– Mit műveltél, te, боженька! – visította az öregasszony, és egy nedves konyharuhával rácsapott Vovka hátsójára.
– Nagyi, én mindjárt feltakarítom! – kapkodott a fiú, seprű után nyúlva.
– Én majd megmutatom neked, hogyan kell takarítani! – csapott le újra a konyharuha, ezúttal a hátára. – Ülj le a padra, és ne ficánkolj!
Feltakarított, visszament a konyhába. A földön tócsában állt a víz, a nyers krumpli szanaszét gurult – szerencsére még nem főtt meg. Összeszedte, megmosta, bedobta a kemencébe. Leült, és sírni kezdett, miközben gondolatban szidta a lányát:
„Miért, hát miért van, hogy másnak minden rendben van, csak nekem nem? Saját férjem sincs, és a lányomnak sem. Hát élnénk így, ahogy tudunk. De nem – az ostoba meg elvonszolta magát a városba, az állomásra, hozza a nyakamra az új vejét, ráadásul börtönőrt! No persze, jó ember, azt mondod? Három évig leveleztél vele, szerelem, mi? De a szemébe sose néztél! És most itt fog lakni nálam. Kevés, hogy a lányomat meg az unokámat etetem, most már őt is etethetem. Jól van, majd én gyorsan elintézem, hogy ez a „vőcske” elpucoljon innen! Úgy elfut, mintha forró vízbe esett volna.”
– Nagyi, kimehetek az udvarra?
– Menj, menj! Csak sapkát vegyél! És a folyóhoz ne menj – mindjárt megindul a jég!
– Jóóó!
Úgy tűnik, megjöttek. Pelagyeja kinézett az ablakon. Innen is látszott – az arcán csupa sebhely. Te jó ég, milyen bolond vagy, lányom! Nem elég, hogy bűnözőket őriz, még a képe is, mint akit agyonvertek.
Az ajtó nyikordult. Beléptek.
Froszja a vőlegényét hozta.
– Én pont hozzá jöttem – vigyorgott a körzeti rendőr. – Megnézem a szabadulási papírját. És kíváncsi vagyok, miféle gyümölcs ez a jövendőbelid.
– Menj már a csudába! Éppen ebédelnek. És semmiféle vőm ő, nem is lesz az!
Pelagyeja elindult megkeresni az unokáját. Bár keresni nem volt mit – ott játszott a többi sráccal. De nem akaródzott hazamenni. Megállt, beszélgetett egy sort a szomszédasszonyokkal. Aztán akár tetszik, akár nem, csak haza kellett menni.
Ránézett a hatalmas farönkökre. Ki fogja azokat felhasogatni? Bement a fészerbe, felkapta a fejszét, és elkezdte hasogatni a legkisebb tuskó szélét. Még egyszer lendített, de valaki kérges kezével megfogta a nyelet.
– Pelagyeja néni, hadd csináljam én!
– Csináld – mordult rá, és a szeme sarkából méregette a vejét.
Az végighúzta az ujját a penge élén, elhúzta a száját.
– Van itt élezőkő?
– A műhelyben keresd, ott hagyott még a megboldogult uram szerszámokat.
Pankrat bement a műhelybe – szinte elállt a lélegzete. Minden volt ott! Bekapcsolta a csiszolót – működik! Megélezte a fejszét, aztán mellékesen a hasítót is, ami ott állt mellette.
Kiment, és nekiállt a rönköket hasogatni: előbb félbe, aztán hasábokra. Estére az összes fát felaprította és behordta a fészerbe.
Aztán kijött az anyósa – csak a fejét csóválta. Sőt, egy halvány mosoly is átfutott az arcán.
– Pelagyeja néni – szólalt meg a vő. – A kerítésnél fekszenek még rönkök.
– Á, azokat már nem tudom elvágni.
– Jöjjön át hozzám – nekem is van egy fűrészem, ugyanilyen, de el van törve. Hátha a kettőből össze tudunk rakni egyet.
Elmentek a vén Nyikiforhoz. Annak a láncfűrésze teljesen tönkrement, de a lánc meg a fogaskerék még jó volt.
– Vidd csak! – kacsintott a vén ember. – Ha megjavítod, az én rönkjeimet is fűrészeled el!
A szomszéd, aki tehetős ember volt, azt mondja:
– Hallod, vágd fel az enyéimet is, és hordd be a pajtába! – és a kezébe nyom két ötös rubelt.
Pankrat mindent rendben megcsinált. Hazament, és az asztalra tette a pénzt:
– Pelagyeja néni, tessék, megkerestem!
Az öregasszony megrázta a fejét, de elégedett mosoly suhant át az arcán. A faluban ritkán fizetnek pénzzel – többnyire csereáruban.
Másnap Pankrat a kis motoros ekével bíbelődött. Ideje volt a kerteket felszántani. Ült az udvaron, a gép alkatrészeit piszkálta, amikor az unoka berohant, rémült szemekkel:
– A jégtáblákon csúszkáltunk, de a Vitykát elvitte a víz! Nem tud leugrani!
Pelagyeja és Froszja kiszaladtak, rohantak a folyóhoz.
A jégtáblán ott ült a rémült gyerek, és lassan sodródott a folyó közepe felé. A vízen óriási jégtáblák úsztak – látszott, hogy feljebb valahol átszakadt a torlasz.
Froszja felsikoltott.
De Pankrat már ugrott is a jeges vízbe, és úszott. Elérte a táblát, felkapaszkodott rá. Már közeledett is a hatalmas jégdarab, ami mindjárt összezúzza őket.
– Figyelj, Vityka – hajolt hozzá Pankrat. – Te férfi vagy, ugye? Amikor a nagy jég ideér, ráugrunk! Különben végünk. Csak egy másodpercünk lesz. Érted? Na, adj kezet! Kész? Ugrás!
Pankrat elhajította a fiút a nagy jégtáblára, maga is utána ugrott, de a lába az éles peremhez vágódott – a nadrágja azonnal vörös lett. A fiú rémülten bámulta a vérző kezét és az elhorzsolt tenyerét.
A jégtáblát már vitte is a sodrás a folyó közepe felé, egyre gyorsabban. És ők ketten úsztak tovább az ismeretlenbe.
A partról mindenki rémülten nézte, ahogy a jégtábla távolodik.
— Elúsznak! — hallatszott valaki hangja.
— Lehet, hogy mégsem — okoskodott a körzeti rendőr. — A folyó előrébb élesen kanyarodik, és Pankrat azt a fiút nem fogja elrontani.
És Jurka elszaladt a „Niva”-jához, ami ott állt.
Pankrat átölelte a fiút, próbálta felmelegíteni:
— Hallod, fiam! Az elsőn még túljutottunk. Most jön a második. Az a jégtábla ott erősen bele fog vágódni a túlsó parthoz. Lépjünk hátrébb a másik szélére.
A part közelebb, közelebb… Ütés! Átrepítette őket az egész jégen, és már a kavicsos parton álltak.
— Él! — emelte fel Pankrat a fiút.
— Fáj a karom… és a lábam is…
— Hülyeség! — vigyorgott a férfi. — Lesz még jó az esküvőre.
— Ja, de vérzik!
— Tarts ki! Ki kell jutnunk az útra.
— Fáj… — dörzsölte a kölyök a könyökét.
— Ne panaszkodj! Te férfi vagy.
Néhány perc múlva kiértek az útra. Ekkor a kanyar felől berobogott a Niva. Kiszállt a körzeti rendőr:
— Úgy tűnik, élnek! — bólintott Pankrat.
— Na ne! Ti nem vagytok a kedvenceim! Gyorsan a kocsiba! Kórházba!
A lány a ágyon zokogott. Pelagyeja az ablaknál állt. Megcsörrent a telefon — mindketten megriadtak. Froszja felkapta a kagylót. A kijelzőn: „Körzeti rendőr”.
— Na, mi van velük?! — kiabálta.
— A ti Vitykátok itt ül, tele kötözéssel. Most odaadom neki a telefont.
— Anya… — hallatszott a telefonban.
— Fiam, fiam, jól vagy?
— Köszi, anya! Hát nem vagyok én férfi?
— Látod, Froszja, minden rendben! — szólt a körzeti rendőr hangja.
Pelagyeja kikapta a telefont:
— Jurka, és Pankrattal mi a helyzet?
— Összevarrják. Várj, itt jön is.
— No, mi újság, Pankrat?
— Hát, rendben.
— Pelagyeja néni, minden oké! — szólt a körzeti rendőr. — Most behozom a kölyköt és a vejet.
Pelagyeja megkönnyebbülten sóhajtott, integetett a lányának:
— Elég a sírásból. A férfiak éhesek lesznek, biztosan reggel óta nem volt nekik mákropogós kenyér a szájukban… Benyúlt a kemencébe a krumpliért, és ez a sebhelyes sem olyan rossz. A legfontosabb, hogy az unokát élve kihúzta. Aztán majd meglátjuk.
