– Áh, szóval így van, elzavartok? Nos, akkor megyek! Aztán majd a könyökötöket fogjátok rágni és visszahívni, de én már nem jövök!
– Aligha, – mondtam halkan az egykori férjem után, aki kiviharzott a konyhából.
…Sasó pont úgy jelent meg, mint mindig — rosszkor, amikor én már végleg kihúztam őt az életemből. Bár… kit is ámítok? A volt férfit, akivel tizenkét évig éltem együtt, igazából lehetetlen teljesen kitörölni. Különösen akkor, ha közös a gyerek.
A csengő akkor szólalt meg, amikor épp a csekkeket rendeztem, és szitkozódtam is rendesen. A könyvelő munkája figyelmet kívánt, nem pedig váratlan vendégeket.
– Olena, szia… – Sasó állt az ajtóban, lesütött szemmel, egyik lábáról a másikra állva. – Te… ööö… szánnál rám egy percet?
Néztem rá, és belül valami összeszorult. Még mindig félelmetesen jóképű volt azzal a huncut mosolyával és az aranyos gödröcskéivel. Egyszerre tűnt vonzónak, erősnek és meghatóan esendőnek.
Igen, Sasó mindig tudott úgy kinézni, mintha azonnal meg kellene menteni.
– Öt perced van, – hátrébb léptem, beengedve a lakásba.
Levette a cipőjét, rutinosan a fogas alá tette, majd a konyhába ment. Leült az asztalhoz, tenyerét a lapra fektette. Felsóhajtott.
– Olena, bajban vagyok, – emelte rám a tekintetét. – A tulaj eladja a lakást, mennem kell. Másikat bérelni most… hát, tudod, milyenek az árak. A tartásdíjat is fizetni kell, meg a tartozások…
Hallgattam, érezve, ahogy valami nehéz érzés moccan meg bennem. Ismerős keveréke a szánalomnak és az ingerültségnek.
– Azt gondoltam… talán… egy kis időre hozzátok? Úgy emberileg, hm? Csendes leszek. Segítek is.
Felsóhajtottam. Nem akartam visszafogadni Sasót. A válás utáni két év volt életem legboldogabb időszaka, ha nem számítom az esküvő előtti időket. A kétszobás lakás — amit a szüleim is segítettek megvenni — menedék volt nekem és Alinának. Nem kellett többé egy felnőtt naplopót kiszolgálni, a ruhák nem bűzlöttek cigarettától, mert a férjem bent dohányzott, még az erkélyig sem volt hajlandó kimenni.
Az élet békés és kiegyensúlyozott lett. Hatkor keltem, főztem a kávét, összekészítettem Alinát az iskolába, majd rohantam dolgozni. Esténként bolt, vacsora, leckék. Hétvégén takarítás, vasalás, heti főzés.
És most a férjem megint megpróbálja felborítani a rendünket.
– Mit gondolsz? – Sasó reménykedve nézett rám, az asztal alatt idegesen rázva a lábát.
– Sasó, ez nem jó ötlet.
– Miért? Két szobátok van. Alhatok a kanapén…
Azt akartam mondani: „nem”, de Sasó tekintete valami különös hatalommal bírt felettem. És végül is… ő Alina apja. Az ilyen kapcsolat sokat jelent.
– Csak rövid időre, – sóhajtottam. – Nagyon rövidre.
Sasó felragyogott, felpattant, meg akart ölelni, de félrehúzódtam.
– Köszönöm, Olenka!
Amikor anya megtudta, hogy visszaengedtem a volt férjemet, szemrehányóan rám förmedt:
– Megint ugyanarra a gereblyére lépsz?
– Anya, hát… csak rövid időre. Segített azért, amikor Alina kicsi volt.
Anyám mélyet sóhajtott:
– Olenka, neked nagyon furcsa emlékezeted van. Segített ő… ugyan már! Ki mondott fel ötször is? Ki törte össze a hitelre vett autót? Ki…
– Anya, elég. Tudom. De azért… nem nagy ügy, ha egy kicsit nálunk lakik. Amíg talál valamit.
– Nem fog találni, – vágta rá anya. – Az ilyeneknek, mint Sasó, egy szakmájuk van: a nyakadra ülni, ha gyengeséget mutatsz.
Anyám mindig határozott volt. És ezúttal minden joga megvolt hozzá. Ő már az elején átlátott Sasón:
– Sokat fogsz szenvedni tőle, – mondta még az esküvő előtt.
Én meg nem hallgattam rá, mert halálosan szerelmes voltam. Később kiderült, hogy igaza volt.
Sasó pontosan fél évig próbált jó férj lenni. Amikor már látszott a várandósságom, rájött, hogy nem megyek sehova, és ellazult. A következő tizenkét évben én tartottam el a családot. A férjem cigarettára, videojátékokra és haverokra költött. A gyerek nem érdekelte.
– Ha fiú lenne… – sóhajtozott. – Mit kezdjek egy kislánnyal?
És mégis tűrtem. Egyrészt megszokásból. Másrészt nem akartam, hogy Alina apa nélkül nőjön fel.
Egészen addig, míg rá nem ébredtem: nincs is családunk. Csak mi ketten vagyunk a lányommal — és külön Sasó.
A pontot a házasságunk végére a hűtlenség tette. Sasó viszonyt kezdett a szupermarket pénztárosával, ahol anyámnak vásárolt. És amikor kiderült, csak vállat vont:
– Ugyan már. Ez semmit nem jelent.
Egy nap alatt elmentem.
…Az első héten Sasó tényleg próbálkozott. Főzött, megjavította a csöpögő csapot, még Alinával is leckét csinált. Aztán…
Aztán elkezdődött.
– Olena, adj pénzt, – dugta be a fejét abba a szobába, ahol papírokat rendeztem. – Cigarettára.
– Sasó, megbeszéltük…
– Jaj, ne kezd már! Három nap múlva fizetnek, visszaadom. Olyan nehéz segíteni a férjednek?
Felsóhajtottam és adtam. Aztán megint. És megint.
Egy hónap múlva döbbentem rá, hogy Sasó állandóan aprót húz le rólam, a pénztárcám pedig látványosan laposabb.
Aztán el is lustult. A főzést teljesen elhagyta.
– Olena, hát úgyis te főzöl jobban. Minek erőlködjek? – mondta a kanapén elnyúlva, a telefonját bámulva. – Különben is fáradt vagyok, elegem volt a melóból.
Észrevettem, hogy újra ugyanaz a kifacsart háziasszony leszek, aki a házasság alatt voltam.
És hamarosan megtörtént az elkerülhetetlen.
– Anya, új cipő kellene, – mondta Alina vacsoránál. – A suliban bált szerveznek, minket is hívnak.
– Mennyibe kerül? – kérdeztem.
– Úgy… másfél ezer. De értem, ha…
– Ugyan már, Alina, – vágott közbe Sasó, fél pillanatra félretolva a telefonját. – Másfél ezret cipőre? Megőrültél? Anyád robotol, hogy fizesse a hitelt, te meg cipőt kérsz!
Alina felcsattant:
– Apa, hadd kérdezzek valamit! Két hónapja itt élsz. Anyának adtál valamit? Még cigire is tőle kérsz!
– Alina! – próbáltam leállítani a veszekedést.
– Ne szólj bele a felnőttek dolgába, – vágta rá Sasó. – Én tartottam el valaha a családot, anyádat a gyes alatt! Ne felejtsd el! Csak miattam vagy itt!
– Az tizennégy éve volt, – mondtam halkan. – És nem akarom felidézni, ki kit tartott el.
– Látod! – Sasó az ég felé emelte a karját. – Hálátlanság! Én jó apa voltam! Én vigyáztam Alinára, amikor te boltba rohantál, vagy orvoshoz! Most meg szemrehányást teszel?
Összeszorított foggal mondtam:
– Alina, menj a szobádba.
Amikor a lányom kiment, Sasóhoz fordultam:
– Megállapodtunk, hogy csak ideiglenesen maradsz. Két hónap eltelt. Letelt az idő.
– Na és aztán? Sajnálnod kell tán? – nézett rám a szeme sarkából. – Vagy azt akarod mondani, hogy én nem segítek neked? Én, aki megjavítottam a csapot, összeszereltem Alina asztalát… Az, hogy most épp nincs pénzem, csak átmeneti. A munkahelyen késnek a fizetéssel.
„Ismerős kifogás” – futott át az agyamon. Legutóbb, amikor ugyanezt mondta, a pénzét a szeretőjére költötte.
– Sasó, nem a pénzről van szó…
– Akkor miről? Vagy talán találtál valami pasit, és én útban vagyok? – vigyorgott. – Olena, legyen így: amint lesz férfid, én elpárolgok. Megbeszéltük? Na látod, így jó.
Még válaszolni sem volt időm, a beszélgetés már véget is ért. Természetesen megint Sasónak kedvezett. Hát így működik? Valami kemény lökés kellene végre, hogy kiálljak magamért.
És nemsokára meg is kaptam azt a lökést.
Néhány nap múlva anyám toppant be, pedig nem beszéltünk meg találkozót.
– Otthon van Sasó? – kérdezte már az ajtóból.
– Nincs, – lepődtem meg.
– Nagyszerű, – vágott szavamba. – Veled kell beszélnem. Ketten.
– Miről? – szorult össze a gyomrom anyám komoly hangjától.
– A drága volt férjedről. Ma láttam a szupermarketnél.
– És?
– Egy kasszáslánnyal volt. Nagyon fiatal, húsz lehet, nem több. Neki valami kényszeres vonzalma van a fiatal pénztárosnők iránt.
Lefagytam.
– Biztos vagy benne, hogy Sasót láttad?
– Lányom, én ne ismerném fel a te volt férjed? – rázta meg a fejét. – Nevetgélt vele, ölelgette. Tessék, nézd meg.
Anyám az orrom elé dugta a telefonját. Messziről volt fotózva, mégis azonnal felismertem Sasót — nem hiába éltem vele annyi évet.
Mellette valóban ott volt egy lány az üzlet egyenruhájában. Déjà vu érzés futott át rajtam — pont így kaptam rajta egyszer a megcsaláson.
– Lehet, hogy csak ismerőse? – kérdeztem, bár tudtam, milyen ostoba ez a kérdés.
Csak nem akartam elhinni. És még kevésbé akartam elfogadni, hogy majdnem újra bedőltem a bájainak.
– Aha, ismerős, – fújt egyet anya. – Aki megcsókolja. És akit ő olyan birtoklóan ölel. Sőt, beszéltem is a lánnyal — eljátszottam a kíváncsi nénikét.
– Azt mondtam neki, milyen szép, milyen szerencsés a barátja. Az ostobácska meg rögtön fecsegni kezdett: hogy idősebb férfival él együtt, aki hamarosan elválik a feleségétől.
– Érted ezt? Sasó nálad lakik és nálad eszik, közben meg vele enyeleg — de azért nem engedi, hogy a lány komoly kapcsolatba rángassa.
Ültem, teljesen elképedve. Tehát az exem talált magának egy kis fruskát, engem pedig szolgálónak használ? Enni jár haza, mosatni a ruháit?
– Anya, én ezt nem hiszem el…
– Te sosem hittél, – sóhajtott. – Még akkor sem, amikor a nyaralásra félretett pénzeteket a szeretője bundájára költötte. Nyisd már ki a szemed! Újra be akarod engedni, hogy megint bolondot csináljon belőled?
– Nem akarom.
Csendben ültünk. Aztán anya folytatta:
– Olena, dobd ki. A te otthonodat használja szállodának — csak ingyen. Közben meg mással él. Sőt, lehet, hogy nem is eggyel. Sok a szép, ostoba lány, és a volt férjednek rettentően jól forog a nyelve.
– Anya…
– Mi az, hogy „anya”? Meddig lépsz még ugyanarra a gereblyére? Vagy élvezed, hogy mindenki lábtörlőnek néz?
Nem élveztem.
Egész éjjel nem aludtam. Akartam még este veszekedést csapni, de előbb rendet kellett raknom a fejemben. Így hát reggel hívtam Sasót beszélgetésre. Megráztam, mert akkor még édesdeden aludt a kanapémon.
– Kelj fel, – mondtam.
Egyik szemét kinyitotta:
– Mi van? Neked dolgoznod kell.
– Kivettem egy szabadnapot, ma fontos dolgaim vannak. Kelj fel, beszélnünk kell.
Kelletlenül felült, felvette a farmert és a pólót. Kiment a konyhába, és megkérdezte:
– És a kávé? Még nem főztél?
– Sasó, el kell költöznöd, – mondtam, figyelmen kívül hagyva a kérdését. – Ma. Most.
– Mi? – majdnem félrenyelt. – Miért hirtelen?
– Mert hazudtál nekem. Végig.
– Miről beszélsz?
– Arról, hogy van egy fiatal barátnőd. Akit körbehízelegsz, miközben az én lakásomat használod ingyen hotelként. Vagyis azért nincs pénzed albérletre, mert mindent a csajodra költesz?
– Ugyan, honnan szeded ezeket a marhaságokat?
„Milyen jól tudja játszani…” – gondoltam. Muszáj volt megmutatnom a fotót.
– Ezt anya készítette tegnap. Legalább a szupermarketet lecserélhetted volna, és kereshettél volna másik szépséget.
Elsápadt, majd felugrott:
– A te anyád szimatolta ki?
– Ne merészelj így beszélni anyámról.
– Hát mégis hogyan? Miért mászik folyton bele az életünkbe?
– A mi életünkbe? – elnevettem magam. – Sasó, nekünk már régen nincs közös életünk. Hazudtál arról, hogy az utcán maradtál, hogy egyedül vagy, hogy mindent elölről akarsz kezdeni. Közben meg…
– Igen! Van barátnőm! – kiabálta. – Kszjusának hívják, ha ennyire érdekel! Na és akkor mi van? Én férfi vagyok, ez nekem természetes! Meg is bocsáthattad volna azt a kis gyengeséget, hisz olyan jó férj voltam!
– Azért, mert egyszer felszereltél egy polcot, meg tizennégy éve kicseréltél egy pelenkát? – néztem rá sajnálattal. – Bezzeg annyiszor csaltál meg engem és Alinát, hogy minden „érdemedet” rég lenulláztad.
– Szóval kidobsz? – összeszűkítette a szemét. – Engem? A lányod apját?
– Igen, kidoblak, és ne próbálj a sajnálatra hatni. Te már rég nem vagy senkim. Megszántalak régi emlékből, te meg visszaéltél vele. Úgyhogy menj szépen Kszjusahoz. Pakolj!
– És mit mondasz majd Alinának? Hogy lesz apa nélkül?
Az ajtóból megszólalt a lányom:
– Tökéletesen megvagyok apa nélkül. Eddig is megvoltam.
Alina, kócosan, pizsamában, álmosan, de haragosan nézett az apjára.
– Felébresztettetek ezzel az ordibálással – magyarázta. – De ha már itt vagyok, elmondom: teljesen mindegy, hogy itt vagy, vagy nem, apa. Nélküled még könnyebb is!
– Hogy beszélsz az apáddal?! – háborodott fel Sasó.
– Ahogy megérdemled!
A szeme összeszűkült, és sziszegte:
– Á, szóval így van! Kidobtok? Nos, akkor megyek! Aztán majd a könyökötöket rágjátok, és visszahívtok, de én nem jövök vissza!
– Kötve hiszem, – mondtam halkan a volt férjem után, aki kiviharzott a konyhából.
Eltelt fél év. Sasó nem jelent meg többet, bár néhányszor telefonált, de nem vettem fel. Aztán üzenetet írt, panaszkodott, hogy Kszjusa egyáltalán nem olyan, mint várta, és visszakéredzkedett.
Nyilván a lány nem is volt olyan együgyű — gyorsan rájött, mekkora „kincset” fogott ki.
Ráadásul neki jóval kevesebb idő kellett ehhez, mint nekem valaha. Nem bántam, amit tettem, és ma már biztosan tudom: ha Sasó még egyszer megjelenik a küszöbömön, abban a pillanatban küldöm el.
Sajnálom, hogy egyáltalán második esélyt adtam neki. Ahogy mondani szokták: a görbét csak a sír egyenesíti ki. Ne hagyjátok, hogy így becsapjanak — csak magatoknak ártotok vele…
Írjátok meg a kommentekben, mit gondoltok róla! Nyomjatok egy lájkot is.
