiban Iván halkan szólalt meg:
— Voltam Jegornál a javítóintézetben. Ő… nem bírta tovább. Ott temettem el. Te az unokámat hordod, Alina. Én magam is állami gondozott voltam, anyám egy dobozban hagyott az út szélén. Túléltem, hogy tisztességesen élhessek. De a fiamat elvesztettem.
— Elvesztette? — Alina keserűen elmosolyodott. — És ki üldözte el a tesitanárt? Ki rúgta ki az eladónőt, mert nem volt hajlandó Jegorral lefeküdni?
— Esküszöm, nem tudtam róla. A kihágásaiért mindent megvontam tőle — telefont, pénzt. Nem volt elkényeztetve.
— Meghallgattam. Most mennem kell.
— Ha megtartod a gyereket, ő az unokám lesz. A családom része.
— Nem vagyok inkubátor. Keressen magának feleséget, még nem késő.
— És ha házasságot ajánlanék? Neveljük fel együtt a gyereket.
Alina döbbenten ugrott ki az autóból. Otthon a nagymamájának mesélt el mindent.
— Kicsikém, gondold át. Egy gyermek — az áldás. Akkor is, ha most fáj.
— Mama, ő Jegor fia. Képtelen lennék szeretni.
— Adj magadnak pár napot.
A boltban újra összefutott Ivánnal. Az utcára vezette őt.
— Dönts, Alina. A sérülésem után azt mondták, meddő vagyok. Ez az unoka az egyetlen esélyem egy családra. Fiktív házasságot ajánlok. Hozzám költözöl, mindenki azt hiszi majd, hogy a gyerek az enyém. Megőrzöd az egészségedet, és megmarad az esélyed arra, hogy később újra anya legyél.
— Fiktív házasság? És ha más életre vágyom? Elvenné a gyereket?
— Esküszöm, nem venném el. Csak az a fontos, hogy megszülessen. Este átjövök, beszéljük meg.
Otthon hajnalig vitáztak. Végül úgy döntöttek: Alina hozzámegy Ivánhoz.
Az esküvőt minden ünneplés nélkül tartották meg. Alina Ivánhoz költözött.
— Válassz szobát az emeleten — mondta a férfi. — Az én hálóm nagy, van még kettő. Az egyik lehet majd a gyerekszoba.
— Rendben, Iván.
— Ne használj vezetéknevet. Hogy mindenki elhiggye.
Alina fiút szült, akit Misának neveztek el. A gyermek nőtt, és meglepően hasonlított Ivánra. Egy év múlva Alina megtudta, hogy újra terhes.
— Szeretem őt — vallotta be a szüleinek. — Iván azt hitte, meddő, de az orvosok tévedtek.
A második fiú, Danyil, Iván vér szerinti gyermeke volt, de ő mindkét fiút egyformán szerette. A család egésszé vált, mintha az összetört darabkák mozaikká rendeződtek volna.
— De a történet nem ért véget. Évekkel később Alina, aki gyermekpszichológus lett, központot nyitott azoknak a kamaszoknak, akik traumát éltek át. Iván támogatta, és olyan ügyeken dolgozott, amelyek a gyermekek védelméről szóltak. A fiaik szeretetben nőttek fel, nem ismerve a múlt árnyait. A kisváros, amelyet egykor megrázott a tragédia, most büszke volt arra a családra, amely a fájdalomból reményt teremtett.
