Az eső dobolt a pétervári lakás ablakain, amikor megszólalt a csengő. Anna felpillantott a laptopból, majd csodálkozva az órára nézett – fél tizenegy volt, szerda este. Vendéget nem várt.
A kitekintőben egy elmosódott alak állt bőrönddel a kezében. A szíve összeszorult – valami ismerős volt ebben a sziluettben.
– Ki az? – kérdezte Anna, anélkül hogy kinyitotta volna az ajtót.
– Anja, én vagyok. Nyiss ajtót.
Az anyja hangja volt. Anna mozdulatlanul állt, hallgatva a saját érzéseire. Szorongás, bosszúság, meglepetés – minden összekeveredett egy feszes gombóccá valahol a mellkasában. Lassan levette a láncot, és kinyitotta az ajtót.
Az anyja a küszöbön állt a régi, kék bőrönddel, amelyet Anna gyerekkora óta ismert. Az arca beesett volt, a szeme alatt sötét karikák, a haja összekócolódott az esőtől. Rajta ugyanaz a kopott kabát volt, amit az utóbbi öt évben hordott.
– Bejöhetek? – kérdezte az anya, de már lépett is be a lakásba.
Anna szó nélkül félreállt. Anyja bevonszolta a bőröndöt az előszobába, lerázta a kabátjáról a cseppeket, és csak akkor nézett a lányára.
– Miért nézel így? Tölts már egy kis teát.
Anna a konyhába ment, bekapcsolta a vízforralót. A keze automatikusan mozgott – elővett két csészét, teát, cukrot. Anyja leült az asztalhoz, és mélyet sóhajtott.
– Szép kis lakásod van, – jegyezte meg, körbenézve. – Kicsi persze, de egyedül pont elég.
– Köszönöm, – felelte szárazon Anna. – Mi történt?
Az anya hallgatott egy kicsit, majd legyintett.
– Csak meglátogattam a nagyobbik lányomat. Talán nem szabad?
– Dehogynem. Szerda este, tizenegykor, bőrönddel. – Anna letette elé a csészét. – Mondd inkább, mi történt.
Az anya belekortyolt a teába, majd elhúzta a száját.
– Forró.
– Anya.
– A húgod férjhez ment. Most a férjével a mi lakásunkban élnek, én pedig hozzád költözöm.
A csend nehéz függönyként hullott közéjük. Anna leült vele szemben, figyelve anyja arcát. Az kerülte a tekintetét, és szórakozottan kavarta a cukrot a csészében.
– Csak így egyszerűen? – kérdezte végül Anna. – Fogtad magad, és elköltöztél?
– Miért, mi ebben a bonyolult? A lányom vagy. Van nálad egy üres szoba.
– Van egy hálószobám és egy nappalim, – javította Anna. – Ott dolgozom. Gyakran otthonról.
– Na és? Nem fogok zavarni. A kanapét kinyitod, és kész.
Anna felállt, fel-alá járkált a konyhában. A fejében lassan kirajzolódott a kép, amelyet az anya nyilván nem szívesen mondott volna el.
– Katya már négy hónapja házas, – mondta Anna. – Tudom. Akkor hívtál, mesélted, milyen szép volt az esküvő, mennyire örülsz. Most meg szeptember van. Mi változott?
Az anya ajka összeszorult.
– Megszült. Egy hónapja. Kisfiú.
– Gratulálok. Akkor most nagynéni vagyok.
– Én pedig, – nézett fel az anya, és a szemében valami kétségbeesés csillant, – nagymama lettem. Lakás nélkül.
– Mondd el mindent, szépen sorjában.
Az anya felsóhajtott, hátradőlt a széken.
– Katyuska teherbe esett. Véletlenül. Az a… Sása, így hívják, valami boltban dolgozik menedzserként, filléreket keres. Saját lakása nincs, a szüleivel él egy egyszobásban. Vagy élt. Amikor Katya megtudta, hogy terhes, úgy döntöttek, összeházasodnak. Örültem neki, azt hittem, legalább lesz egy kis stabilitás az életében.
– És ő hozzátok költözött.
– Hová máshová? A szüleinél nincs hely, nálunk legalább két szoba van. Azt gondoltam, kibírjuk valahogy. Fiatalok, most kezdik az életet, segíteni kell nekik. Katyuska mindig álmodozó volt, azt hittem, Sásával majd megkomolyodik.
Anna elmosolyodott, de nem szólt. Álmodozó – szép szó Katya végtelen, be nem fejezett terveire és röpke hóbortjaira.
– Aztán megszületett a gyerek, – folytatta az anya. – És kezdődött minden. A kicsi állandóan sír, éjjel-nappal. Katya nem alszik, ideges lett. Sása munka után fáradt, a gyerek meg ordít, Katya meg segítséget kér. Összevesznek. Nap mint nap. Pénz miatt, házimunka miatt, hogy ki fáradtabb.
– És te?
– Segítek, amennyire tudok. A gyerekkel vagyok, főzök, takarítok. De Katya azt mondja, mindent rosszul csinálok. Hogy túl sok tanácsot adok. Sása pedig úgy néz rám, mint valami teherre – hiszen nem dolgozom, a nyugdíjam kevés. Már célzást tettek, hogy jobb lenne, ha elköltöznék. Legalább egy időre. Azt mondják, nincs elég helyük. – Az anyja hangja megremegett. – Nemrég pedig már nyíltan kimondták.
Anna hallgatta, és érezte, ahogy valami hideg és sötét lassan fellángol benne. Felállt, az ablakhoz ment. Az eső felerősödött, a cseppek ferde csíkokban futottak végig az üvegen.
– Tehát Katya kidobott a saját lakásodból – mondta anélkül, hogy hátrafordult volna.
– Nem dobott ki, csak megkért…
– Kidobott. – Anna megfordult. – A lakás kinek a nevén van? A tiéden? Vagy már Katjáén?
Az anya félrenézett.
– Katjáén. Tavaly írattam át rá. Azt hittem, így helyes lesz. Segíteni akartam a lányomnak. Saját lakással jobb parti lesz. Te úgysem szorulsz rá, neked minden rendben van.
– Értem. – Anna bólintott. – És most idejöttél. Hozzám. Ahhoz, aki „nem szorul rá”.
– Anja, hát a lányom vagy. A saját vérem. Csak nem zársz ki az ajtón?
– Saját vérem, – ismételte Anna. – Érdekes szó. Emlékezzünk csak, anya, hogyan is működött ez régen.
– Mire gondolsz?
– Arra, hogy nagyon is jól emlékszem a gyerekkoromra. Hogy te mindig Katját csodáltad. Mindig neki vetted a legjobbat, nekem pedig az jutott, ami maradt. Hogy őt elvitted táncra, zenére, angolra, nekem meg azt mondtad: „kettőnkre nincs pénz, oldd meg valahogy magad”. Hogy elmagyaráztad: Katja szép, neki jól kell kinéznie, én meg úgysem örököltem szerencsés külsőt, minek akkor a költség.
– Anja, ne kezdjük…
– De igen, kezdjük. – Anna hangja nyugodt volt, szinte hűvös, de belül forrt. – Te mindig választottál. És mindig Katját választottad. Mert ő volt a szép, mert remélted, hogy jól megy majd férjhez, és mindkettőtöket kirángat a nyomorból. Én meg csak a tartalék voltam. Az egérke, akinek csendben kell segíteni, nem panaszkodni, és hálásnak lenni azért, hogy egyáltalán elviselik.
– Ez nem igaz! Mindkettőtöket szerettem…
– Ne hazudj. – Anna leült vele szembe, és egyenesen a szemébe nézett. – Nem szerettél. Csak eltűrtél. Óriási különbség. Láttam, hogyan nézel Katjára – büszkén, reménnyel. Rám pedig úgy, mint egy kudarcra. Egy tévedésre, amit a természet elkövetett.
Az anya hallgatott, ajka feszült vonallá szorult. Látszott rajta, hogy próbál érvet találni, de nincs mit mondania.
– Emlékszem, amikor kilencedikben oklevelet kaptam a matekolimpián, – folytatta Anna. – Büszkén hoztam haza. Te csak ránéztél, és azt mondtad: „Na és? Az életben ezzel nem mész semmire. Ha szép lennél, mint Katja, az számítana.” Emlékszem, hogy azon az éjjel sírva aludtam el, a párnámba fojtva a hangom, hogy ne hallj meg.
– Nem akartalak megbántani…
– De mégis megtetted. Folyton. Minden szavaddal, minden pillantásoddal. Minden energiádat és pénzedet Katjába fektetted, mint valami projektbe. Én meg kénytelen voltam egyedül boldogulni. És tudod mit? Boldogultam. Nélküled. Dacból.
Anna fel-alá járkált a konyhában.
– Eljöttem Pétervárra. Állami ösztöndíjjal jutottam be az egyetemre, mert jól tanultam. Éjszakánként pincérkedtem, hogy legyen pénzem a kollégiumi szobára, és ne kelljen tőled kérnem. Tanultam, amíg össze nem estem. Aztán gyakornok lettem egy cégnél. Felvettek, mert én voltam a legjobb. Keményen dolgoztam, mindent megtanultam, amit kellett, és haladtam előre.
– Tudom, büszke vagyok rád…
– Nem, nem tudod. – Anna megállt, és két kezét a pultnak támasztotta. – Fogalmad sincs, min mentem keresztül. Hány éjszakát nem aludtam, mennyi erőt emésztett fel. Hogy nap mint nap bizonyítanom kellett – mindenkinek és magamnak is –, hogy érek valamit. Hogy féltem hibázni, mert nekem nem volt hová visszaesnem. Nem volt senkim, aki elkapjon, ha zuhanok. Csak magamra számíthattam.
Az anya lehajtott fejjel nézett a csészéjébe.
– Amikor megvettem ezt a lakást, – Anna hangja elhalkult, – az volt az én győzelmem. Egy kicsi kétszobás a külvárosban, de az enyém. Saját erőmből. Először éreztem, hogy otthon vagyok. Hogy ez az én helyem, ahol senki sem ítél meg, és senkihez sem hasonlítanak.
– Őszintén örülök neked…
– Én viszont nem. – Anna kiegyenesedett. – Nem örülök, hogy itt vagy. Mert pontosan tudom, miért jöttél. Nem azért, hogy meglátogasd a szeretett lányodat. Hanem mert elfogyott a pénzed, Katja kidobott, és én maradtam az utolsó lehetőség.
– Ez nem igaz!
– Dehogyisnem. – Anna ismét leült, és az anyja szemébe nézett. – Mondd meg őszintén: hívtál engem az elmúlt években csak úgy? Csak azért, hogy megkérdezd, hogy vagyok? Nem születésnapkor, nem ünnepen, hanem egyszerűen csak úgy?
Az anya kinyitotta a száját, majd becsukta.
– Nem, – mondta halkan.
– Látod. Én csak a szürke egér voltam neked, aki valahol létezik, de nem fontos. Most pedig azért jöttél, mert nincs hová menned, nem azért, mert hiányoztam.
Az anya hirtelen sírni kezdett. Hang nélkül, a könnyek csak folytak az arcán.
– Anja, az anyád vagyok. Csak nem fogsz kidobni?
– Szerettél te engem valaha? – kérdezte Anna. – Emlékszel egyetlen esetre, amikor valóban érezted, hogy szeretsz?
Az anya sokáig hallgatott. Végül halkan megszólalt:
– Próbáltam…
– Ez nem válasz.
– Nehéz volt. Szegények voltunk, apád elment. Egyedül neveltelek benneteket. Azt hittem, Katja a mi esélyünk. Olyan szép volt, azt gondoltam, jó férjet talál, és nekünk is könnyebb lesz. Te… te okos voltál, ügyes, de nem szép. Azt hittem, neked majd mindent magadnak kell kivívnod. Hogy az én szeretetem úgysem segíthet.
– Pedig segített volna, – mondta halkan Anna. – Tudod, hogyan? Ha legalább egyszer éreztetnéd, hogy elég vagyok. Hogy szerethető vagyok úgy, ahogy vagyok. Hogy a szeretetet nem kell kiérdemelni. Évekbe telt, mire megértettem, hogy nincs baj velem. Hogy nem vagyok csúnya, nem vagyok vesztes. Hogy jogom van boldognak lenni, pusztán azért, mert élek.
Az anya felszisszent, majd sírva fakadt.
– Bocsáss meg.
– Késő. – Anna felállt. – Túl késő. Te harminc éve döntöttél. Mindent Katjába fektettél, ez a te jogod volt. De most ne gyere hozzám azért, amit akkor nem adtál meg.
– Ki akarsz dobni?
– Igazat mondok. – Anna kinyitotta a hűtőt, kivett egy üveg vizet, kortyolt belőle. – Azt akarod, hogy megmentselek? Hogy etesselek, felmelegítselek, megsajnáljalak? De te ezt nem érdemelted meg. Te nem voltál anya abban az értelemben, ahogy nekem szükségem lett volna rá. Te a „Katya” nevű projekt menedzsere voltál. Én pedig csak a háttér, egy arctalan statiszta.
– Szóval te is elhagysz? Mint Katya?
– Nem. – Anna megrázta a fejét. – Én nem vagyok Katya. Segítek neked. Mert én jobb vagyok, mint te voltál velem. Adok pénzt albérletre pár hónapra. Segítek munkát találni, ha akarod. De itt nem fogsz lakni.
– Miért?
– Mert ez az én helyem. Az én menedékem. Ezt az életet nélküled építettem fel, és szeretem így, ahogy van. Nem akarom, hogy lerombold. Nem akarok megint az a szürke egér lenni, aki mindenkinek a kedvére tesz, és semmit sem kér cserébe.
Az anya tágra nyílt szemmel nézett rá.
– Megváltoztál.
– Nem. Én önmagam lettem. Az, aki melletted soha nem lehettem.
– Kegyetlen vagy.
– Őszinte. – Anna leült vele szembe. – Figyelj. Ma éjjel maradhatsz. Holnap segítek lakást találni. Adok pénzt. De aztán elmész. És ha azt akarod, hogy legyen közöttünk valamilyen kapcsolat, akkor elölről kell kezdened. A nulláról. Nem mint anya a lányával, akinek bármit is tartoznak, hanem mint ember az emberrel.
– És Katya?
– Katya a te projekted. A te befektetésed. Oldd meg vele, ahogy tudod. Te írtad a nevére a lakást, te nevelted hercegnőnek, akinek minden jár. Most arass, amit vetettél.
Az anya a kezébe temette az arcát. A válla remegett. Anna nézte, és furcsa keverékét érezte a sajnálatnak és a megkönnyebbülésnek. Sajnálatot egy nő iránt, aki egész életében tévedett. És megkönnyebbülést, hogy végre kimondott mindent, ami évek óta benne égett.
– Azt hittem, megértesz majd – mondta az anya könnyek között.
– Megértelek. Éppen ezért mondok nemet. Egész életedben szerencsejátékot játszottál, mindent Katjára tettél. Elvesztetted. Ez a te döntésed volt, a te felelősséged. Nem az enyém.
– De hát én az anyád vagyok!
– Nem. – Anna megrázta a fejét. – Te az a nő vagy, aki megszült engem. Ez nem ugyanaz. Anya az, aki szeret, támogat, hisz benned. Te csak mellettem éltél, és vártad, mikor leszek hasznos.
Nehéz csend telepedett közéjük. Az anya a tenyerébe temetett arccal sírt. Anna vele szemben ült, egyenletesen lélegzett, próbálta lecsillapítani a vadul verő szívét. Megcsinálta. Kimondta mindazt, amit annyi éven át magában tartott.
Végül az anya felemelte a fejét.
– Soha nem fogsz megbocsátani nekem?
– Nem tudom. – Anna vállat vont. – Talán egyszer. De most előbb magamnak kell megbocsátanom. Azért, hogy olyan sokáig vártam a szeretetedre. Hogy hittem, egyszer majd kiérdemlem. Hogy nem mentem el hamarabb.
– Szóval holnap elmegyek?
– Igen. Segítek lakást és pénzt találni. Egyszer. Utána magad boldogulj.
– És Katya?
– Katya a te lányod. Az én húgom. De nekem nem kötelességem kijavítani a te hibáidat. Azt akartad, hogy hercegnő legyen? Megkaptad. Azt akartad, hogy jól menjen férjhez? Nem sikerült. Ez nem az én hibám, és nem az én felelősségem.
Az anya lassan felállt.
– Hol alhatok?
– A nappaliban. A kanapé kihúzható. Az ágynemű a szekrényben van. – Anna megmutatta az irányt.
Az anya némán felvette a bőröndjét, és elindult a szobába. Anna a konyhában maradt. Leült, fejét a karjára hajtotta. Egész teste remegett a kirobbant érzelmektől. Csendesen sírt. Sírt a gyerekkorért, ami sosem volt. A szeretetért, amit nem kapott meg. Az anyáért, akit elveszített, bár igazából soha nem is volt.
De a könnyek mögött lassan valami más is felbukkant. Megkönnyebbülés. Szabadság. Megtette. Kimondta a „nem”-et. És a világ nem dőlt össze. Ő pedig életben maradt.
Másnap reggel Anna korán kelt. Főzött egy kávét, leült a számítógéphez. Megnézett néhány kiadó lakást – olcsó, de tisztességes lehetőségeket. Aztán megnyitotta a banki alkalmazást, és átutalt az anyja kártyájára annyi pénzt, ami három hónap bérleti díjra elegendő volt.
Az anya kábán, sápadtan jött ki a szobából, vörös szemekkel.
– Jó reggelt, – mondta Anna. – Találtam néhány lakást. Nézd meg, válassz. A pénzt már átutaltam. Három hónapra elég lesz. Utána majd keresned kell munkát, vagy rendezned a dolgokat Katjával.
Az anya némán bólintott, a telefon kijelzőjére pillantott.
– Köszönöm.
– Nincs mit. – Anna kortyolt a kávéból. – Ez az utolsó alkalom, hogy így segítek. Ha ezután is szeretnéd, hogy kapcsolatunk legyen, neked is tenned kell érte.
– Értem. – Az anya egy pillanatig hallgatott. – Anja, én tényleg nem akartalak megbántani. Csak… nem tudtam, hogyan lehetett volna másképp.
– Tudom. De ez nem mentség. Csak magyarázat.
– Boldog vagy? – kérdezte váratlanul az anya.
Anna elgondolkodott.
– Igen. Boldog vagyok. Jó munkám van, amit szeretek. Saját lakásom. Érdekes életem. Elégedett vagyok magammal. Ez már több, mint amije sokaknak van.
– És a magánéleted?
– Ahhoz semmi közöd. – Anna elmosolyodott, de nem haraggal. – De ha érdekel: van barátom. Fél éve együtt vagyunk. Lehet, hogy lesz belőle valami, lehet, hogy nem. De jól érzem magam vele.
– Örülök neki.
– Köszönöm.
Még egy órát töltöttek csendben. Az anya összepakolta a holmiját, Anna a számítógépen dolgozott. Aztán Anna hívott egy taxit, segített levinni a bőröndöt.
Az ajtónál az anya megállt, hátranézett.
– Néha felhívhatlak?
Anna hallgatott egy pillanatig.
– Igen. De csak akkor, ha valóban beszélgetni akarsz. Nem azért, hogy segítséget kérj.
– Rendben.
– És anya, – Anna a szemébe nézett, – ha valaha őszintén szeretnél beszélni. A múltról, arról, ami volt… én készen állok. De csak őszintén. Kifogások és manipuláció nélkül.
Az anya bólintott, megtörölte a könnyeit.
– Megpróbálom.
– Csak ennyit kérek.
A taxi elindult. Anna becsukta az ajtót, háttal nekidőlt. Mélyen kifújta a levegőt. Hosszasan, lassan. Aztán a nappaliba ment, kinyitotta az ablakot. A friss levegő betört a szobába, és kisöpörte a múlt dohos maradékát.
Visszatért a konyhába, újratöltötte a csészéjét. Leült az ablakhoz, és nézte a szürke pétervári eget. Az eső elállt, a felhők között napfény szűrődött át.
Megrezdült a telefon. Üzenet érkezett egy kollégától a holnapi értekezletről. Aztán egy baráttól meghívás egy hétvégi kiállításra. Az élet ment tovább. Az ő élete, amit maga épített fel.
Anna elmosolyodott. Megitta a kávét. Kinyitotta a laptopot, és belemerült a munkába. A saját életébe. A saját világába, ahol már nem volt szürke egér, nem volt tartalék, hanem önmaga. Egyszerűen önmaga. És ez elég volt.
Este Katja hívta. Anna sokáig nézte a kijelzőn felvillanó nevet. Aztán elutasította a hívást. Röviden írt:
„Ne hívj. Oldjátok meg magatok.”
A válasz szinte azonnal jött:
„Önző vagy! Hogy tehetted, hogy kidobtad a saját anyádat?!”
Anna szomorkásan elmosolyodott. Letiltotta a számot. Kikapcsolta a telefont.
Holnap majd foglalkozik vele.
Ma csak egyedül akart lenni. A saját lakásában. A saját életében. A saját világában, ahol végre – otthon volt.
