Ljalka épp egy kiküldetésből tartott hazafelé. Nyolc órát ült a volánnál – egy teljes munkanapot. A bolt parkolójában megállította az autót. Ült egy kicsit, majd gondolta: „Talán hagyjuk is ezt a boltot a fenébe?” De aztán eszébe jutott, hogy otthon a hűtő gyakorlatilag üres: fél csomag vaj, egy fonnyadt sárgarépa és egy üveg savanyú uborka, amit az anyja adott „arra az esetre, ha bármi történne”. Csakhogy az eset három hónapja nem történt meg, az üveg pedig továbbra is ott állt a polcon.
Éhes volt. Útközben ugyan bekapott pár pirogot a félelmetes út menti éttermek egyikében, de az első falat egyenesen a kukába repült – túl gyanús íze volt, és egy ételmérgezés az országút közepén nem épp a legjobb ötlet. A második pirog, amit a visszaúton vett, ehető volt ugyan, de annyira száraz, hogy végül az sem járt jobban. Így aztán az egész napot két pohár édes, tasakos tea mentette meg – az a fajta, amitől az ember gyomra felfordul, mert se íze, se ereje.
Ljalka nyögve kászálódott ki a volán mögül, és minden lépésnél grimaszolt, ahogy elindult a bolt felé. Otthon még a macska is éhes volt – szegény jószág. Eszébe is csak útközben jutott: a reggelihez kapta meg az utolsó tasak eledelt. Úgyhogy választás nem volt – muszáj volt bemenni, venni valamit magának is, meg a macskának is.
Az égből valami kellemetlen, eső és havaseső közötti dolog hullott. Ljalka a kapucniját egészen az orráig húzta. A szépségével ma már amúgy sem kápráztatott volna el senkit – egy egész nap az úton, a gyűrött, fáradt arc, a táskák a szeme alatt, a tekintet üres.
— Asszony!
Na tessék. Meg is jött a megerősítés. „Asszony” — huszonhét évesen először szólították így. Úgy látszik, tényleg nincs minden rendben.
— Igen? — emelte meg a kapucniját.
A bolt bejárata mellett egy bozontos, koszos férfi ült.
— Jaj, kisasszony, — mosolygott rá. — Elnézést, először nem vettem észre. Olyan jól elbújt abban a nagy kapucniban, hogy alig lehetett megismerni.
Ljalka elmosolyodott. Udvarias csavargó.
— Ne haragudjon, — sóhajtott a férfi, — magam is szégyellem, de muszáj koldulnom. Venna nekem egy kenyeret? — a szemébe nézett. — Úgy éhezem, hogy majd meghalok, — elkapta a tekintetét. — Három napja nem ettem.
— Rendben, — bólintott Ljalka. — Furcsa, általában pénzt szoktak kérni.
— A pénzt a „profi koldusok” kérik, én csak egy ember vagyok, aki bajba került. Tényleg éhes vagyok, ezért kérek kenyeret – hogy ne legyen kétsége.
— De miért éjjel? — csodálkozott Ljalka. — Éjjel egy van, rajtam kívül alig van vevő.
— Nappal a koldusok foglalják el a helyet, — vigyorodott el keserűen a férfi. — Kétszer is megvertek már. Ezért jövök most, amikor nekik vége a „műszaknak”.
— Értem, — sóhajtott Ljalka. — Mindjárt jövök.
Bement a hatalmas boltba, vett egy kosarat, bedobta a táskáját, és megszokásból elindult az „egészséges ételek” polcai felé: gyümölcslevek, zöldségek, puffasztott kenyér, hűtött hal. Aztán eszébe jutott a férfi, és irányt váltott. Beletett a kosárba egy vekni kenyeret, egy jókora darab kolbászt, egy üveg vizet és pár almát, mert nem tudott ellenállni.
— Tessék, — nyújtotta át a férfinak a csomagot. — Remélem, megfelel, ízlés szerint válogattam.
— Isten áldja meg! — örvendezett a férfi. — Maga még bocsánatot is kér! Hálásan köszönöm! — nem bírta ki, feltépte a kolbász csomagolását, és belemart. — Maga megmentett engem! — mondta félig rágva.
— Ugyan, ne törődjön vele, semmiség. De… mi történt? Hogy került ide? Maga nem… — elharapta a mondat végét.
— Nem nézek ki hajléktalannak, ugye? — mosolygott keserűen. — Nem is vagyok az. Egyszerű, normális fickó vagyok. Egy kisvárosból jöttem ide, „hosszú rubelért”, ahogy régen a napszámosokat mondták. És hát… megkaptam, amit érdemeltem.
— De miért?
— Elbocsátottak a munkahelyemről. Ezért elmentem váltásos munkára: egy hónap ott, egy hónap otthon. Azt gondoltam, miért is ne? Egy hónap alatt keresek egy kis pénzt, hazamegyek, pihenek, kicsit felújítom a házat. Építőmunkás vagyok.
— Szerintem az építőmunkásokra mindig szükség van.
— Én is így gondoltam. És tényleg, szükség is van — főleg olyan balekokra, mint én. Összeszedtek minket, ilyen kisvárosi, falusi fickókat, megígértek egy rakás pénzt — a mi mércénkkel mérve hatalmas összegeket. Aztán megérkeztünk, beraktak minket a barakkokba, elvették az útleveleinket. És ennyi. Munka rengeteg, fizetség semmi. Az őrök dühösek, mint a kutyák. Összefogdosták az ország minden tájáról a rabszolgákat, és ingyen dolgoztatnak minket az építkezésen.
— Hogyhogy rabszolgák? A rabszolgaságot már rég eltörölték — nevetett idegesen Ljalka.
— Csak ezeknek a gazembereknek elfelejtették megmondani, — köpött dühösen a férfi. — Egyébként Szergej vagyok. Megszöktem. De nem tudok felhívni senkit otthonról. Szégyellem. Hiszen nekem pénzt kellett volna hazavinnem a családnak. Erre én, bolond, az utolsó pénzünket költöttem el az útra.
— Tényleg azt hiszi, hogy az édesanyja ezért leszidná magát? — nézett rá kétkedve Ljalka.
— Nincs feleségem. Anyámmal élek. És most kérjem tőle a nyugdíjának maradékát, hogy hazajussak? Hát mivé lennék én akkor, teljesen elveszett ember?
— Szóval inkább hagyná, hogy az anyja otthon őrületbe kerüljön az aggodalomtól, csak azért, hogy maga ne érezze magát elveszettnek? — fakadt ki Ljalka. — Az én anyám ezért agyonütött volna!
Egy pillanatig hallgattak, Ljalka az elképedt férfit figyelte.
— Bocsánat, hogy tegezlek — sóhajtott végül. Eszébe jutott, hogyan gyűjtötte össze az anyja az utolsó filléreit, hogy pénzt küldjön neki a vonatjegyre, amikor összeomlott a színésznői karrierje Moszkvában. — Az én anyám is majdnem ugyanezt élte át. Szégyelltem felhívni, hogy nincs pénzem, munkám, még enni sem tudok. Más városban voltam, ő pedig otthon majd beleőrült az aggodalomba. Aztán, mikor hazamentem, jól leszidott, de előbb még pénzt küldött, hogy visszajussak. És — előzte meg Szergej tiltakozását — ne mondja nekem, hogy én nő vagyok, maga meg férfi! Az anyjának maga is gyerek, — sóhajtott. — Most már értem, csak a tapasztalat hiányzott hozzá.
Szergej elmosolyodott, elővett egy almát a csomagból, és felé nyújtotta.
— Ne szomorkodjon, az édesanyja már biztosan megbocsátott — pillantott Ljalka bevásárlózacskójára. — Biztosan éhes maga is, és én itt tartom a szóval. Hadd vigyem el legalább a kocsijáig, valahogy csak meg kell hálálnom. Hogy is hívják magát?
— Ljalka, — kapta észbe.
Felnőtt nőnek furcsán hangzott így bemutatkozni.
— Olga a nevem. De anyám kiskorom óta csak Ljalkának hív, és rajtam maradt.
— Akkor ismerkedjünk meg, Ljalka, — mosolygott Szergej. — Köszönöm a jóságot és az ételt, Ljalka, — ismételte örömmel a nevét. — Felhívom anyámat, becsületszavam, — tette a csomagot az autó csomagtartójába. — Csak előbb keresek egy kis pénzt.
— Á, nem kell várni vele, hiszen akár most is felhívhatja, — mondta Ljalka, és a kezébe nyomta a rózsaszín, nyuszis tokban lévő mobilját.
Szergej óvatosan átvette a rózsaszín telefont, és tétován bepötyögte a számot.
— Anya! — szinte elakadt a lélegzete az izgalomtól.
Ljalka félrehúzódott, hogy ne hallgassa a beszélgetést, de olykor lopva rápillantott. A hatalmas férfi kezében nevetségesen festett a rózsaszín telefon – a nagy, piszkos ujjak között szinte gyerekjátéknak tűnt. „Talán már nem is illik hozzám ez a csillogó, nyuszis tok” – gondolta Olga. „A koromhoz és a pozíciómhoz képest túl gyerekes. Holnap veszek valami komolyabbat.”
Szergej egyik lábáról a másikra állt. Az egyik kezében szorosan markolta a rózsaszín telefont, szinte az arcához égette, a másikban a bevásárlózacskót tartotta. Izgatottan magyarázott, mentegetőzött, az arca kipirult. Látszott, hogy az anyjától alaposan megkapta a magáét.
— Bocsáss meg, anya… bocsáss meg a balfék fiadnak, — ismételgette. — Megígérem, hogy hívlak, — elvette a telefont a fülétől, a sötétedő kijelzőre nézett, összeszorította a szemét, és óvatosan, hogy Ljalka ne vegye észre, letörölte a könnyeit.
— Köszönöm, — mondta rekedten, és visszaadta a telefont. — Igaza volt. Hülye vagyok, és anyámnak igaza volt, amikor idiótának nevezett.
— Természetesen igaza volt, — mosolygott Ljalka, és a telefont a zsebébe csúsztatta. — És most? Mihez kezdesz?
— Munkát kell találnom, — felelte Szergej. — Köszönöm, Ljalka, — lágyan ejtette ki a nevét. — Nagyon köszönöm.
— Tudod mit, — mondta Ljalka hirtelen, maga is meglepődve — az én anyámnak épp javításra van szüksége a nyaralón. Felveszlek dolgozni.
— Nem kell, Ljalka, tényleg, már így is rengeteget tettél értem.
— Ülj be a kocsiba, — parancsolta határozottan. — Úgysem tudsz ma éjjel hol aludni, ugye?
— Úgy van, — vont vállat.
— Na, akkor kész. Elviszlek anyámhoz a nyaralóba. Meg kell javítani a tetőt, a kerítés is kidőlt. Itt, — felnyitotta a csomagtartót, és kivett egy pokrócot. — Ezt megcsinálod, én meg kifizetlek, és veszel magadnak vonatjegyet haza.
Beburkolta vele az ülést.
— Ne haragudj, nehéz lesz kimosni az ülést, ha összekoszolódik.
— Semmi gond, — felelte zavarban, és kipirulva beült a kis barack színű autóba, ügyelve, hogy semmihez se érjen hozzá.
— Na, remek, — mondta Ljalka elégedetten.
Egy óra alatt odaértek a nyaralóhoz. Amíg Ljalka feltette a teavizet, Szergej begyújtott a kályhába, és hamarosan kellemes meleg töltötte meg a házat.
— Iszom egy teát, — terített meg az asztalnál, — aztán indulok haza. Ma még nem is ettem, — mosolygott. — Úgyhogy bajtársak vagyunk. Te három napja éhezel, én csak egy napja.
Kenyeret szeletelt, szendvicseket készített, és teát főzött.
— A pincében van egy kis krumpli meg anyu befőttjei, — mondta Ljalka, miközben belekortyolt a forró, erős teába, és elégedetten lehunyta a szemét. — Ne feszengj, nyugodtan egyél. Holnap majd hozok rendes ennivalót, meg a munkatervet is.
— Tudod, — mosolygott Szergej, miközben a félálomban bóbiskoló Ljalkát nézte, — egész nap úton voltál, ugye?
— Aha, — bólintott álmosan.
— Ne indulj már most haza, aludj itt a nyaralóban. Reggel kipihenten elindulsz. Én meg elalszom kint a fészerben, nehogy kellemetlenül érezd magad. Jó? Hová mész most éjjel, hajnali háromkor?
— Hazamegyek, — legyintett fáradtan, bár maga is tudta, hogy úgysem jut már messzire.
— Azt kétlem, a kinézeted alapján, — morrantott Szergej félmosollyal. — Van valami kis sufni vagy fürdőház az udvarban?
Ljalka majdnem legyintett volna, hogy „ugyan, maradj a házban”, de végül türtőztette magát.
— Van egy szauna, abban egy kanapé is.
— Na, az tökéletes. Ott meghúzom magam. Nekem ez maga lesz a luxus a barakk után, ahol eddig laktam. És ne aggódj, Ljalka, nem vagy barátságtalan — pont így helyes.
Reggel Ljalka a fejsze csattogására ébredt. Félrehúzta a függönyt, és kinézett az udvarra. A fürdőház füstölt, a kis autója pedig vakítóan csillogott a napon — Szergej lemosta róla a tegnapi út sarát. A farakás a fürdő mellett legalább kétszer akkora lett, mint előző este.
Ljalka nyújtózott, felöltözött, lement a konyhába, feltette a teát, és kinyitotta az ajtót:
— Szerjózsa, gyere reggelizni!
Reggeli után Ljalka összepakolt, és hazafelé indult, de megkérte Szergejt, hogy költözzön be a házba a fürdő helyett.
Délben aztán csörgött a telefon. Az anyja hívta.
— Ljalka! — sikoltotta a vonal túlsó végén. — Ljalka, valami férfi mászkál a nyaralónkban! A szomszédhoz bújtam át, mindjárt hívjuk a rendőrséget!
Ljalka fél órán át próbálta megnyugtatni, hogy az a férfi nem tolvaj és nem bűnöző. A végén nem volt más választása, vissza kellett mennie a nyaralóba. Útközben bevásárolt egy hétre elegendő élelmet Szergejnek.
— Na jó, hadd mutassam be nektek egymást, — mondta, miközben az ellenkezni próbáló anyját a ház felé húzta. — Mama, ő itt Szerjózsa, Szerjózsa, ő itt Ljudmila Ivanovna. Most ebédelünk, aztán megbeszéljük, milyen munkákat kell elvégezni.
Az anyja közben terített, de végig gyanakodva pillantgatott Szergej felé. A férfi, hogy ne idegesítse fel, inkább kiment fát hasogatni.
— Ljalka, te teljesen esztelen lány vagy! — dühöngött az anyja. — Egy hajléktalant szedtél fel, és elhoztad a nyaralónkba! Mi van, ha kirabol minket?
— Mama, innen csak a te uborkás üvegeidet lehetne ellopni, más semmit. Szóval ne aggódj. Nézd inkább, mennyi fát felvágott neked! És különben is, Szerjózsa nem hajléktalan, csak bajba jutott ember.
— Uramisten, tisztára apád vagy, — legyintett az anyja. — Ő is mindig hazahordta a nyomorultakat és szerencsétleneket.
— Ne mérgelődj, mama. Csak gondolj bele: valahol messze él az ő anyja is, aki halálra aggódta magát, mert eltűnt a fia — én pedig segítettem, hogy újra megtalálják egymást.
— Ne is emlékeztess, milyen volt, amikor Moszkvában elvesztettelek! — fakadt ki az anyja.
— Pont ezért segítettem neki, — felelte Ljalka csendesen. — Hogy más anya ne szenvedjen úgy, mint te akkor. És ő nem is fogadta el tőlem a pénzt, hiába kínáltam. Azt mondta, mindent ledolgozik. Kicsit rendbe tesszük a nyaralót, mi baj lehet ebből? Meg a papírjait is el kell intéznie, különben haza sem tud jutni.
— Pont, mint az apád, — sóhajtott az anyja.
Egy hónappal később az anyja már nem félt egyedül kimenni a nyaralóba. Mindig vitt valamit „Szerjózskának”: élelmet, frissen sütött pirogot. Kötött neki pulóvert és meleg zoknit is. Néha pedig sóhajtva mondta:
— Ljalka mellé pont ilyen férfi kéne…
Két hónappal később Szergejnek végre sikerült pótolnia az iratait. Megjavított mindent, amit csak lehetett a nyaralóban, Ljudmila Ivanovna és Ljalka házánál, majd hazautazott. Ljudmila Ivanovna hatalmas csomagot pakolt neki útravalóul, tele ajándékokkal az édesanyjának, és még néhány üveg savanyúságot is beletett. Ljalka csak a szemét forgatta, de Szergej rásziszegett, hogy „ne szólj semmit”, és megígérte, hogy mindent épségben átad.
A két anya már régóta tartotta egymással a kapcsolatot telefonon: híreket és recepteket cseréltek, és titokban arról álmodoztak, hogy a gyerekeik egyszer majd egymásra találnak.
De ez soha nem történt meg.
Három évvel később azonban Ljalka és Ljudmila Ivanovna vendégségbe indultak Szergejhez — a kislánya, a kis Mila keresztelőjére. Aki Ljudmila Ivanovnáról kapta a nevét.
