— Szakad, mintha dézsából öntenék, a hideg a csontomig hatol, még a fejemre is csöpög… És ezt nevezik maguk nyárnak? — morgott Zseka, miközben a vizes járdaköveken lépkedett munkába menet.
Zsuzsa úgy érezte, az élete túlságosan is hasonlít erre a komor reggelre — szürke, nyirkos, se meleg napfény, se élénk színek. Se jó, se rossz — egyszerűen semmilyen.
Negyvenöt. És még csak harmincnak sem érzi magát. Illetve érzi — csak nem a fiatalságot, hanem inkább valami aszott barackra vagy ráncos mazsolára emlékeztető érzést.
Inercia vitte előre: munka — otthon — vacsora — kávé. Minden ment a maga körforgásában, lélektelenül, mint egy fekete-fehér film lassított lejátszásban.
Pedig régen egészen jól alakult minden. Volt férje is. Csak épp lelépett egy másikhoz — egy színesebbhez, vidámabbhoz. Búcsúzóul pedig még szavakkal is megsértette, mintha leforrázta volna:
— Te maga vagy a szürkeség, Zsuzsa. Unalmas, mint egy molylepke. Csak temetésre lehet veled járni — úgy is nézel ki, meg a hangulatod is olyan. Minden savanyú és komor nálad.
Korábban sosem gondolkodott rajta, hogy milyen ritkán mosolyog. Egyszerűen nem volt rá ok. De amikor a férje rámutatott — valóban észrevette. A ruhái is mindig sötétek voltak — nem divatból, csak a praktikusság miatt.
Igen, igaza volt. De attól még fájt…
— Akkor minek is vetted el azt a „molyt”? Egyből keresned kellett volna egy vidám bohócnőt — méltatlankodott magában.
— Azt hittem, csak komoly vagy. Aztán kiderült: unalmas. Érdeklődés nélkül, érzések nélkül. Neked mindig csak „jó” meg „ahogy akarod”. Hát, búcsúzom.
Zsuzsa persze szenvedett. De belül. Megszokta, hogy mindent magában tart. Még gyerekkora óta. Anyja ugyanis nem tűrt könnyeket — csak keménységet és kitartást:
— Bőgni egy férfi miatt? Pff! Gyengeség. Nekünk, nőknek, nem szabad feladnunk.
Pedig az anyja maga különösebb gondok nélkül élt, egyszerűen csak szeretett kioktatni. Olyanra nevelte Zsuzsát is — kívülről erősre, belülről kiégett emberré.
Aztán anya is elment. Infarktus. Zsuzsa úgy gondolta — azért, mert mindent magában tartott. A szíve nem bírta tovább.
Anya halálával Zsuzsa életéből eltűntek az utolsó színek is. Magányosan, szürkén, akárcsak a világ az ablakon túl — csak azért élt, mert kellett.
És ezen a szürke, esős reggelen valami furcsa történt.
Egy csuromvizes, kopott macska állta el az útját. Leült a pocsolyák közti egyetlen száraz foltra, és nyávogott:
— Miau!
— Menj innen — morogta Zsuzsa, aki nem beszélte a macskanyelvet.
De a macska nem ment sehová. A szemébe nézett, majd újra odament hozzá, farkával körbeölelte a lábát, és úgy nyávogott, mintha azt kérte volna:
— Kérlek szépen…
— Ugyanolyan szürke, elveszett és fölösleges, mint én… — villant át hirtelen Zsuzsa fején. — Talán segíthetnék neki? Ha már nekem senki sem segít, legalább én segítsek valakinek?
A macska valóban hívta — tett pár lépést, hátrafordult, újra visszament, hozzádörgölőzött. És Zsuzsa, maga is meglepődve önmagán, elindult utána.
Az állat az orgonabokrokhoz vezette — nedves ágak, virágokon ülő esőcseppek. Ott, az ágak alatt, mocorgott valami. Kölykök. Három cica. És — ami a legmeglepőbb volt — egy kiskutya!
— Honnan van neked egy kutyád? — hökkent meg Zsuzsa. — A cicák még csak hagyján, de ez meg ki?
A macska nem adott választ. Csak odament, lenyalogatta egyenként mindegyik kicsit, majd a kutyakölyköt Zsuzsa lábához tolta.
— Azt akarod, hogy őt vigyem el? — találta ki Zsuzsa. — Hát ez nem semmi… Te tényleg anya-hős vagy.
Zsuzsa ölbe vette a kicsit. Apró volt és reszketett.
„Elviszem őt. De mi legyen a többiekkel?” — töprengett. És hirtelen, hosszú idő után először, valamit érzett… meleget. Szánalmat. Felelősséget.
— Na jó, gyertek csak mind — suttogta Zsuzsa, miközben óvatosan a dzsekijébe gyűjtötte az apróságokat. A macska csak mellette lépdelt. Tudta — ennek a nőnek lehet hinni.
— Gyerünk, anyuka. Új cím vár rátok.
Természetesen Zsuzsa elkésett a munkából. Először sok év után.
— Jevgenyija Petrovna, hát maga… maga sosem szokott elkésni — jegyezte meg meglepetten a főnöknő.
— Hát, egyszer előfordult — gondolta magában Zsuzsa. Aztán hangosan, hirtelen azt mondta:
— Egy kiscica nem kell önnek? Vagy egy kiskutya?
A vezetőnő kis híján elejtette a papírokat.
— Nekem már van is… de majd megkérdezem a lányokat — motyogta, még mindig kissé zavarodottan.
— Köszönöm — bólintott visszafogottan Zsuzsa, és elbújt a monitor mögé. De nem sokáig.
— Jevgenyija Petrovna, zavarhatom egy percre? — kukkantott be a boltba Zina, az eladónő.
— Igen? — kérdezte óvatosan Zsuzsa.
— Azt mondták, hogy… magának cicái vannak? Tényleg összeszedte őket? Az utcán?
— Hármat. És egy kiskutyát. Az orgonabokor alól. Ma reggel.
Zsuzsa visszafogottan beszélt, minden érzelem nélkül. De Zina szemében csodálkozás és őszinte lelkesedés tükröződött.
— Azt hittem… maga teljesen másmilyen…
Zsuzsát zavarba ejtette ez. Aztán valahogy mégis… jól esett.
— Meg akarja nézni? Felírom a címet.
— Hát persze, hogy megyek! A cicákat is megnézném, meg a kutyust is. De ha nem bánja, hoznám magammal Lenát a tejespulttól meg Veruskát a csemegeosztályról. Egyedül nekem túl sok lenne ez az állatsereglet, viszont a lányok érdeklődtek, csak túl félénkek voltak maguk odamenni. Úgyhogy engem küldtek — mondta Zina lelkesen.
— Félénkek voltak? — húzta fel a szemöldökét meglepetten Zsuzsa.
El sem tudta képzelni, hogy a kollégák nem csupán bizalmatlanok vele szemben, hanem egyenesen félnek tőle. Hiszen ő nem kiabál, nem veszekszik. Visszafogott, tartózkodó — és lám, ez is bőven elég ahhoz, hogy az emberek kitérjenek az útjából.
— Aha — bólintott Zina. — Azt mondták, a mi Zseka… Ó, bocsánat, Jevgenyija Petrovna, nem az a típus, aki kiscicákat osztogat. A főnöknő valamit nagyon félreértett. Azt mondják, a mi Zseka inkább skorpiókat rejtene el a szekrénybe, mintsem macskát vigyen haza.
„Na, szép kis hírnevem van!” — gondolta döbbenten Zseka.
— És még mit mondanak rólam? — nézett szigorúan Zina szemébe.
— Á, semmi különöset… — habozott a nő.
— Na, ugyan már, Zina drága, ha már belekezdtél, fejezd is be.
— Hát… — Zina tétovázott. — Azt beszélik, hogy maga zárkózott. Egyedül él, se férj, se gyerek, semmi hobbija a könyvelésen kívül. Ezért olyan komor a megjelenése is, és minden iránt közömbösnek tűnik.
Zseka nagyot sóhajtott. Hát, igaz. Csak épp rosszul esett, hogy őt így, ilyen kegyetlen egyszerűséggel, szinte szétboncolták.
— Jól van, Zinaida, ne törődj vele. Tessék, itt a címem. Gyere olyan nyolc körül — nyújtotta át a cetlit.
Zina gyorsan kikapta a papírt, és szinte futva hagyta el az irodát. Zseka pedig ott maradt, a semmibe révedve:
„Magam tehetek róla. Falat húztam magam köré, aztán csodálkozom, hogy egyedül maradtam. Az emberekkel úgy beszélek, mint poros statisztikai adatokról — szárazon, melegség nélkül. Közben meg elszállt az élet. Csak a rutin: munka–otthon, otthon–munka. Mintha nem is élnék, csak működnék.
Egyszer valaki megbántott — azóta mindenkinek zárva hagyom az ajtót. Anyám is erre tanított — az érzéseket zár alatt tartani. Csakhogy anyám már rég nincs. Én pedig még mindig egyedül vagyok. És mire mentem vele? Telik az idő. Az élet meg… elmegy mellettem.”
A három kiscicát a kollégák gyorsan elkapkodták: két kandúrt és egy kislányt. A szürke macskaanyát viszont Zseka megtartotta. Ahogy a fekete kiskutyát is. Hogy az honnan került a cicák közé — rejtély maradt. Egy darabig.
Egy nap Zseka épp sétáltatta Fecskét, Murka közben — ahogy mindig — az ablakból figyelte őket. A lépcsőház előtt odalépett hozzá a szomszédasszony, Egorovna:
— Zsuzsikám, viszed sétálni a szépfiúdat? Szép nagy kutya lett belőle — fényes a szőre, komoly kinézete van, a farka meg, mint az antennája. Jól tetted, hogy befogadtad. Jó lelked van, még ha sokáig rejtegetted is.
Zseka elmosolyodott, Egorovna pedig folytatta:
— Tudod, eszembe jutott egy eset… A szomszédom, Szlavka. Egyszer ment le a lépcsőn egy szemeteszsákkal. Köszöntem neki — morgott valamit. Én mentem tovább. De hallom ám: valami nyüszít a zsákból. Kérdem: mi van benne? Ő meg rám villantotta a szemét, aztán csak ledobta a zsákot a lépcsőn.
Először megijedtem, azt hittem, csak képzelődöm. Aztán mégsem bírtam ki — futottam a kukához. Ott hevert a szétszakadt zsák. És egy csontsovány macska valami fekete izét cipelt a szájában. Szemüveg nélkül rosszul látok, de az biztos, hogy élő volt.
Később meg hallottam, hogy a fia sír: „Apa, miért dobtad ki? Hiszen jó volt!” A Szlavka meg csak morgott: „Nincs időm ilyen bolhás dögökkel szórakozni!” Úgyhogy arra gondoltam — lehet, hogy ez volt az a kölyök?
— Azt hiszem, igaza van — mondta halkan Zseka, és megsimogatta Fecske fejét. — Őt mentette meg Murka.
— No látod — mosolygott Egorovna. — Akkor nem volt hiába. Most meg nálad él — és látszik rajta, hogy boldog.
— Mi megyünk, Margarita Egorovna. Murka már türelmetlen — az ablakpárkányon toporog, rohangál ide-oda.
— Menjetek, drágáim. Legyen szép estétek.
Otthon Zseka odalépett Murkához, és az arcát a macskához szorította:
— Az én Murkám, az én megmentőm. Hiszen te nemcsak őt húztad ki a bajból, hanem engem is megmentettél. Köszönöm neked, te farkas hős. Gyere — megmelegítem neked a fasírtot.
Amíg Murka és Fecske a vacsorájukat ették, Zseka az asztalnál ült, és elmélázott:
„Megváltozott az életem. Melegebb lett. Az emberek is megnyíltak körülöttem. És én magam is felébredtem. Minden sokkal egyszerűbb volt, mint hittem. Csak annyi kellett, hogy beengedjek valakit az életembe — még ha farkas is.”
Elmosolyodott, és hozzátette magában:
„Talán egyszerűen csak őket vártam.”
Az élet ment tovább. De most már valódi volt.
