Egy család befogadott egy öregasszonyt. Majdnem idegent. Egy nagyon távoli rokont. Nem elég, hogy szinte idegen volt, még vak is, és – bocsánat – szellemileg is leépült. Ne vegyük sértésnek, de teljesen elvesztette az eszét.
Ez valami hihetetlen tett volt. De ők mégis megtették.
Vidéken éltek, ott egyszerűbb minden. De szegények voltak, három saját gyerekkel, az egyik fiútól már két unokával. Nagy család. Egyszerű, kicsit nyers modorú, nem túlságosan iskolázott emberek, de lelkiismeretesek. Nem adták be az öregasszonyt otthonba, és nem is csak esténként látogatták meg – hiszen a falu másik végén lakott, messze. És már teljesen képtelen volt önmagát ellátni.
Hát elhozták.
Elhozták a szegényes holmiját, tisztába tették, ráadtak egy tiszta fejkendőt, ahogy illik, kanállal megetették, leültették az ágyra. A falra szarvasos faliszőnyeget akasztottak. Pedig nem is lát. És valahogy élni kezdtek így, káposztalevest meg kását ettek. Meg kínai tésztát. Cukros teát ittak. És vitték az öreget vécére. Átöltöztették, ha kellett. Hallgatták a zagyvaságait: folyamatosan dünnyögött valamit vékony öregasszonyos hangon.
Egyszer csak ez az öregasszony, Florida Mirzojevna, ezzel a hangocskával azt mondja:
– A sufnihoz betört egy tolvaj!
Elmentek a sufnihoz – és tényleg, ott volt a részeg szomszéd, épp értékes dolgokat lopott. Krumplit meg káposztát. Micsoda egybeesés!
Eltelt egy kis idő, és a nagyi megint mond valamit:
– Rinatocska ne menjen a városba! A kocsival baleset történik!
A hiszékeny, jószívű emberek hallgattak a bolond öreganyóra, és nem engedték el Rinatot a barátjával a városba. A barát súlyosan megsérült. Rinat pedig biztosan meghalt volna, ha mellette ül.
Hát így történt! Ezután a nagyi még sok mindent mondott, noha semmit sem fogott fel, nem emlékezett, nem látott, és még a kanalat sem tudta a szájához emelni. Aztán egyszer csak elkezdett arról beszélni, hogy vegyenek neki lottószelvényt. Ült ott, és egyre csak kérlelte őket, hogy vegyenek lottót.
A családfő elment a nagyobb faluba, és vett egyet. És mit gondolsz? Nyertek! Egy csomó pénzt! Egy vagyont! Háromszázezer vagy négyszázezer. Vagy akár ötszázezer – homályosan, kerülgetve mesélték.
Az egyszerű emberek homályosan beszélnek a pénzről, csak annyit mondanak: „egy csomó!”. Hát így volt!
A nagyinak vettek egy új köntöst, mézeskalácsot és sok jó dolgot. Még egy szép ágytakarót is – ugyan miért ne, hogy nem lát a szemével? Valamivel mással lát ő! Legyen minden szép. És mindenki szereti őt. Még ha mindig zagyvál és mindent elfelejt is.
Nem tud egyedül enni, sem kimenni a vécére. De olyan szépen mosolyog! Ül ott a szép ágytakarón, tiszta köntösben, díszes fejkendőben, mint egy kis baba. Morzsolgatja a rózsafüzért, és valami kedveset dünnyög vékony hangon.
És csak ringatja a fejét…
