— „A nyaralásra szánt pénzünket odaadtam anyunak” – jelentette ki a férfi. – Én meg szintén tettem neked egy „szívességet”…
Oszkána egy egyszerű konyhai széken ült, az állát a tenyerébe támasztva. A margarétás viaszosvászonnal leterített asztalon egy zöldes papírra nyomott útvonalterv feküdt. Az egészet összevissza firkálták filccel: bejelölve rajta a táborhelyek, ösvények, tavak, hágók.
Dmitro szemben ült vele, és különösebb étvágyat nem mutatva, villával túrta a sült csirkét. A feleségére makacsul nem mert ránézni. Tekintete újra és újra a padlóra siklott, mintha csak ott, a szegélyléc mellett rejtőzne a válasz minden kínos kérdésre.
— Oszkána, itt… szóval olyan helyzet van – szólalt meg végül, és eltolta a tányérját.
— Milyen? Nem adták ki a szabit?
— Nem, a szabadsággal minden rendben. Aláírták.
Dmitro hirtelen teljesen felesleges dolgokba kezdett. Arrébb tette a sótartót. Aztán odébb csúsztatta a cuktartót. Felkapta a szalvétát, és idegesen sodorni kezdte az ujjai között, amíg az sűrű, fehér hurkává nem alakult.
— A nyaralásunkra szánt pénzt odaadtam anyunak – bökte ki végül.
Oszkána lassan elvette a kezét az arcától.
A filc kiesett az ujjai közül, és halkan nekiütközött az asztalnak.
— Kinek? – kérdezett vissza, mintha nem hallotta volna jól.
— Anyunak – ismételte meg immár határozottabban Dmitro. – Neki most nagyobb szüksége van a szanatóriumra. Panaszkodik az ízületeire, mégiscsak múlik az ideje. Ismerősön keresztül ajánlottak neki egy jó beutalót, de a szükséges összeg hiányzott.
— Sok hiányzott?
— Elég sok.
Oszkána némán nézte a férjét.
A friss, otthoni pólóját, amit maga vasalt ki még tegnap. A rendezett kezeit. Annak az embernek a nyugodt arcát, aki már meghozta a döntését, és most csak arra várt, hogy a többiek is egyetértsenek vele.
Két éve spóroltak erre az utazásra.
Végre el akartak jutni a hegyekbe. Hosszan tervezték az útvonalat, véleményeket olvastak, bejelölték a helyeket, ahová mindenképpen el akartak menni.
Két éve mindenben fogták magukat, amiben csak tudtak.
Oszkána abbahagyta a manikűrözést, és mindent maga csinált. Új téli csizmát sem vett, noha a régiek már régen elvesztették a formájukat. Kibírt bennük még egy szezont, minden indulás előtt cipőkenőccsel átfestve a kopott orrukat.
Dmitro isvállalt plusz műszakokat a raktárban.
Ő maga a főállása után olyan mellékállásokat vállalt el, amelyeket otthon is el lehetett végezni.
Az előszobában a cipősszekrény mellett pedig már ott állt a nagy, összepakolt zöld hátizsák. Mellette lógott Dmitro új esőkabátja, amelyet kifejezetten az utazásra vásárolt.
— Szóval te mindent odaadtál? – kérdezte végül Oszkána.
A hangja nyugodt volt.
Nem volt jeges, sem hisztérikus – egyszerűen csak egyenletes.
Belül sem kavargott semmi. Úgy tűnt, mintha egy nehéz üresség képződött volna ott.
— Nem teljesen mindent – Dmitro láthatóan megfeszült. – Még tettem hozzá egy keveset a spórolt pénzünkből. A dobozkából. De hát én is kerestem ezt a pénzt. Jogom van rendelkezni vele.
Már-már kihívóan nézett rá.
A tekintetében feltűnt az a jól ismert magabiztosság, ami annyira jellemző arra az emberre, aki előre eldöntötte: ha a másik felháborodik, akkor majd ő lesz a hibás a konfliktusért.
— A spórolt pénzünkből – ismételte meg Oszkána.
— Hát persze!
A konyhában hirtelen sűrűvé vált a csend, olyan nehézzé, mintha ólomból öntötték volna. A zöldes papíron lévő útvonalterv, amely eddig a szabadság, a fellegek és a magányos csúcsok ígéretét hordozta, most egyetlen tollvonással érvénytelenné vált. Dmitro továbbra is a körömre feszült ujjait nézte, de a magabiztossága, amivel indított, lassacskán repedezni kezdett Oszkána szótlan méltósága alatt.
— Tudod mit, Dmitro? — szólalt meg végül a nő, és a hangja még mindig olyan sima volt, mint a tükörsima vízfelszín vihar előtt. — Tudom, hogy az anyád fontos. De azt is tudom, hogy két éve egyetlenegy olyan szabad hétvégénk nem volt, amit csak magunknak szenteltünk volna. Mindig volt valami. Hol a kocsi kuplungja ment tönkre, hol a húgod esküvőjére gyűjtöttünk, hol pedig az a tetőtéri beázás vett el mindent. És most, amikor végre ott álltunk a cél kapujában… te egyszerűen átléptél rajtam.
Dmitro a homlokát ráncolta, az állkapcsa megfeszült. Az önigazolás meleg hulláma öntötte el, ahogy a saját belső narratíváját építette: Ő csak egy önző kisgyerek, aki a hegyeket fontosabbnak tartja egy beteg anyánál.
— Te nem érted! — csattant fel a férfi, és a keze is megmozdult az asztalon. — Neked csak a rohadt túrázás meg a fotók számítanak az Instagramra! Az anyám egész életében nekünk dolgozott. Amikor te a nagymamádnál laktál, ki fizette a számlákat? Ki hozta-vitte a cuccokat? Most meg sajnálod tőle a gyógyulást egy kis sátrazás miatt?
Oszkána nem kapta fel a vizet. Nem kiabált vissza. Csak felállt a konyhai székről. A mozdulata olyan lassú volt, hogy Dmitro akaratlanul is elhallgatott. A nő odalépett az előszobához, lehajolt a nagy, zöld hátizsákhoz, amelynek a tetején ott lógott a frissen vásárolt, még címkés esőkabát. Hosszasan nézte a felszerelést, amit éjszakákon át válogattak össze egy kis online fórum ajánlásai alapján, fillérről fillérre összedobva.
Aztán felegyenesedett, de nem a hátizsákot vette kézbe. Bement a hálószobába, és egy kis bőröndöt húzott elő az ágy alól.
Dmitro követte őt a tekintetével, a szíve pedig hirtelen egy ütemet kihagyott. A dac helyét átvette a kínzó, fojtogató bizonytalanság.
— Ezt most miért csinálod? Mi ez a dráma? — kérdezte, de a hangjából már hiányzott az erő.
— Nincs dráma, Dmitro. Ez nem dráma. Ez a végkövetkeztetés — mondta Oszkána nyugodtan, miközben kinyitotta a szekrényajtót, és kivett néhány pólót meg egy nadrágot. Nem dobálta a ruhákat, hanem pontosan, katonás renddel hajtogatta be őket a bőröndbe, ahogy azt mindig is tette. — Két éven keresztül azt hittem, hogy egy csapatban játszunk. Azt hittem, hogy a mi közös életünk ugyanolyan fontos, mint a te eredeti családodé. De ma megértettem: én ebben a felállásban csak egy kényelembe helyezett háztartási segéderő vagyok, akinek a tervei bármikor felülírhatók, ha az anyádnak vagy neked úgy tartja kedvetek.
— Te elköltözöl? Emiatt az utazás miatt? — Dmitro hangja elvékonyodott, szinte hitetlenkedve bámult a feleségére.
— Nem az utazás miatt, Dmitro. Hanem mert tegnap még azt hittem, hogy a jövőnket építjük. Ma meg kiderült, hogy a jövőnk csak a te fejedben létezik, a valóságban meg mindent abból a kasszából fizetsz ki, amit én is a saját gerincem rohasztásával kerestem meg otthoni túlórákkal.
A lakásban csak a hűtőszekrény mély búgása hallatszott. A zöldes útvonalterv ott maradt a margarétás asztalon, magányosan, mint egy elfeledett haditerv egy elvesztett csata után.
Három nappal később a Kárpátok lábánál fújt a szél.
Oszkána egyedül állt a gerinc alatti kis turistaház verandáján. A levegő hűvös volt, éles fenyőillat áradt a völgyből, a bakancsa orrán pedig ott virított még a tavalyi kopás, amit nem volt ideje átfesteni. Nem bánta meg a döntését. A teher, ami a konyhában hirtelen leesett a válláról, most szabadsággal töltötte meg a tüdőjét. Nem volt könnyű otthagyni a közös lakást, de a telefonja azóta kétszáz nem fogadott hívást és üzenetet hozott Dmitrótól. A férfi kétségbeesve próbálta visszahívni; az anyja ugyanis, amint megtudta, hogy a fia emiatt rombolta szét a házasságát, dühösen visszautasította a pénzt, és kijelentette, hogy nem akar egy olyan családon élősködni, amelyik így hullik darabokra. Dmitro ott maradt üres kézzel, egyedül a konyhában a zöld papírral, és végre megértette, mit veszített el.
Oszkána mély levegőt vett, megigazította a hátizsák vállpántját, és elindult felfelé a szűk, köves ösvényen. A nap sugarai éppen áttörtek a felhők felett, aranyló fényt szórva a messzeségbe. Az út nehéz volt, a kaptató meredek, de most minden lépés az övé volt – a saját, senki mással meg nem osztott, tiszta szabadsága.
