Ezt a történetet egy műhelyvezető osztotta meg velem azzal a feltétellel, hogy nem árulom el a nevét, és nem említem meg, hol történt az eset. Az ígéretemet betartottam, ezért engedélyezem magamnak, hogy egy kicsit megfessek a történetet, irodalmi formába öltöztetve.
Több mint tíz évvel ezelőtt a történet hőse egyszerű munkásként dolgozott a gyárban, annak ellenére, hogy felsőfokú diplomája volt. Így alakult – vagy nem volt szabad állás, vagy a főnökség nem akarta elengedni. De a keze aranyból volt.
Akkor már nem volt fiatal fiú, inkább a negyvenes éveihez közeledett. Bár különösebb reménye nem volt változásra az életében, a magány nyomasztotta.
Sok sikertelen próbálkozás után végre megismerkedett egy nővel, aki igazán megfogta. És ami örömteli, a szimpátia kölcsönös volt. Egy év múlva összeházasodtak, és összeköltöztek.
És ekkor kezdődött minden.
Az együttélés nem volt egyszerű tudomány. Egyetértés, engedmények, türelem – ezekre naponta szükség volt. De nekik ez nem nagyon ment. Lassan megromlott a kapcsolatuk, és a család széthullása fenyegetett.
Közeledett a házasság évfordulója. Az időpontot úgy választották, hogy egybeessen a feleség születésnapjával.
A férfi különleges ajándékot akart adni, amely megmutatja, mennyire szereti, értékeli, és mennyire reméli a család megmaradását.
A nő régóta álmodott egy brit cica kölyökről – fekete színűről, élénk narancssárga szemekkel.
– Képzeld el, mintha plüss lenne… – mondta álmodozva, tenyerét a mellkasához szorítva. – A szemei borostyánszínűek, csillogóak…
A férfi lassan elkezdett pénzt félretenni. És a törzskönyves brit cicák nem olcsók. Fél év alatt ötszáz dollárt gyűjtött össze. Már csak az volt a feladat, hogy találjon eladót, aki nem ver át.
A műhelyben mindenki tudta, hogy a főnökük nagy macskakedvelő. Ezért egy nap a férfi benézett hozzá az irodába.
– Ne is kérd! – vágta rá rögtön a főnök. – Nem engedlek el, nincs ember, aki dolgozzon!
– Nem is erről van szó… – zavartan válaszolt a vendég.
– Ja, – lepődött meg a műhelyvezető, majd intett. – Akkor ülj le, mesélj.
Miután meghallgatta a zavaros, de őszinte történetet, tárcsázta a felesége számát:
– Figyelj, van itt egy ember, aki brit fajtatiszta cicát keres, ajándékba a feleségének, meg ilyenek… Segítesz?
A vonal túloldalán reményt keltő hang szólt:
– Utánanézek, holnap visszahívlak.
– Ő nálunk a macskák szakértője – mosolygott a műhelyvezető. – Otthon öt macskánk van, bár mind kóbormacskák. De a fajtatisztákat jobban ismeri, mint én. Szóval nálunk otthon ő a műhelyvezető.
Másnap a férfi megkapta tőle a tenyésztők elérhetőségét egy szomszédos városban, nagyjából öt óra autóútra. Felhívta őket, és maga is meggyőződött mindenről. Volt kiscica, az ár megfelelő volt, választhatott.
Újra megkérte a műhelyvezetőt, hogy adjon szabadnapot. De megkérte, hogy otthon azt mondja a feleségének, hogy túlórázni fog.
Az egész út oda-vissza, a helyszínen és úton töltött idő – minimum tizenkét óra lett volna.
A feleség születésnapja és az évforduló másnapra esett. A műhelyvezető beleegyezett egy újabb szabadnapba, de feltétellel:
– Aztán meséld el, hogyan sikerült! A feleségem beszámolót vár, imádja az ilyen történeteket.
– Megállapodtunk – mosolygott a férfi.
A navigáció szerint utazott, és egy kicsit rövidített az úton, fél órát nyerve, amit egy termoszból vett teára és szendvicsre fordított.
A ház előtt elővette a műhelyvezető által adott szállítóketrecet, és megkocogtatta az ajtót.
Amikor kinyitották az ajtót, a házaspár beengedte őt a lakásba. A padlón magabiztosan lépkedett egy nagy, fekete brit macska – szemei narancssárgák voltak, mint a narancs.
– Pont olyan, amilyet a feleségem szeretett volna… – sóhajtott megkönnyebbülten.
Bemutattak neki három kiscicát: két kandúrt és egy nőstényt. Nem tudta levenni róluk a szemét. Még azt is megfontolta, hogy kettőt is vesz egyszerre.
És akkor… mindig van egy „és akkor”…
A férfi észrevette fél szemmel, hogy egy másik szoba ajtaja résnyire nyitva van. Onnan, közvetlenül a padló szintjén, két hatalmas, rémült szem nézett rá. Ezek egy apró, sovány kiscica szemei voltak.
A puha, brit cicák között úgy nézett ki, mint egy nagyképű egér a medvék között.
– És ő meg ki? – bökött a férfi az „illegális” vendég felé.
A nő felkapta a vizet:
– Már megmondtam, hogy zárd be az ajtót! Miért engedted ki?!
A férfi felé fordulva elmagyarázta: amikor elhozták a brit kandúrt fedeztetésre, a cicájuk elszökött, és egész nap kóborolt valahol. És ez lett a „család szégyene”.
– Rontja a hírnevünket – húzta össze a száját. – De mivel már láttad, adjunk kedvezményt, és felejtsük el, rendben?
– Rendben – vont vállat a férfi.
– És holnapra meg ne legyen itt ennek a mocskos kis dögnek a szelleme se! – kiáltotta a férjének, aki némán bólintott.
A kicsi mozdulatlanul állt, és rettegve nézett rá. Majd a férfira vetette a tekintetét. Szemeiben félelem, bánat és a végzet tudata tükröződött. Tudta, hogy meg van írva a sorsa.
A férfi odalépett, és felemelte. A vékony szőr alatt a bordák kitapinthatóak voltak, a pocak behúzódott.
– Egyáltalán etetik? – lepődött meg.
– A maradékot – fintorgott a nő. – Nem vagyok hajlandó drága fajtatápot költeni erre a félresikerült dologra.
A kiscica nyöszörgött, és karmocskáival belekapaszkodott a férfi tenyerébe.
– Pfuj, szemét! – kiáltott a nő. – Megvágott! Add ide, bezárom a hálószobába, hogy még csak a szemem elé se kerüljön!
De a férfi hirtelen erősen érezte: az ő kezében egy élet van, ami talán holnap már nem is lesz. A pici, mint egy faág, hozzásimult. Egyenesen a férfi szemébe nézett. És ő…
Nem tudta elengedni…
Nem, egyszerűen nem tudta.
– Mennyibe kerül? – kérdezte a házaspártól.
– Mi?! – kiáltottak egyszerre, megdöbbenve.
– Úgy értem – pontosított, rájuk nézve –, mennyiért adnátok el nekem?
Egymásra néztek, a nő szemében pedig jól láthatóan dolgoztak a számológépek.
– Semmiképp sem adom kevesebbért, mint százhatvanöt dollár – jelentette ki végül.
– Pedig ti akartátok kidobni – csodálkozott a férfi.
– Te így értetted – reagált azonnal a nő. – Talán csak vicceltem. Végül is, ő majdnem fajtatiszta. Mi is sok pénzt költöttünk rá. Szóval, ha el akarod vinni, fizess érte.
Leengedte a tekintetét a kicsi, sovány, békésen összegömbölyödött cicára a tenyerében, és azt mondta:
– Tudod mit?…
És gondolkodás nélkül kifizette. Tudta, hogy az igazi brit macskáról le kell mondania.
Az út visszafelé végtelennek tűnt. A kiscica időről időre nyávogott a szállítóban, próbált kinyúlni a mancsával feléje. A férfi nem bírta tovább, lehúzódott az út szélére, kivette a kisállatot, magához szorította, simogatta, és biztatta: „Minden rendben lesz.” Bár ő maga sem tudta, hogyan magyarázza majd el ezt a feleségének. Hiszen ő egy fekete, fajtatiszta szépséget várt, ő pedig egy ismeretlen fajtájú, drága cicát vitt neki a születésnapjára és az évfordulóra. Hogyan mondja majd el neki?
Hazatérve nem vette elő a szállítóketrecet. Csak belépett, és messziről kezdte:
– Ma szerettem volna valami különlegeset adni neked… – kezdte bizonytalanul.
Ő pedig felsóhajtott, egy kicsit zavarba jött, és elpirult:
– Tényleg? Nem felejtetted el? Hozztál nekem valamit?
– Te mindig is fekete brit cicáról álmodtál, borostyánszínű szemekkel – bólintott, miközben elővett valamit a kabátja zsebéből.
A feleség örömtől felkiáltott, nevetni kezdett, majd átölelve magát, körbe-körbe kezdett forogni a szobában. A férfi mélyet sóhajtott, majd azt mondta:
– Csakhogy én ezt hoztam helyette…
Óvatosan elővette a kabátja zsebéből az alvó apróságot. Az nyújtózkodott egyet, finoman nyávogott anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét.
– Ó… – ennyit tudott csak kinyögni a nő, miközben óvatosan a kezébe vette a kiscicát.
– Kérlek, ne legyél csalódott – sietett hozzátenni a férfi. – Így alakult… De még van pénzem, és holnap megveszem neked az igazi, fajtatiszta cicát.
– Még maradt? – kérdezett vissza a nő. – És mennyit adtál ezért a kis kincsért?
A kiscica kényelmesen elhelyezkedett a tenyereiben, és elégedetten dorombolt. A férfi lehajtotta a fejét:
– Százötven dollárt.
– Uramisten… – sóhajtott a nő, leülve az ágy szélére. – Na mesélj, hogyan történt minden!
Ő zavarosan, de érzelmekkel telve kezdte a történetet: hogyan utazott, milyen cicák voltak ott, és hogyan látta meg ezt a… És hogy rájött, ha nem viszi el, kidobják. Hogy gondolkodás nélkül odaadta a pénzt. És hogy a kicsi úton végig hozzá akart bújni…
– Ne aggódj, kérlek – ismételgette újra meg újra. – Tudom, te egészen mást vártál… de holnap majd mindent helyrehozok!
Ő csendben maradt, elfordult a faltól. És ő azt gondolta: „Ennyi volt. Vége a házasságomnak. Pont.”
Átment az ágyhoz, és az arcába nézett. A felesége sírt.
– Miért vagy ilyen szomorú? – kezdte, de nem fejezte be, mert a nő letörölte a könnyeit, odalépett hozzá, és szavak nélkül megcsókolta.
– Életemben soha senki nem adott nekem igazibb ajándékot – suttogta. – Köszönöm, drágám. Pont így kellett cselekedned. Boldog vagyok, hogy vagy nekem. Érted?
– Értem – suttogta a férfi, és magában gondolta: „A nők furcsa teremtmények. Egy százötven dolláros csöppségen örül, miközben egy fajtatiszta szépséget várt…”
Késő este teáztak tortával, és az asztalon mellettük összebújva dorombolt új családtagjuk, mintha ezer hálát akarna kifejezni a megmentésért.
Másnap visszatért a munkába. Nem telt el fél óra, máris behívták a főnökhöz.
Az becsukta maga mögött az ajtót, elővett egy üveg whiskyt a fiókból, két pohárba töltött egy keveset, és azt mondta:
– Csak hogy felvidítsalak. Na, mesélj! A feleségem már mindent kikérdezett, várom a részleteket.
A férfi elkezdte a történetet. A műhelyvezető tágra nyitott szemmel hallgatta, és amikor eljutottak a végkifejlethez, ahol a feleség csalódás helyett azt mondta, ez volt a legjobb ajándék, váratlanul elővette a zsebkendőt, és megtörölte a szemét.
– Na ne viccelj már – motyogta. – Egészen megérintettél. Ennyi, menj haza, pihenj. Ma semmi hasznod a munkában.
És hirtelen felcsillant az arca:
– Tudod… Hosszan gondolkodtam, azon törtem a fejem, kié legyen a műhely… És tessék! Mennyi ideje dolgozol nálunk?
– Majdnem húsz éve.
– Kitűnő – mondta elégedetten a főnök. – Menj haza. Most ezt mind el kell mesélnem a feleségemnek.
Egy év múlva nyugdíjba vonult. Felmerült az utód kérdése. A kollektívában feszült légkör uralkodott – két helyettes és két műszakvezető volt, és mindannyian méltónak tartották magukat a posztra.
Amikor a főnök összehívta az értekezletet, mindenki izgatottan várta a fejleményeket. Ő így szólt:
– Hosszan gondolkodtam, még a igazgatóval is vitatkoztam. De biztos vagyok a döntésemben, és remélem, támogatni fogtok.
Végigsétált a sorok között, megállt a férfi előtt, vállára tette a kezét, és kimondta:
– Ismerkedjetek meg, ő az új műhelyvezetőtök.
Az egész teremben zaj tört – egyesek tapsoltak és ujjongtak, mások valakinek telefonáltak, elégedetlenül. Az öreg főnök pedig mosolygott.
– Nos – hajolt oda az utódjához –, sikerült meglepetést okoznom? Remélem, jól döntöttem. Gyerünk, rengeteg a munka. Átadom neked az egészet…
Megállt, és rám nézett.
– Több mint tíz év telt el azóta – mondta. – Most két gyerekünk és öt macskánk van.
Mosolygott:
– Hogy neveznéd el a történetet? „Egy fajtátlan kiscica százötven dollárért”?
Én megcsóváltam a fejem:
– Nem. Inkább: „Születésnapi ajándék”. Szerintem az sokkal melegebben hangzik.
– Egyetértek – bólintott, majd felállt.
Kezet fogtunk, ő elment, én pedig ott álltam, és utána néztem.
Egy kis, fajtátlan kiscica, százötven dollárért. Egy ajándék, ami megváltoztatta az életünket. Ki hinné el?
Valószínűleg senki.
Én csak mesélek…
Vagy mégsem?
