— Ravasz ötlet! — helyeselte Vanya bácsi a szomszédok tervét.
A szomszédok végre úgy döntöttek, hogy kicserélik a régi faház alsó, rothadó gerendáit a fürdőházban. A négy sarkába emelőket tettek, megemelték az egész gerendaházat a tetővel együtt, eltávolították a korhadó rönköket, és most óvatosan illesztették be az újakat. Már csak annyi maradt hátra, hogy pontosan beállítsák a magasságukat, beletegyék a tömítőanyagot, majd lassan visszaengedjék az egészet a helyére.
— Ez mind Sashka ötlete — mesélte az apa. — Most divatos a „lifehack”. A srác okos, nem hiába végzett az egyetemen. Egy hete kapta meg a diplomáját, és már hívják is a gyárba — a mi műhelyünkbe, képzeld! Az én főnököm lesz! — mondta büszkén.
— Az én Lizkémnek még egy év van hátra a tanulmányaihoz. Állatorvos lesz, — mosolygott Vanya bácsi. — Mondom neki: „Ha a faluba küldenek, mit csinálsz majd?” Ő meg nevet, mondja, hogy mindenhol vannak állatok, a városban is éppen elég. Minden kóbor kisállatot hazavisz, kezeli, elhelyezi. Maga is látta…
Mindketten leültek egy vastag rönkre, és rágyújtottak.
— Liza jó kislány, kedves, — értett egyet az apa, és mindketten akaratlanul Sasha felé pillantottak.
— Holnap a megyébe kell mennie a szemklinikára — egy műtétre készül, hogy megszabaduljon a szemüvegtől, — Vanya bácsi elnyomta a cigarettát. — Tulajdonképpen ezért jöttem hozzád. Olyan szemcseppeket adnak, hogy utána öt órán keresztül semmit sem látsz. Lehet, hogy Sasha elfuvarozza oda-vissza? Most van ideje. A benzinre fizetek, és a gondoskodásért is.
— Persze, most már pénzért számolunk el a segítséget, — morgott az apa. — Elfuvarozza. Tele tank.
Reggel tízre kellett odaérniük, ezért korán indultak — hátha dugó lesz. Sasha lopva pillantott a tükörbe. Szép, nem vitás. De amint ránéz, minden beszédkedve elszáll. Amint találkozik vele — azonnal leveszi a szemüveget. Hunyorog, mintha ellenszenvvel nézne, és még amikor mosolyog — úgy tűnik, mintha gúnyolódna. A hangja pedig, bár halk, mintha csipkelődne.
Az út körülbelül egy órát vett igénybe. A klinika előtti parkolóban még ugyanennyi várakozás következett. Végre meglátta Lizát — szorosan kapaszkodva az egyik korlátba az egyik kezével, a másikban egy nejlonzacskót szorongatva lépkedett lefelé.
„Úgy tűnik, a látása tényleg majdnem nulla,” — gondolta Sasha, résnyire nyitotta az ajtót, és kilépett elé.
Szemüveg nélkül Liza arca zavartnak és védtelennek tűnt.
— Fogjuk meg a kezed, Liza — mondta, megfogta a könyökét, és a kocsi felé vezette.
— Lányom, állj! — kiáltott utánuk a nővér. — Összecserélted a csomagokat! Ez a tiéd — a holmikkal, de te a szemetest hurcoltad el!
— Ó, bocsánat — pirult el Liza mélyen. — A szemcseppek miatt…
— És a szemüveget felvenni nem lehet? — majdnem nevetett Sasha, de visszafogta magát.
— Hiába — sóhajtott ő. — Nem segítenek…
A macska, remélve, hogy az ételmaradékokat a kukáknál találja, meggondolatlanul túl közel ment, és belefutott egy kóbor kutyába. Sikoltva futott a parkoló mentén, és épp időben csusszant be a résnyire nyitott autóajtón. A jobb első ülés alá bújt, és elbújt.
A kutya tovább kergetőzött körbe-körbe, szaglászott, bekukkantott az autók alá, de hiába. Már nem volt esélye megtalálni zsákmányát — egy fiatal srác közelített a kocsihoz, kezét a lány karjához vezetve. Leültette őt az ülésre, maga pedig a kormányhoz ült.
— Tényleg semmit sem látsz? — kérdezte Sasha csodálkozva.
— Olyan, mintha víz alatt lennék — homályos és elmosódott — válaszolta bűnbánóan Liza. — De ígérték, hogy estére elmúlik.
A macska a jobb első ülés alatt megkönnyebbülten felsóhajtott. Túlélt. Igaz, nem azonnal jelentkezett. Körülbelül tizenöt perc múlva kimászott, és hálásan csóválva a farkát, végigsimított Liza lábán.
— Sasha… — kezdte remegő hangon. — Ne… Ne kényszeríts arra, hogy csalódjak.
— Mi? — zavartan nézett rá. — Valamit rosszul csináltam?
— Minden rossz! — majdnem sírva lángolt fel. — Vedd le a kezed a térdemről! Azt hittem, jó vagy… De te… — egy könnycsepp legördült az arcán.
Sasha lehúzódott az út szélére, megállította a kocsit, és visszanézve végre megértette, mi a helyzet. A helyében ő is gyanakodott volna: Liza lábán a frissen felbukkant utas farka finoman végigcsúszott.
Felemelte a macskát, és Liza ölébe tette:
— Itt a tettes! Minden panasz hozzá!
Beindította a motort, és tovább indultak.
— Bocsáss meg, Sasha… — nevetett Liza a könnyek között. — Már el is képzeltem magamban… Honnan került elő?
— Valószínűleg a parkolóban bújt el — nevette el magát Sasha. — Ott szaladt a kutya, és ő elrejtőzött. Okos kis csibész.
— Csintalan! — Liza szorította magához a macskát. — Sasha, etessük meg. Van itt a közelben valami kávézó? Én is innék valamit — meleg van.
Egy észrevehetetlen kávézó volt nem messze. A verandán senki sem volt. Csak a tulajdonos ült a lépcsőn, és egy nagy fehér bögréből kortyolgatta a kávét.
— Tartsd a macskát — kérte Liza, átadva a farkast. Gyorsan belenézett a táskájába.
Sashka, egyik kezével a macskát tartva, másikkal Liza karját fogva, lépkedett fel a lépcsőkön, amikor észrevette, hogy Liza a tulajdonos mellett elhaladva egy marék aprópénzt szór a bögréjébe.
Az érmék tompa csengéssel hullottak a forró italba.
— Ööö… — ennyit tudott csak mondani a férfi, miközben utána nézett.
— Miért tetted ezt? — kérdezte Sasha, amikor leültek az asztalhoz.
— Miért? — csodálkozott őszintén. — Mindig adok, ha van apróm.
— De hát ő nem koldus! Csak kávét ivott…
— Ó… — Liza az arcát a kezébe temette. — Milyen kínos!
Amikor a tulajdonos megtudta, mi történt, jót nevetett, majd egy kis tányéron húst hozott a macskának — a hely saját különlegességét.
— Miért néztél rám korábban úgy? — kérdezte Sasha, amikor a házhoz közeledtek. — Hunyorogtál, mintha megvetnél…
— Butus vagy, Sasha — mosolygott Liza, miközben simogatta a macskát, amely most szerelmes szemekkel nézett rá. — Rosszul látok, ezért hunyorogtam, hogy jobban meglássalak. De te megint félreértetted…
Valójában nagyon tetszettél. Emlékszel, az iskolában megvédtél? Ezt én sosem felejtem el. Aztán, amikor a szemüveg megjelent, elkezdtél kerülni. Ezért vettem le a szemüveget, amikor közel voltál.
— Téged most is óvni kell — mondta gyengéden. — Elvesznél a látásoddal.
— Semmi baj, egy hét múlva a műtét — és úgy fogok látni, mint a sas! Köszönöm, Sasha.
A kapunál megállította az autót.
— Hadd kísérjelek — javasolta.
— Nem kell, közel van. Egyedül is eljutunk — szállt ki a kocsiból, a macska mögötte.
Kár, hogy nem ragaszkodott hozzá. A ház előtti juhar alatt ravasz ág volt — Liza homlokkal nekiütközött, és a fa alatt esett el. A macska körbe-körbe futott, panaszosan nyávogva.
Sasha odarohant hozzá:
— Minden rendben?
— Csak zúg a fejem… Most elmúlik — suttogta.
— Hová kell menned? — óvatosan a karjába emelte.
— Most már jó — suttogta, az ő vállához bújva.
— Kapaszkodj, én viszlek. Együtt megyünk — mondta, belépve a kapun, amit Vanya bácsi kitárt.
Elsőként, mint egy igazi vezető, a macska lépett — mintha tudta volna, hogy épp oda vezeti őket, ahol most mindkettőjüknek meglesz a saját kis boldogságsarka.
