András nem ismert rá a feleségére – sehogy sem értette, mi történik vele. Már tizenhét éve voltak együtt, és ezalatt az idő alatt ilyesmit soha nem tapasztalt – a nő mindig kedves és megértő volt, nem veszekedett, semmit sem titkolt, éppen ezért választotta őt annak idején. Reggelire mindig kását vagy omlettet készített, munkából hazasietve pedig azonnal nekilátott a vacsorafőzésnek. Vasárnaponként pontosan tizenöt inget vasalt ki – egyet-egyet minden napra neki és két fiuknak, bár a fiúk gyakrabban beérték kettő-hárommal is; nem volt könnyű őket ugyanarra a rendre és tisztaságra szoktatni, amely Andrást jellemezte.
Most már második hete reggelire müzli vagy szendvics került az asztalra, ráadásul Vera azt javasolta, hogy készítsék el maguknak. Vacsorára jobb esetben András és a fiúk a tegnapi ebéd maradékát találták, néha pedig csak egy cetlit: „Kilenc után jövök, főzzetek ki derelyét.”
Az első néhány napban András ezt a konferenciának tudta be, amelyet Vera intézete rendezett, de a konferencia véget ért, a megszokott élet pedig nem tért vissza.
Eleinte András óvatosan érdeklődött, mi a baj, mire Vera így felelt:
– Talán nem lehet saját életem? Annyi éven át titeket szolgáltalak, nem pihenhetnék egy kicsit?
– Persze hogy pihenhetsz, miről is lenne szó – válaszolta András.
András meg akarta kérdezni, meddig tart ez az „egy kicsit”, de nem merte. Az idő telt, Vera pedig továbbra is eltűnt – hol moziba, hol színházba ment, hol valamilyen szoborkiállításra. Andrásnak azonban egyáltalán nem tetszett, hogy a felesége ruhatárában feltűnően kihívó ruhák jelentek meg, és reggelente ahelyett, hogy reggelit készített volna, a szempilláit festette és a száját kente. Rossz gyanú fészkelte be magát András lelkébe – talán van valakije a feleségének?
Magának is szégyellte a gondolatait, de a nyugtalanság annyira úrrá lett rajta, hogy András nem tudta visszafogni magát: elkezdte figyelni a feleségét, és átkutatni a holmiját. Átnézte a telefonját, a bankkártyás költéseit, még a táskája tartalmát is. És éppen ott, a táskában talált egy levelet – a belső zsebben, kopottan és kissé kifakulva, nyilvánvalóan sokszor újraolvasta. Egyértelműen szerelmes levél volt, és ilyen szavakat csak nagyon közeli férfi írhat. „Vera, mennyire hiányzol nekem, nem találom a szavakat, amelyek kifejezhetnék, milyen nehéz nekem a találkozásra várni. Mindenütt a hangodat hallom, a mosolyodat keresem a szememmel, és nem találom…”
Ezt olvasni kellemetlen volt. A levél kopottságából ítélve ez a viszony már régóta tartott, és ettől különösen keserű volt a dolog – még meg tudta volna érteni valami futó fellángolást egy ideérkező kollégával, de ez… Talán az egész családi életük csupa hazugság volt?
Három napig hallgatott, egyre mélyebbre merülve komor gondolataiba – hány kísértést került el, hányszor csalhatta volna meg a feleségét, de nem… A harmadik napon már nem bírta tovább.
– Mindent tudok – mondta tompán.
– Mit tudsz mindent? – csodálkozott a felesége.
A felesége hangja nyugodt volt, legfeljebb kissé meglepett. De ez nem téveszthette meg Andrást – ő maga olvasta azt a levelet, nem lehetett tévedés.
– Van valakid – nem kérdezte, inkább kijelentette.
Vera felnevetett.
– Micsoda ostobaság, András. Ugye nem beszélsz komolyan?
Ha bevallotta volna, ha elsírta volna magát – talán egy kicsit könnyebb lett volna, de így…
– Olvastam a levelét! – jelentette ki András. – Minek nézel engem, ilyesmit csak úgy nem írnak: „alig várom a napot, amikor újra együtt leszünk, lelkünknek az a sorsa, hogy együtt lépdeljen ennek az univerzumnak a végéig…” Pfuj – káromkodott.
Vera pedig hirtelen nevetni kezdett, ami Andrásnak nagyon nem tetszett.
– Most komolyan beszélsz? – kérdezte a nő.
– És te?
András a szemöldöke alól nézett rá, nehezen lélegezve.
– Tehát turkáltál a táskámban?
– Igen.
– És elolvastad a levelet?
– Igen.
– És nem emlékszel rá, hogy te magad írtad?
– Igen. Tessék? – Andrásnak nem jutott el rögtön a tudatáig a mondottak értelme.
– Ezt a levelet te írtad nekem! Amikor kiküldetésen voltál, én pedig Szlavkával voltam terhes. Na, most már emlékszel?
– Mit gondolsz, nem ismerném fel a saját kézírásomat? Ilyeneket pedig biztosan nem írhattam!
Vera sóhajtott, hozott egy sámlit, és levett a felső polcról egy dobozt. Az ágyra tette, kinyitotta, és keresgélni kezdett benne. Aztán elővett egy borítékot, és András felé nyújtotta.
– Tessék. Akkor megsérült a kezed, és bal kézzel írtál nekem.
András elolvasta a borítékon a feladó nevét és címét – valóban ő volt az, valóban egy másik városból, de a kézírás nem az övé volt. Tényleg írhatott ilyesmit? Halványan felderengett benne valami a kezével kapcsolatban – valóban, az egyik építkezésen rosszul esett. Talán akkor történt?
– És miért hordod magaddal ezt a levelet? – kérdezte komoran.
– A pszichológus tanácsolta – válaszolta nyugodtan a felesége.
– Pszichológus?
– Igen. Tudod, András, elfáradtam. Egész életemben három férfit szolgálok ki. Szlavka születése óta nincs saját életem. Még köszönetet sem mindig hallok tőletek! Virágot szigorúan csak március nyolcadikán adsz, a szerelmes szavak hangját már el is felejtettem. Pedig nő vagyok, és nem is olyan öreg. Bevallom neked, azon kaptam magam, hogy el akarok válni. De jó családunk van, ezt nagyra becsülöm. Ezért fordultam szakemberhez. Tanácsokat ad nekem, én pedig megfogadom őket.
A felesége vallomása meglepte Andrást. Válás? El akarja hagyni őt?
– És segítenek a tanácsok? – kérdezte.
– Néha – mosolygott Vera.
– És minek a levelek?
– Hogy emlékeztessenek a szerelmünkre.
András bólintott. Gondolkodnia kellett. Felállt, és kiment az erkélyre. Többet nem beszéltek erről.
Reggel, amikor Vera felkelt, a ház szokatlanul zajos volt, és vaníliaillat terjengett. Nem értette, mi történik, egészen addig, amíg be nem lépett a konyhába.
Az idősebb fiú omlettet készített. A fiatalabb túrós palacsintát rakott a tányérokra. Az asztalon váza állt Vera kedvenc virágaival.
– Mit jelentsen ez az egész? – csodálkozott.
– Jó reggelt, anya – mondta a kisebbik. – Mit készítsek, teát vagy kávét?
Vera nem akart hinni sem a szemének, sem a fülének.
– Kávét – felelte.
– És omlettet vagy túrós palacsintát?
– Túrós palacsintát…
A férje sehol sem volt, de Vera tudta – mindez mögött ő áll. Amikor megette az első palacsintát, megjelent a férje. Egy összehajtott papírlapot nyújtott át neki.
– Jó reggelt, kedvesem!
– Mi ez? – kérdezte.
– Egy új levél – mosolygott András. – Hogy most már biztosan segítsen.
Vera visszamosolygott, és attól a naptól kezdve minden rendben volt. Nem, ilyen reggelik nem várták minden nap – csodák azért nincsenek a világon. De néha előfordultak. És moziba sem járt többé mindig egyedül – András örömmel tartott vele. A házasságuk megmenekült.
